„A Müpa és a Sanghaji Nagyszínház három évre szóló együttműködési megállapodást kötött. A nagyszabású közös vállalkozás nyitó eseményeként Attila ünnepélyesen »betör« a leginkább a portyázó hunok ellen emelt kínai nagy falon. Ami annak idején erőszakkal nem ment, azt most szépszerével próbálja meg a hun király és a Káel Csaba által válogatott nemzetközi szereplőgárda” – áll a Verdi Attilájához készült műsorfüzet előszavában. Pestiesen szólva: jó szöveg. És ami még ennél is jobb, hogy igaznak bizonyulhat a fenti megállapítás. Veronai hangulatú operaünnepként szólalt meg az 1846-ban, Velencében bemutatott ifjúkori Verdi-opera a Művészetek Palotája hangversenytermében. Méghozzá kompromisszumok, engedmények nélkül, erőteljes hangokkal, ötletes és nagyszabásúnak ható díszletelemekkel, látványos vetített, „filmes” hátterekkel. A pompás jelmezek akár egy Metropolitan-előadáshoz is készülhettek volna: igényesek, gazdag kivitelűek, legfeljebb túlgondoltságuk csalhat olykor mosolyt a néző arcára.

Miért kerül egy felnőtteknek szóló filmbe gyerek? Csak a hatás kedvéért? Azért, mert egy gyermek örömét-szenvedését látva a nézőben mélyebbre hatol a mondanivaló? Az biztos, hogy érzékenyebbek vagyunk mindarra, amit látunk, ha az események középpontjában gyermekek állnak. Sokszor ők szimbolizálják a kiszolgáltatottságot és a bűntelenséget.

A felelősség kérdése is leegyszerűsödik egy olyan film esetében, ahol feltűnik egy gyermek. Ugyanis akármit követ is el, a valódi felelősök mindig a felnőttek lesznek, méghozzá hatványozottan.

Találkozás Csukás Istvánnal

Azt vallja, derűsen kell beszélni a világról, s nem hagyhatjuk, hogy elfeledkezzenek a gyerekekről, akik okosabbak, elevenebbek, életképesebbek és ravaszabbak, mint a felnőttek. Nem véletlenül mondta a Prima Primissima-díj átvételekor: „Nehéz óráimban mindig örömmel gondolok arra, hogy engem végül is a fél ország ismer és szeret, mégpedig az ország jobbik fele. A gyerekek.” A Süsü, a sárkány, a Pom Pom, a Mirr-Murr, A nagy ho-hoho- horgász, a Keménykalap és krumpliorr és más ifjúsági és meseregények szülőatyja több mint húsz éve „kétlaki” életet él – Budapest és Balatonszárszó között. Gyerekekről, irodalomról kérdeztük a Kossuth-díjas alkotót.

– Dorogi Sándor, Balatonszárszó polgármestere úgy véli: a felújított József Attila Emlékmúzeum mellett Csukás István neve is védjegy. A róla elnevezett nyári színházban nemritkán pótszékekkel megy az előadás. Nem mindennapos, hogy valaki már életében legendává válik…

– Óriási élmény, amikor az ember nagybetűkkel látja kiírva a nevét. Arra gondoltunk a polgármester úrral, hogy az én nevem talán jobban becsalogatja a gyerekeket, hiszen elsősorban nekik szánjuk a színházat, bár felnőtt előadásokra is lehet jegyet venni a szezonban. A színház arra is példa, hogy jó ügyért érdemes összefogni. Amikor elfogyott a régi, lepusztult kertmozi felújítására szánt pénz, elkezdtünk kalapozni. Mozgósítottuk a helybelieket, a nyaralótulajdonosokat és a vállalkozókat, s adományokkal, székvásárlással, társadalmi munkával újulhatott meg az épület.

Kiállítás Karinthy Frigyes emlékére

Látta már közelről Karinthy Frigyes nevezetes koponyáját? Érdekli, hogy szállt le a Zeppelin léghajó 1931-ben Csepelen? Vett fel már százéves kávéházi telefont?

A Petőfi Irodalmi Múzeum Számadás a tálentomról című tárlatán varázslatnak lehetünk tanúi. Az író halálának hetvenötödik évfordulójára rendezett kiállításon bepillanthatunk Karinthy életébe, legfontosabb műveibe, és sétálhatunk egy letűnt korszak színfalai között, szippantva egyet a múlt század levegőjéből.

