Vagy: költő-gyermek? Tán ez a pontosabb karakterrajza Weöres Sándornak, aki most lenne százesztendős. Mindvégig megőrizte gyermekségét, s erről azt vallja a művészetesztétika, hogy igazán így hiteles a mű. Manapság persze sokféle esztétika hallatja a szavát, mégis egyetlen sem tagadhatja a tehetség tiszta-eredetiségét, amelyhez később is a gyermekkor ad „igazolást”. A Négy Kék festőcsoportra gondolva elég a svájci Paul Klee képeit felidézni, ki tagadhatja, menynyire hatott rá a gyermekvilág, gyermekrajzok tagadhatatlan eredetisége. A Kis tengeri kikötőt szemlélve unokám rajza lebben elém házakról, vízről, síkban ábrázolt kisvilágról, ahogyan a kicsik látják.

Weöres Sándor költő-gyermeksége egyik személyes találkozásunkkor igazolódott nekem – versei után saját szavai nyomán. Tegeződtünk – ez neki természetes volt –, és az az érzékelhető közvetlenség, amely egy zseniális tehetség kommunikációs igénye. Gyermekköltészetében van ez jelen igazán, amelyet lelkendezve dicsértem, mire ő: „Soha életemben nem írtam gyermekverseket.” De hát akkor hogy lehet: négyéves kislányom tapsolva-ugrálva skandálja: Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája. „Akkor valóban írtam gyermekverseket” – válaszolta sajátságos, rá jellemző „iskolás” hanghordozással.

Géniuszok

Kodály Zoltán

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:

ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,

én állok kicsinyeid ágya mellett,

lépteiket az én dalom fogadja

és csalogatja folyton magasabbra

Elhatároztam, addig nem írok Baz Luhrmann filmjéről, amíg nem olvastam el F. Scott Fitzgerald regényét, A nagy Gatsbyt; inkább egy hétig várok a jegyzettel. Luhrmann, ahogy Szabó István Az ajtóval, kedvet csinált az általa adaptált irodalmi műhöz.

A film kétharmadáig nem tudtam mire vélni a dolgot: szokványos amerikai álomsztori luxuskivitelben, art deco pompába csomagolva, eklektikus és anakronisztikus zenei kavalkáddal. Sajátos karaktert azonban épp túlzásai adnak ennek a mozinak: hol egy kicsit abszurd, hol groteszk… – és valami majdnem mindig színpadiasan sok. Figyelem, vajon mitől lett ez korszakalkotó-korszakjellemző kultuszregény; kötelező olvasmány Amerikában. Egyszer csak kezd érdekessé válni a „szabályosnak” induló didaktikus történet. Balladai homályból bontakozik ki Gatsby élete, amelynek alakulása szerencsére átlép a romantikusnak mondott műfaji kereten. A fecsegő felszín alól ki-kibukkan a hallgató mély; túlmutatva a közhelyeken, hogy lám, a pénz nem boldogít, az arisztokraták, a milliomosok és az újgazdagok ugyanolyan fásultak és kiábrándultak, mint a kevésbé szerencsések…

„Irodalomóra” Király Leventével „Halak ezüst pikkelye: / számold le az Úr kezébe mind, / s megnyílnak előtted az igazság / égre írt könyvének lapjai.” A nemrég megjelent Égre írt könyv poétikus mottója nem véletlen; szerzője költőként indult, s utóbb mutatkozott be regényíróként is. Király Leventévela „váltás átmenetéről”, történelemről és ihletadó érzelmekről beszélgettünk új kötete kapcsán.

