Szárnypróbálgatás szabadon

 

Azt szeretnénk, hogy a startvonalnál álló fiatalok már „előre okosak legyenek”, és ne csak utólag váljanak bölccsé. Ahhoz, hogy az életünk helyes irányba alakuljon, kortól függetlenül legelőször magunkon kell dolgoznunk. Életünk legfontosabb területeinek történései, leendő házastársunk, választott hivatásunk, barátaink mind csak következményei a megelőző belső munkának, döntéseinknek. Az értelem és a gondolkodás legyenek életünk pilótái, és ne pillanatnyi érzelmeink, hangulatunk, kedvünk. Legfőbb mintánk ebben maga Jézus Krisztus, aki mai kifejezéssel élve „fejben igen erős volt”. A jámbor Jézuska képét ideje elfelejtenünk, mert Krisztus urunk erős – fejben is erős – férfi volt, aki rendszeresen töprengett, elmélkedett, ahogyan nagypéntek történéseit is nagycsütörtök imája és döntése előzte meg.

A megfelelő gondolkodásmód kialakításának legelső lépése, hogy „be kell állni a huzatba”. Ez azt jelenti, hogy teljesen meg kell halnunk az egónak, és el kell kezdenünk Istennek élni. Ha ez az „első halál” megtörténik, akkor a biológiai, a „második halál” már kevésbé lesz fontos. Aki pedig Istennek él, az nem lötyög, nem tétovázik, hanem célokat tűz ki, tervez, összenyalábolja erőit és cselekszik – azaz hagyja, hogy a huzat megmozgassa és átfújja. Aki ezzel ellentétben nem dönt, nem lép, az csupán letapossa maga körül a füvet, meddő életet él, és ez nagy bűn. A gyónás során gyakran megbánjuk apró vétkeinket, ám hogy nem döntünk, amikor dönthetnénk, azt nem. Ahhoz, hogy Istennek szentelt életet tudjunk élni, hogy megtegyük a kellő lépéseket, szükségünk van olyan személyekre, akik életük példájával irányt mutatnak másoknak. Ehhez mindig a legjobbakat, a jó értelemben vett „elitet” kell szemlélnünk, annak ellenére, hogy a történelem során sosem kedvelték, sosem ismerték el a társadalom „húzó ágát”. Az elit azokat az embereket jelenti, akik előrébb merészkednek a többieknél, azaz mernek kockáztatni. Őket kell követnünk, s aztán magunknak is ilyenné kell válnunk. Ahhoz pedig, hogy a társadalom kovászává lehessünk, fontos, hogy kiirtsuk a gondolatainkból a rosszat, és megerősítsük a jót. Egy-egy bevillanó rossz kép, csábító rosszaság természetes jelenség, de a visszatérő kísértések – mint az önbizalomhiány, a harag, a gyermekkori sérelmek, a félelem – mind gátjai a kockázatvállalásnak, amely nélkül nem lehet szabad és teljes életet élni. A kockáztatáshoz pedig annak a biztos hite és tudata kell, hogy nem vagyunk egyedül, Isten mindvégig velünk van. Bátor ugrással hozzuk meg életünk nagy döntéseit: Krisztus-követő akarok-e lenni? Házas, szerzetes, vagy akár egyedülálló leszek-e? Dönteni kell a baráti társaságról is, ahogyan arról is, hogy akarok-e nem pusztán jó szándékú, hanem kultúrával élő emberré válni. Ezeket a kérdéseket alázattal és megfelelő időben szükséges végigelmélkedni, mert nem vezet jóra, hogy a legtöbb ember életének több mint a felét halogatásban tölti – gyermektelenül, elköteleződés, felelősségvállalás, megfelelő hivatás nélkül. Ez az állapot ugyan gazdasági érdek, de a személyes életben bűn. Hogy jó irányba haladjunk az úton, ahhoz imádkozni kell, olvasni az evangéliumot, a nagy döntésekben a végletekig őszintének lenni, figyelemmel és sokat beszélgetni, az álmodozás helyett a realitást keresni, a megalkuvás, az olcsóság helyett pedig a küzdést választani.


 

Az ebédidő után a kertből afrikai hangszer hangjait hallani. A korán (hárfához hasonló, nyugat-afrikai pengetős hangszer – a szerk.) Kismarosról érkezett ciszterci nővér játszik, társai gregoriánhoz hasonló dallamvilágú zsoltárokat énekelnek, elmélkednek a szabadtéri szentségimádás keretében. A kismarosi nővérek életében fontos a természettel való szoros összhang és a megtartó testvéri közösségben élt élet.

Nagymaros évtizedek óta a hit átadásának helye és ideje – fogalmaz Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát a délutáni szentmisében. Tizenöt éves korom körül apám ismerősétől kaptam egy törött szárnyú egerészölyvet. A madarat börtönbéli emberek találták meg, és ők kötözték be a törött szárnyát. (Gondoltam magamban: lám, ennyi szív még a börtönviselt emberekben is maradt.) Az állatokat kedvelő kamaszként egy ideig gondoztam, etettem, mosdattam, simogattam a madarat. Ám – mint a legtöbb gyerek életében – nálam is egy hétig tartott a csoda, azután már inkább tehernek éreztem az állat etetését, tisztán tartását, foglalkoztatását. Így odaálltam apám elé, és azt mondtam neki, hogy ennek az egerészölyvnek a helyében én már rég elrepültem volna. Apám javaslatára megtisztogattam, rendbe tettem az ölyv szárnyát, utoljára megsimogattam és útjára engedtem. A madár kiterjesztette a már gyógyult szárnyát, és felemelkedett az ölemből a szárhalmi erdő szabadsága felé. Egész életemet meghatározta ez a történet. Azért mondtam el, mert mind – annyian szabadságra vagyunk hívva. Istentől kapott saját, egyedi szárnyainkkal meg kell tanulnunk repülni az ő dicsőségére.

Fotó: Merényi Zita