„Fázom, vegyél pulóvert!”

Harmadik életévünk végére eldől, hogy melyikünk sorsa torkollik pszichiátriai karrierbe: ki tudja majd jól kezelni az érzéseit, és ki fogja rosszul tűrni a szorongást. És ez mind a kötődésen múlik, amely a biztonságérzetet hivatott megalapozni. Kötődésünk biztonságosságához kell egy anya, aki rendelkezik azzal a különleges tulajdonsággal, amit úgy hívunk: reflektivitás. Ennek lényege, hogy képes saját aktuális lelkiállapotát háttérbe szorítani, és a gyermeket a középpontba helyezni. Ez persze hosszú távon nem könnyű, de fontos, hiszen személyiségünk alapkövei e korai életszakaszban rakódnak le.

Nem kell tökéletes anyának lennünk, elegendő, ha elég jó anyák leszünk. Sokan úgy állnak a gyermekükhöz, különösen az elsőhöz, hogy őt bizony nagyon jól kell nevelni. Ám ilyenkor az anya kerül fókuszba, az ő normái, vágyai és szorongásai, nem pedig a gyermek – és ez nem jó a kicsinek. A reflektivitás azt is jelenti, hogy az anya könnyedén vált nézőpontot, képes belehelyezkedni a gyerek lelkivilágába, és ennek megfelelően cselekedni. És ide illik a hintás sztori! Ha az orra eső gyermek azt látja az anyján, hogy megijed, sírni kezd. Naná, hogy ilyenkor megrémül egy anya, de ez magánügy: nem kell mutatnia. Megkérdezheti, hogy megütötte-e magát a kicsi, vagy mondhatja ezt: „Nem történt semmi baj.” Hisz ha ijedten, jézusmáriázva odarohan, a gyerek azt jegyzi meg: „Elestem, te jó ég, anya kiakadt, pácban vagyok…” S innentől így közlekedik majd a világban, sohasem lesz magabiztos.


Az anyai ijedelmek képesek „gyarmatosítani” a gyerek lelkét. Minden korszaknak megvannak a maga szorongásai, amelyekkel meg kell küzdeni. Bőven elég egy gyereknek az adott életszakasz kihívásainak megfelelni, nincs szüksége még arra is, hogy ezekkel a gyarmatosító erőkkel fel kelljen vennie a harcot. Ha szülőként egy kis „adrenalinflash” idején is megőrizzük a hidegvérünket, a gyerek azt teszi a magáévá, hogy nyugi, az efféle gondok még menedzselhetők, és kialakul a stabil, „viharálló”, szorongástűrő személyiség.

Egy kellően reflektív anyuka fontos tulajdonsága, hogy sokszor beszél a gyermekével egyes szám első személyben, vagyis a kicsi nevében, valahogy így: „Reggel elmentem az oviba, játszottam a zöld dömperrel, délután meg hazajöttem.” Ezzel strukturálja és újraértelmezi a mindennapi eseményeket, és eléri, hogy a gyereknek jó lesz a világban lennie. Ez nem csekélység. És valójában semmi más nem kell hozzá, mint egy kis kiszámíthatóság. Mondják, hogy a gyerek a legkonzervatívabb lény a világon, hiszen rendkívül érzékeny arra, mikor fektetik, mikor etetik, mikor mesélnek neki. Ám épp ez, az ismétlések sora az, ami a későbbiekben megteremti a belső biztonságát. Hiába kiszámítható azonban a fürdetés vagy az esti mese időpontja, ha az anya a napi rutint érdektelenül végzi: csak beteszi a gyereket az ágyba, betakarja, „na, aludjál már”! Ez nem jó a gyerkőcnek, mert az is fontos számára, hogy anyja érzelmileg is jelen legyen.

De van itt egy másik kötődés is, az apáé! Fő üzenete a Csillagok háborújának ebben a mondatában van elrejtve: „May the force be with you – Az erő legyen veled!” Például ha valaki belém köt, tudjam azt mondani neki: „Figyelj, kisöreg, megmondalak apának, és ő szétrúgja a valagadat!” Mindegy, hogy így van-e, de higgyem azt, hogy igen. Ez ahhoz kell, hogy később a munkahelyünkön helyt tudjunk állni: ne féljünk az intrikáktól, pletykáktól vagy attól, ha másnak rossz a kedve. Ez utóbbit ne vonatkoztassuk magunkra, hanem érezzük úgy, hogy a másik érzelmi zajlásai ellenére biztos lábakon állunk. Hihetetlen, de ezek a kapacitások mind a gyermekkorban alakulnak ki. De ha ekkor el lett tolva valami, akkor sem feltétlenül marad örökre így. Odafordulással, kezdeményezéssel kamaszkorban sok minden helyrehozható. S hogy mikor szakad el a kötél? Hát, azt a nyavalya tudja megmondani…