Türk Attila régész a korai magyar történelemről

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészeti tanszéke augusztusban expedíciót szervez Oroszországba, a Cseljabinszk melletti Uelgi lelőhely kutatásában való részvételre – olvasható a közösségi projekteket bemutató, támogatókat kereső, Indulj Be internetes oldalon. A programot szervező Türk Attila régésszel a nemzetközi összefogással megvalósuló vállalkozásról, a magyar múltról, honfoglalás kori emlékeinkről és beszédes keleti párhuzamaikról, az új generációk szakmai képzéséről és a félreértéseket tisztázó tudományos hitelességről beszélgettünk.

– Tavaly ősszel a Pázmány egyetemen is elindult a hazai régészeti képzés. A különböző szakirányok kialakításakor itthon még lefedetlen, illetve marginális szegmenseket kerestünk, amilyen például a középkori Közel-Kelet és Közép-Európa, valamint a késő antik időszak régészeti kutatása. Így került szóba a magyar őstörténet és a Kárpát-medencében letelepedett keleti nomád népek témaköre is, mindkét esetben az eurázsiai háttér részletesebb vizsgálatának hangsúlyával. A magyarság elődeinek történeti-régészeti kutatását azért is vállalta tanszékünk, mert az elmúlt néhány évben meglepően sok izgalmas és perspektivikus leletanyag került elő a Kárpátoktól keletre, főként Ukrajna és Oroszország területén.

Alexandre Bigot pavilonja az Iparművészeti Múzeumban

Mennyi ötlet, kísérletező kedv és milyen sok lehetőség kínálkozhatott a XIX. és XX. század fordulójának műhelyeiben! Ez jutott eszembe, amikor beléptem az Iparművészeti Múzeum emeleti körcsarnokába, ahol a francia szecesszió egyik különlegességét, a szétszedett Bigot-pavilon darabjait pillantottam meg. A kiállítás címe: Szecessziós épületkerámiák Párizsból.

Alexandre Bigot (1862–1927) francia kerámiagyáros most bemutatott épületplasztikáit legutóbb Párizsban, az 1900-as világkiállításon csodálhatta meg a közönség. A nagydíjas Jules Lavirotte építész tervei alapján felállított mintakollekciót az Iparművészeti Múzeum vásárolta meg. Radisics Jenő igazgató egyenesen a világkiállításról hozatta haza Bigot mester pavilonját, amely teljes egészében kerámiából épült, és a múzeum raktárában helyeztette el. A közel tizenhárom tonnás szállítmány 1900 decemberében indult útnak vasúton Pestre. Az elhozott darabok csak az 1980-as években kerültek elő a pincéből, aztán megint visszasüllyedtek a feledés homályába. Nálunk most, száztizenhárom év után láthatók először kiállításon.

„Rómában nem kell semmit sem tennünk, hagyni kell, hogy Róma történjék velünk” – írja Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében. Ez a mondat azonban érvényes egész Itáliára is. Földje, ege, tengerei hívják és marasztalják a vándort, aki ha csak egyszer is betűzgette köveinek több ezer éves üzenetét, visszavágyik közéjük.

Olaszország a művészek országa is. Földjére hazánkból is szívesen látogattak festők, szobrászok, zeneszerzők, költők és írók. Itália adta az ihletet, a mámort, a vigasztalást s nemegyszer a menedéket is számukra. A Petőfi Irodalmi Múzeum legújabb tárlata a Délszaki kalandok címet viseli. Megálmodói magyar költők és írók Itália-élményeiből szemezgettek. Az irodalmi és tárgyi emlékek 1890 és 1950 közül valók.

„Ha nyílik, ajtó, / ha fényes, ablak, / tükör, ha alvó / angyalt takargat. // Ha zárul, ajtó, / ha párás, ablak, / tükör, ha alvó, / angyal, ha hallgat”– Halmai Tamás Tárgyak című verse ötlött fel bennem Gerencsér Pán Tamás soproni grafikusművész kiállítása láttán a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériájában, ahol csaknem félszáz alkotása került paravánra. Az Angyalkóró című tárlat megnyitóján Rumszauer Miklós, a kaposvári Szent Margit és Szent József-templom plébánosa méltatta a nagycsaládos alkotót, s már mondandója legelején kiemelte: a grafikusművész élete is tanúságtétel, hiszen hosszú évekkel ezelőtt kaposvári származású feleségével három saját fiuk mellé egy néger kislányt fogadtak örökbe…

Az ökológiai gondolkodás lelkes elkötelezettjeként mindig kíváncsian fogadom, ha környezetvédelmi témájú játékfilmről kapok hírt. Gus Van Sant, az amerikai független film egykori fenegyereke azonban mára annyira belesimult a hollywoodi fősodorba, hogy legújabb, 2012-ben készült filmje, az itthon is vetített Ígéret földje (Promised Land) csupán félig-meddig teljesíti be a várakozásokat.

Rendezőnk akár el is játszhatna a cím keltette bibliai párhuzamokkal, ám inkább egy amerikai kisvárosban bonyolódó történetre fűzi fel mondandóját. McKinley-be érkezik Steve (Matt Damon) és Sue (Frances McDormand), hogy szép szóval és ígérgetéssel a Global nevű óriáscég nevében gázkitermelési fúrásjogot csikarjon ki a gazdasági válság miatt elszegényedett lakosokból.

