A magyar tengernél vakációzó családokat egész július-augusztusban várja műsorával a cirkuszművészet három legjelentősebb hazai képviselője. A Magyar Nemzeti Cirkusz Balatonlellén kínál nagyszabású nemzetközi műsort számos állatszámmal és élvonalbeli akrobatamutatványokkal. Tíz oroszlán, lenyűgöző kötéltánc-produkció, káprázatos látványelemek bizonyítják, hogy a színvonalas cirkusz valódi művészet. Az egzotikus és vadállatokkal, arapapagájokkal, ifjú Richter József lovas zsokécsoportjával, olasz zenebohócokkal és Szandrával, a világot járt elefánttal fémjelzett műsor a legendás utazó óriáscirkuszok világát idézi muzeális kasszakocsival és büfével.

– szembesíti Boldog Kalkuttai Teréz anya szeretet-életművével könyörtelen jóléti világunkat Kemény Gábor, Kocsák Tibor és Miklós Tibor musicaloperája. A magyar zenés színház élvonalát képviselő szerzők 2005-ben, Baróthy Péter ötlete alapján vitték színre korunk szentjének életútját népszerű, ugyanakkor igényes megközelítésben. A szövegkönyvben helyet kapott Teréz anya több költői fohásza, így Az élet himnusza is. A XX. század tántoríthatatlan hitvallója egy meghívástörténet keretében vív meg belső kétségeivel és elöljárói óvatosságával, hogy a darab végén nyomorgók ezreinek jótevőjeként zuhanhasson Krisztus megváltó ölelésébe.

„Zeneakadémiás” beszélgetés Batta Andrással

Zenetörténész, egyetemi tanár, mértékadó szakíró, kiváló és jó humorú előadó, közvetlen és népszerű szereplője kulturális közéletünknek. 2004 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, aki a rábízott világhírű intézmény kapuit még szélesebbre tárta: nem pusztán az iskola tekintélyének megőrzésére, illetve „épületfejlesztésre” törekedett, ha nem vonzó kulturális központot álmodott a mára megújult Zeneakadémia szecessziós falai közé. Batta András május óta kormány biztosként új feladatot is ellát: az egységes hazai komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős.

– A történelem ismétli önmagát, többéves előkészítő munka és fejlődési folyamat előzte meg azt is, amikor 1907-ben átadták a Liszt Ferenc téri csodálatos zenepalotát. Liszt idejében, 1875-ben még csak zongora és zeneszerzés tanszak létezett az Országos Magyar Királyi Ze- neakadémián. Mihalovich Ödön igazgatósága idején épült ki a szakok hálója: a nagyzenekar összes hangszerét tanították, magánének szak alakult, és az elméleti oktatást is fejlesztették. Az idei év nyitón idéztem az 1897-es év könyvéből. E nagy iskola akkor egy kis épületben működött, a „régi Zeneakadémián”; a neves intézmény egy nagyobb épületért kiáltott, amely tíz évvel később, 1907-ben nyitotta meg kapuit. A közelmúltban némiképp hasonló helyzet alakult ki, a nagy múltú és impozáns iskola gyönyörű épületéhez az állagmegóváson túl átadása óta nem nyúltak, a háborúban hál’ Istennek csak kisebb sérülést szenvedett. Száz év elteltével felújításra, művészettörténeti értékeinek rendbe hozására szorult, ugyanakkor strukturálisan a XXI. századi elvárásokhoz, technikai igényekhez kellett igazítani. Elengedhetetlenné vált a fejlesztés; lehetőségeihez és adottságaihoz mérten igyekeztük beleálmodni, majd beépíteni az új megoldásokat a patinás épületbe.