A mindössze néhány kis szobára megálmodott kiállítás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Az időutazás egy osztályteremben kezdődik. Egészen pontosan a Markó utcai főreálban, ahol – afféle kisdiákként – a padba is beülhetünk. Meghallgathatjuk a Tanár úr, kérem egyik részletét Mensáros László tolmácsolásában, miközben a Franklin Társulat tankönyvei sorakoznak előttünk. Láthatjuk Karinthy gyerekkori fényképeit, irkáit, naplóit és rajzait is.

Szellemország fővárosa Várai Mihály fotóin

Döbbenet és szomorúság vett erőt rajtam, amikor megláttam a hanyatt fekvő játék macit a piszkos, kopott, törmelékektől szennyezett környezetben Várai Mihály kiállításának egyik fényképén. A kiszolgáltatottság és a lassú enyészet dokumentuma. Egy másik fotón sebtében elhagyott szoba látszik, letépett tapéta, kiürített szekrények. Az egykori Pripjaty, az elhagyott szellemváros részletei láthatók mai állapotukban május 22-éig, az újpesti Karinthy Frigyes Művelődési Házban (Hajló utca 2–8.). A csernobili atomerőműben történt robbanás után harminchat órával, 1986. április 27-én evakuálták a település lakóit. Két és fél óra leforgása alatt a városba érkező 1225 autóbusszal, vonattal és teherautóval 49 360 embert telepítettek ki a Csernobiltól három kilométerre fekvő Pripjatyból.

Elidegenítő Newton-tárlat a Szépművészetiben

Az állandó versengés, a fogyasztói társadalom is „kitermeli” a maga mestereit. A piac állítólagos törvényei örökös alkalmazkodást, mindig újításokat követelnek tőlünk. Muszáj felhívni magunkra a figyelmet, kell valami extra, ami csak a miénk. A megváltozott körülmények új kérdéseket vetnek fel, amelyek új válaszokat követelnek. Mindezt úgy, hogy az alkotások értéket képviseljenek.

Gondolatok Pavel Lungin filmjéhez

Tudjuk, hogy ha embertársunk vét ellenünk, hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk neki. Az is világos a hívő ember számára, hogy a súlyos bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. De vajon hogyan tudjuk majd jóvátenni azt, amit elkövettünk? Elég elmondani néhány imát, vagy egész életünk nem lesz más, mint halálig tartó vezeklés?

Pavel Lungin A sziget című 2006-os filmjében Anatolij (Pjotr Mamonov) egy monostorban él, valahol a Szovjetunióban. Cellája a kazán épülete, ágya a földre hányt szénkupac. Szerzetestársaival nem sokat beszél, csak a liturgiára megy be a templomba, egyébként szenet hord vagy imádkozik a szabadban. Harminc évvel ezelőtt került ide, miután az ellenség a háborúban felrobbantotta azt a szénszállító hajót, amelyen szolgált. Anatolij lelkiismeretét azonban e végzetes nap óta nyomasztja valami, ami egy pillanatra sem hagyja nyugodni. Szabadon bocsátásáért cserébe ugyanis azt parancsolták neki a németek, hogy lője le parancsnokát. És Anatolij engedelmeskedett.

Mozibemutató után: Lore

Ha igaz, hogy gyermek- és kamaszkori élményeink örökre meghatároznak minket, Cate Shortland 2012-ben készült filmje kegyetlen sorsot szán hőseinek: az idei Titanic Fimfesztivál fődíjasa, a májustól a hazai mozikban is megtekinthető Lore című alkotás ugyanis a náci Németország végnapjaiban felnőni kénytelen gyermekek kálváriáját meséli el.

A náci szülők a szövetségesek közeledésének hírére – s teljesen megzavarodván az átélt vereségtől – szélnek eresztik utódaikat, köztük egy csecsemővel és a pótanya szerepét kényszerűségből vállaló legidősebb lánnyal (Saskia Rosendahl). A leginkább melegségre, elfogadásra vágyó kis csapat egyre csak bolyong a földrajzi és szellemi senki földjén, s útját sokkoló tapasztalatok szegélyezik: oszladozó hullák, önbíráskodók, nyomorult nincstelenek, könyörületes és könyörtelen helyi parasztok. S mindaz, amit a gyerekek szüleiktől tanultak, egy csapásra összeomlik, amikor találkoznak egy magát zsidónak kiadó fiúval, Thomasszal (Kai-Peter Malina), aki melléjük szegődik és segít rajtuk.