Szunnyadó gyász

– Évente néhány hétvégi alkalommal rendezünk egy-egy háromnapos gyógyító találkozást valamelyik csendes üdülőhelyen – mondja Mária. Egyszerre legfeljebb tizenkét főt fogadunk, mert így a kiscsoportos foglalkozások keretében személyesebb kapcsolatot tudunk kialakítani a résztvevőkkel. Tapasztalataink szerint a gátlásokkal, fájdalmakkal, félelmekkel érkező nők – legyenek akár fiatalabb vagy idősebb hölgyek – a harmadik nap után lelkükben békével, megnyugvással térnek haza szeretteikhez.

Annak ellenére, hogy a terhességmegszakításon átesett nők mintegy fele húsz és harminc év közötti, e korcsoportból kevesebben jelentkeznek a lelkigyakorlatokra. Talán azért, mert közülük sokan úgy gondolják, hogy később is vállalhatnak majd gyermeket, s életüknek ebben a szakaszában inkább a megfelelő életpálya kialakításán fáradoznak. A harmincegy–harmincöt éves hölgyek általában hajadonok, akik amiatt aggódnak, hogy nem lesz családjuk. Sokan jönnek negyven–negyvenöt éves korukban, a klimax idején, valamint ötvenöt– hatvanadik életévük táján, amikor lassan idősödő korba lépve nemcsak magukkal, hanem az elmúlással is szembe kell nézniük.

Tanulságos az egyik résztvevőnk vallomása, aki a következőket mondta: „A gyász érzése akkor következett be, amikor a következő házasságomban a férjem nem akart gyereket. Ahogy megfogalmazta: »Nekem már van, én már nem akarok gyereksírást hallani, és kialvatlanul kelni reggel.« Ettől kezdve úgy láttam, hogy minden szembejövő nő babát vár, vagy babakocsit tol. Ebben az időben éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam.”

– A csoportjaink átlagéletkora ötvenöt–hatvan év, ami azt mutatja, hogy a veszteség feldolgozása évtizedekig elakadhat – veszi át a szót Ferenc. – Minden gyász egyéni. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az asszonyi lélek valamelyik bugyrában rövidebb-hosszabb ideig szunnyad a gyász. Egy, a családban, a rokonságban vagy az ismeretségi körben előforduló halálesetnél a gyászolót vagy a gyászolókat segíti, támogatja a közösség. Az abortusznál azonban minden megfoghatatlan, szégyellni való. Ahogy az egyik asszony megfogalmazta: „Mégsem mondhatom másnap a munkahelyemen, hogy azért sírok, mert tegnap abortuszom volt!” Tehát egyrészt szégyelli, másrészt maga sem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. Úgy gondolja, teljesen egyedül maradt a bajával, s inkább nem beszél róla. Megpróbálja minél mélyebbre ásni, elrejteni, hogy ne kelljen szembenézni a gyötrő emlékkel.

Gyakori az önvád, a bűntudat, a csökkent önértékelés, az üresség érzése, a különböző félelmek, az abortusz témájának kerülése, a depresszió. Nem ritkák az alvászavarok, és az is előfordul, hogy a fájdalmával magára maradt nő a gyógyszerekhez menekül, vagy az alkohol után nyúl, mint ahogyan Teodóra is tette:

„Emlékszem arra a karácsony és szilveszter közötti estére, már megvolt az időpont is – írja. – A nagylányom az édesapjánál volt, egyedül várakoztam otthon. Egyszer csak megszólalt a kicsi bennem, hallottam a hangját. Olyan melegség töltött el, amit soha életemben nem felejtek el. Úgy szeretett, ahogy engem még senki sem. Soha nem éreztem ezt a szerető érzést se előtte, se utána. Néztem a plafont: nincs munkám, nincs anyagi biztonság, nincs apa, és már van egy gyermekem, akit egyedül nevelek. Csupa gyakorlatias dolog… Ezek után olyan magas szintre vittem az önbecsapást, hogy elhitettem a kicsivel, nem megyek »oda«, nyugodjon meg a hasamban. És ő elhitte, én meg el tudtam aludni, elaltattam magam…

Az abortusz után már nem én voltam. Akartam azt a kicsit, de nem volt senkim, nem volt semmim. Fájt! Nincs erre szó. Nincs semmi utána, csak az maradt, hogy ne tudjak már emlékezni se… Minden áldott nap halálra ittam magam, csak ne érezzek. Robot lettem. Három évig csináltam ezt. Naponta.”

– Megrendítő Teodóra beszámolója – mondom Máriának. – Ugyanakkor többektől hallottam már azt is, hogy az abortusz után nekik nem volt semmiféle lelki problémájuk.


– Érdemes megismerni a történet folytatását is. De a kérdésére válaszolva, mi úgy látjuk, hogy szinte mindenkinél van valamilyen következménye ennek a brutális beavatkozásnak – feleli Mária. – Van, aki hosszú ideig nem érzi, hogy bármely problémájának ez lenne a gyökere. Sokan sikerrel temetik el ezt a megrázó élményt, s vele együtt minden olyan érzést is háttérbe szorítanak, amely felidézhetné, előhívhatná lelkükből a fájdalmat. „Megfagyott bennem valami.” „Megkeményedtem.” „Kiüresedtem” – fogalmaznak nagyon sokan. De egyszer aztán – akár évtizedek múlva, és általában valamilyen más, traumatikus esemény hatására – mégiscsak felszínre tör, kirobban az egykori abortusz emléke. Ekkor azonban már ellenőrizhetetlenül jön elő.

– Mi történt később Teodórával? – kérdezem.