Egerben találkoztam először Rónay Györggyel, több mint ötven esztendeje. A nagy múltú papnevelde falai közt többedmagammal hallgattuk A Szent Anna templom tornyai című többrészes versét. Ő maga mondta el összetéveszthetetlen, kissé fátyolos hangján. Aztán hosszan beszélgettünk, s akkor még nem sejtettem, hogy tizenkét év múlva már a Vigilia szerkesztőségében mint főszerkesztő fog velem kezet. Irodalomtörténész fia, László ajánlotta neki, bízza rám a folyóirat zenei rovatát. Publikációk, találkozások havonta, hetente, beszélgetések órái többet hoztak nekem, mint az egyetemi évek. Mindenről tudott, ami az irodalomban, a keresztény vágyakban él, ha korszerűen kell választ adni. Teológia és költészet testvérként jelentkezett gondolkodásában, tudásában, művészetében. Erről főleg akkor győződhettem meg, amikor Szentek, írók, irányok és a Zakeus a fügefán című köteteit elolvastam. (És azóta már hányszor!) Regényei s A szeretet bilincsei című felejt hetetlen no- vellás kötete a próza mestereként, esszékönyvei (például a Petőfi és Ady között, a Balassitól Adyig) az irodalomtudóst igazolják, és még nem szóltam versesköteteiről, műfordításairól, drámai kis remekeiről, a Júdás könyvéről, amelyhez drámatörténeti fejezetet írt a misztériumjátékokról. (Ma is csak sajnálni tudom, hogy ezt a passiójátékot mindeddig nem mutatták be.)

Sok évvel ezelőtt vettem meg Rónay György két vaskos naplókötetét. Magyar szakos egyetemi hallgatóként többekkel épp akkor készültünk egy országos tudományos diákkonferenciára, s egyik bölcsészkollégánk a sokak számára ismeretlen vagy alig ismert Rónay György költészetét választotta előadása témájául. Mindig is érdekelt a napló mű faja, így nagyon megörültem, hogy ráakadtam Rónay feljegyzéseire, s minthogy akkoriban József Attila életművével foglalkoztam, elsőként azt kerestem, írt-e róla Rónay.

Szolzsenyicin, az orosz hazafi

Ha a volt Szovjetunió és vele együtt a kommunizmus működését meg akarjuk érteni, Alekszandr Szolzsenyicin életműve megkerülhetetlen. A Terror Háza Múzeum nemrég nyílt kiállítása a Nobel-díjas író emléke előtt tiszteleg.

Szolzsenyicin élete a XX. századi orosz és európai történelem tragédiáinak tükre. Még kisfiú volt, amikor a templomban épp a szent liturgia alatt szembesült az ateizmus első hadjáratával. Nagyapja „a nép ellenségeként” az állambiztonsági erők cellájában halt meg, apja pedig egy rejtélyes vadászbalesetben. A jó eszű fiú a rosztovi egyetemen fizikusdiplomát szerzett, illetve elvégezte a Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Főiskolát is.

Az ír irodalom egyik legismertebb költője távozott. Hetvennégy évig élt. Kilencgyermekes katolikus családban született. 1993-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, 2006-ban pedig a keresztény eszmeiségű költőről, Thomas Stearns Eliotról elnevezett díjat. A megbékélés embereként ismerték, természetszemléletével, a végső dolgok, a túlvilág folytonosan elevenen tartott témáival, nyitottságával sok olvasót vonzott.

Többek között az a csodálatos a „magaskultúrában”, legyen szó irodalomról, zenéről vagy képzőművészetről, hogy a remekművek kimeríthetetlenek. Élethosszig – és még azon is túl – érvényes feladatokat adnak. Évről évre érdekesebbek, fontosabbak lesznek számunkra, egyre többet árulnak el magukról. Egy remek művet újra és újra elolvasunk, meg nézünk, meg hallgatunk, átgondolunk. Természetüket tekintve kicsit olyanok, mint az evangélium. Vannak valóságok, történetek, amelyek az idő múlásával válnak egyre fontosabbá. Mások villámcsapásszerű sokkhatást keltve hívják fel magukra a figyelmet, hogy aztán valamiféle teremtő nyugtalanságot hagyjanak maguk után. És vannak bölcs komédiák is: derűvel, szeretettel és megértéssel karikírozzák-legyintgetik az emberi gyengeséget. Ezekben a feloldozásig vezet a szégyenítő megpróbáltatások tisztítótüze.