– Olyan ez, mint a – sajnos most éppen szomorú aktualitássá vált – hegymászók esetében: ha valaki meghódított egy hatezer méteres hegyet, utána már a hét-nyolc ezres csúcsokra vágyik. Én egészen kis koromban kezdtem verseket írni, gyakorlatilag az írás megtanulása után rögtön, aztán tizennégy évesen novellákkal bővítettem a repertoárt, mert érdekelt, hogyan lehet elmondani egy kitalált történetet. Hát jó nehéz! Azt szokták mondani, kell némi élettapasztalat, legkorábban harminc év felett válhat valaki igazi prózaíróvá – ez az én esetemben mindenképp igaznak bizonyult. 2010-ben jelent meg az első novelláskötetem, az Énekek éneke című regényemet pedig két éve adták ki, bár a műfaji meghatározás nem teljesen egyértelmű, mert olyan az a szöveg, mintha vers lenne; lényegében egy regény hosszúságú prózavers. Néha teljesen időmértékes, néha rímel is. Költőknél persze gyakran előfordul, hogy lírai prózával kezdenek, és inkább utána próbálkoznak meg a „prózai prózával”.

Prokop Péter emlék-vonzásában

A tíz éve elhunyt Prokop Péter pap festőművész emlékkiállítása június 3-án zárult. Helyszínén, a Szent István-bazilika lovagtermében Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek tartott előadást A szépség isteni tulajdonságai címmel, a keresztény esztétikum tükrébe villantva mű és művész összetartozását az alkotás folyamatában. A záróünnepségen az Aracs című délvidéki magyar folyóirat Prokop Péter-emlékszámát is bemutatták.

A Prokopp Mária művészettörténész rendezte „látvány” a szakembert dicsérte. A „névrokon” az életműből válogatva időrendben követte az alkotó éveket, kezdettől a végpontig. A Prokop Péterről szóló monográfia is az ő munkája.

Száz éve született Weöres Sándor

A páratlan tehetségű költő és műfordító talán az egyetlen olyan alkotó a magyar irodalomban, akinek a zsenialitását soha senki nem vitatta. Vitatkoztak vele, bírálták látásmódját, világképét, esztétikai vagy politikai nézetkülönbségek miatt fogalmaztak meg kritikát költeményeiről, de még ellenfelei is elismeréssel szóltak Weöres Sándor egyedi stílusáról, bonyolult vagy játékos lírai kísérleteiről, különleges kifejezésmódjáról. Az Átváltozások című verseskötetéről írt lektori jelentés szerzője 1963-ban annak ellenére a kiadás mellett foglalt állást, hogy megállapította: a költő „többször is programszerűen meghirdeti: a mai társadalom, a mai politika csak pusztítást hozhat, az Ember mélységes belső megújhodása még megmentheti az emberiséget…” És: „Ahang vonulása-ciklus, amely mintegy az eddigi Weöres maszkjait sorolja fel, egészében mélységes, időnként megdöbbentően általános pesszimizmust, az egész emberi fajra, kultúrára kiterjedő pesszimizmust áraszt…” (A lektori jelentés Domokos Mátyás Leletmentés című könyvében olvasható.) Weöres pesszimizmusa mellett ezoterikus és meglehetősen sajátos mítoszvilága sem nyerte el a hatalmon lévőkkel hasonló elveket valló irodalmárok tetszését. Domokos Mátyás emlékei szerint Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó irodalmi vezetője egy alkalommal fagyos arccal azt mondta Weöres verseinek olvastán: „Azért abban mégiscsak van valami bőszítő, hogy egy költőt meg se karcoljon a kor, amelyben él.”

elkallódni megkerülni

ez volt teljes életem

jó volt tengerparton ülni

habok játszottak velem

Vatikáni pavilon a velencei biennálén

Immár ötvenötödik alkalommal nyílt meg június 1-jén a világ egyik legrangosabb kulturális eseménye. A velencei biennále az 1895-ös kezdet óta a kortárs művészek kétévente megrendezett, sokoldalú seregszemléje.

Mivel a Vatikán, illetve a katolikus egyházművészet éppen a XX. században elidegenedett a kortárs alkotóktól, nem csodálkozhatunk azon, hogy a biennálén mindeddig nem volt szentszéki pavilon. Hogy mást ne mondjunk, például az expresszionista, a kubista vagy szürrealista művészek nemigen találkoztak a hit világával, így a pápák és más egyházi megrendelők nem voltak mecénásai e művészeti irányoknak.