Tóth István fotóművész kiállítása

Mint egy vén fatörzs, olyan az arca Tóth István fotóművész modelljének a Nehéz út című fényképen. A ráncok ez esetben egyáltalán nem a kort jelzik, az élet kíméletlensége vésődött a férfi arcába. Olyan a kép, akár egy grafika, minden apró vonás látszik rajta. Kemény fotó, a fekete élesen elválik a fehértől. A képkivágás is szűkre szabott, csak az arcra, a lényegre koncentrált a nagyításkor a fotográfus. Ez a kép még hagyományos eszközökkel, filmes fényképezőgéppel készült. Nem csoda, hiszen a kilencvenéves Tóth István nem manapság kezdte pályáját.

Találkozás Kerekes Évával

A Légy jó mindhalálig hajdani Nyilas Misije, Kerekes Éva ma már két kamasz gyerek édesanyja, akit a szakmában leginkább Csibének szólítanak. Ez a becenév még kaposvári diáklányként ragadt rá, hajszíne és alkata miatt. A Jászai-díjas érdemes művész megőrizte törékenységét – én még emlékszem arra is, milyen volt szőkesége –, ám nem csak emiatt hasonlítják sokan Kiss Manyihoz, aki Thália felkentjeként tündér és boszorkány volt egy személyben. Nagyszerű színpadi és filmes alakításai láttán Kerekes Éva már a kezdetektől rokonléleknek érezte magát a neves művésszel, s egyáltalán nem bánja, hogy e lelki azonosságot mások is észrevették. Amikor arról faggattam, családján kívül kivel ülne szívesen egy asztalhoz, ha már csak egy óra lenne hátra e földi létből, nyomban rávágta: Katica barátnőjével, Czukor Balázs és Járó Zsuzsa színészekkel, s ott lenne igazgatója, Mácsai Pál is az Örkény Színházból.

Ibsen Peer Gyntjében Åse, Örkény Macskajátékában Egérke, a Jógyerekek képeskönyvében pedig Fricike, de Feydeau bohózatában, A hülyéjében is játszik az Örkényben; Mme Pinchardként bűvöli a közönséget. Olykor meghívott vendégként láthatjuk Tatabányán az Édes Annában s a Képmutatók cselszövésében, de szülővárosában, Kaposváron is elhitette velünk A régi nyárban, hogy mennyire szerelmes. Hogy emlékszik a régi nyarakra?

– Gyerekkorom vakációi úgy élnek emlékezetemben, hogy különlegesen szépek voltak. Végtelennek tűnő nyarak vannak mögöttem, s ez a végtelenségérzés soha nem nyomasztott. Akár a Balaton mellett, akár az ország más tájain – Debrecenben, Hajdúszoboszlón – vagy Erdélyben, Ausztriában nyaraltunk a családdal. Az iskolai szünetekben anyai nagymamámékhoz, Somogyszilbe is rendre eljutottunk. A régi parasztház szerencsére még megvan; nagynénémék élnek benne, s ha ugyan már ritkábban járunk is le rokonlátogatóba, mindig hevesebben ver a szívem az ismerős, a hozzám oly közel álló vidék láttán, de az előtolakodó emlékek is nosztalgiára hívnak. Ám ha úgy adódott, hogy otthon maradtam a Biczó közben – ahonnan tavaly költöztettük közelünkbe édesanyámat –, akkor is boldog voltam, hiszen sokat játszottam a szomszéd Kovács Krisztával vagy a játszótéri gyerekekkel. Ha pedig egyedül voltam a lakásban, akkor általában a babáimmal foglalkoztam. Soha nem unatkoztam, és mindig biztonságban éreztem magam, ami – felnőttként már látom –, nagy kincs. Anyaként most ezt nekem kell megteremtenem.

A középkori templomok útja

A közelmúltban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jártunk, hogy egy nagyszabású kulturális-turisztikai program részleteivel ismerkedjünk. A középkori építésű, ma református kézben levő templomok és az évszázados festékrétegek alól napjainkban felszínre hozott freskók vidéke ez.

– A Tündérmező-programban az a jó – mondja Oláh István, a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei területfejlesztési ügynökség ügyvezető igazgatója –, hogy szomszédos országok, nemzetek (Románia, Ukrajna és Magyarország), egyházmegyék és sokféle szakma képviselőit: restaurátorokat, régészeket, művészettörténészeket, építészeket egyesített az ügynökség közreműködésével. Közös gondolkodásra, összefogásra sarkallta őket páratlan értékű műemlékek felújítása és a térség turizmusának fellendítése érdekében.

– Mindig viszonylagos, mit nevezünk centrumnak, és mit perifériának – folytatja Kollár Tibor, a Középkori templomok a Tiszától a Kárpátokig című, az ügynökség által frissen kiadott, bámulatosan igényes, közel ötszáz oldalas album szerkesztője. – Ez a terület mindig periféria volt ugyan, ám mivel a centrum épületei nagyrészt elpusztultak, műemlékek szempontjából ma egyáltalán nem nevezhető periférikusnak. Mégsem ismerik elegen. Szabolcs- Szatmár-Bereg megye, Kárpátalja és Partium kapcsán, amelyeken a középkori templomok útja áthalad, nem túlzás „műemléki Atlantiszról” beszélni. A turisták zöme Erdélybe menet csak átrobog itt, tudomást sem véve arról, milyen értékek mellett halad el anélkül, hogy figyelemre méltatná őket. A feladat így az, hogy az átlagos turisták számára fogyasztható formában számoljunk be az eredményeinkről, a lehető legtömörebben, figyelemfelkeltően, érdekesen.