– Három évig hadakozott a látomásaival, amelyek különböző alakokat öltve törtek rá naponta – feleli Mária. „Jött egy fekete felhő. Mondtam neki: gyere, te szemét, legalább vége lesz – és láss csodát, elkezdett visszahúzódni. Teljesen megdöbbentem… Visszatért a testem, újra éreztem a kezem, a lábam. Felkeltem, levettem a könyvespolcról a Bibliát. A szeretet himnuszánál nyílt ki a könyv: »Hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem mit sem érek.« A konyhában a földön ülve zokogtam… Azóta egy kortyot sem ittam!

Józanságom hatodik évében várandós lettem. A párom vette észre, aki azt állította, neki nem lehet gyereke. Szikrát hánytak a szemei. Én tudtam, hogy megtartom. Mindenki ellenem volt, de én kitartottam, három hónapig bujkáltam, nehogy valaki rávegyen az abortuszra. Állandóan beszéltem a kicsihez, hogy nem olyan rossz a világ, csak néha annak látszik. Negyvenéves voltam, amikor megszületett. Gyönyörű, kék szemű, szőke hajú kislány, tiszta apja. Egy angyal. Ennek már öt éve. Azóta a párom jó apává vált, a lánya tette azzá. A nagylányom megérezhette a kicsi által a feltétel nélküli szeretetet. Ezt ő mondta…

És nekem feljött a múlt, arra a másik kicsire gondoltam… Egy kis rugdalódzóban megláttam őt a kezemben, aztán kiszállt belőle. Azonnal fogtam a kis ruhát meg a kilenc hónapot jelző józansági érmémet, és a hasamon a kicsivel kiszaladtam a Margit-szigetre. Elmentem »eltemetni«. Egy kis fenyő alá ástam el a rugdalódzót az érmével, utána felnéztem az égre, és kimondtam: szeretlek, nem voltam jó édesanyád, de szeretlek, nem feledlek soha, s ha fent leszek, megölellek!

Hazamentem, nem mondtam el senkinek, hol jártam. Ugyan ki értené meg. Azt mondanák, butaság, vagy valami hasonlót…

Negyvenöt éves vagyok. Van egy huszonöt és egy ötéves leánygyermekem, és egy fiam, fenn a mennyben, aki beszélt hozzám, és nagyon szeretett… Most sírok, de már másképp. A Jóisten nagyon jóságos, irgalmas és türelmes. Kegyelmet kaptam, az ő kegyelmében részesülök.”

– Teodóra eljutott a szembesülésig, mint ahogy eljutnak mindazok, akik részt vesznek a nagy lelki mélységeket érintő foglalkozásokon. Az abortusz okozta veszteség fájdalmának a feldolgozását segítjük elő, mert az érintettek többnyire ezen a ponton akadnak el. Az életük történéseivel, a kapcsolataik javításával, az önértékelés építésével csak ezután lehet foglalkozni – hangsúlyozza a mentálhigiénés szakember.

Végh Mária pécsi háziorvos, a lelkigyakorlatok egyik elkötelezett támogatója és szervezője – aki szintén részt vett a beszélgetésen – saját orvosi gyakorlatából tudja igazolni az említett problémákat. A becslések szerint Magyarországon a nők mintegy felének volt már abortusza. Ez pedig nemcsak a nőt érinti, hanem a családját is. A feldolgozatlan terhességmegszakítás nagyon sokszor a megszületett gyermekre is kihat. És ne feledjük, hogy annak a gyereknek volt egy apja is. A férfiak szintén szenvednek, csak ők szemérmesen hallgatnak a fájdalmukról, bár a lelkigyakorlatokon már megfordultak közülük néhányan – hangsúlyozza a doktornő. – A szégyen pedig megkötöz, bezár, fogva tart. Sokan évtizedekig halogatják a szentgyónásukat, s lassan el is szakadnak a vallásgyakorlattól. Mások már megtették – olykor többször is –, de a lelkük mégsem tudott megbékélni. Nem véletlen, hogy a lelkigyakorlatunk mottója: „Ne félj, nem ítéllek el!” Ilyen lelkülettel hívjuk és várjuk a megsebzett, talán már évtizedek óta gyógyulásra vágyó testvéreinket.

Felhívnám a figyelmet II. János Pál pápa 1995-ben megjelent Evangelium vitae kezdetű enciklikájára, amelyben a szentatya korunk nehézségére reflektálva szól az abortuszon átesettekhez is – mondja a doktornő, és hosszan idéz az apostoli körlevél 99. paragrafusából: „Külön szeretnék hozzátok fordulni, akik abortuszon estetek át. Az egyház tudja, hogy mi minden befolyásolhatta döntéseteket, és biztos abban, hogy sokszor fájdalmas, esetleg drámai volt a döntés. A lelketeken esett seb valószínűleg még mindig nem hegedt be. Valóban, ami történt, mélységesen igazságtalan dolog volt és marad. De ne bátortalanodjatok el, és ne hagyjatok föl a reménnyel! Sokkal inkább próbáljátok megérteni a maga igazságában azt, ami történt. Ha még nem tettétek volna meg, alázattal és bizalommal nyíljatok meg a bűnbánatra: az irgalmasság Atyja vár titeket, hogy megbocsásson, és megbékítsen a bűnbánat szentségében. Akkor majd megértitek, hogy semmi sincs elveszve, s még a gyermeketektől is bocsánatot kérhettek, aki most az Úrban él. Barátok és szakemberek segítségével fájdalmas tapasztalatotok tanúságával ti magatok lehettek mindenki élethez való jogának leghatásosabb védői. Az élet melletti kiállásotokkal, amit esetleg egy új élet születése koronáz meg, s a közeletekben lévő rászorulók elfogadásával és gondozásával az emberi élet új szemléletének művészei lehettek.”

Fotó: Cser István