A felelőtlenség vonzásában
Elhatároztam, addig nem írok Baz Luhrmann filmjéről, amíg nem olvastam el F. Scott Fitzgerald regényét, A nagy Gatsbyt; inkább egy hétig várok a jegyzettel. Luhrmann, ahogy Szabó István Az ajtóval, kedvet csinált az általa adaptált irodalmi műhöz.
A film kétharmadáig nem tudtam mire vélni a dolgot: szokványos amerikai álomsztori luxuskivitelben, art deco pompába csomagolva, eklektikus és anakronisztikus zenei kavalkáddal. Sajátos karaktert azonban épp túlzásai adnak ennek a mozinak: hol egy kicsit abszurd, hol groteszk… – és valami majdnem mindig színpadiasan sok. Figyelem, vajon mitől lett ez korszakalkotó-korszakjellemző kultuszregény; kötelező olvasmány Amerikában. Egyszer csak kezd érdekessé válni a „szabályosnak” induló didaktikus történet. Balladai homályból bontakozik ki Gatsby élete, amelynek alakulása szerencsére átlép a romantikusnak mondott műfaji kereten. A fecsegő felszín alól ki-kibukkan a hallgató mély; túlmutatva a közhelyeken, hogy lám, a pénz nem boldogít, az arisztokraták, a milliomosok és az újgazdagok ugyanolyan fásultak és kiábrándultak, mint a kevésbé szerencsések…