Találkozás Pogány Judittal

Színházi és filmszerepek s díjak sora őrzi briliáns alakításait, hangoskönyvei a gyerekek kedvencei. Pogány Judit hangján szólal meg Vuk, a pajkos rókakölyök, de Szaffi is Dargay Attila rajzfilmjében, a Kacsamesékben pedig három különböző karakterű kiskacsa szinkronhangja. Csukás István Pom Pom újabb meséinek CD-in százhárom figurának kölcsönözte jellegzetes hangját, amely miatt egy ideig skatulyába szorította a szakma egy része, hiszen bújhatott bárki bőrébe, sokáig Pinocchio, az esetlen, de érző fabábu jelent meg előttünk a színen. Hihetetlen teljesítményére Ascher Tamás nem véletlenül mondta: mestermunka volt. A Kossuth-díjas színésznő a csaknem három évtizedes kaposvári lét s néhány „szabadúszós” év után ma az Örkény Színház egyik vezető színésze, ahol ugyanazt az otthonosságot érzi már, mint hajdan a Csiky Gergely Színházban. Maga is elámul azon, hogy jelenleg négy teátrum tizenhat darabjában játszik. Fergeteges a Macskajátékban és az Elnöknőkben is, amely tizenhét éve megy. Bámulatos energiák feszülnek benne.

– Valóban nem unatkozom. A legújabb a Tóték, amelyben Csuja Imrével játszunk párban, én vagyok Mariska. A Mácsai Pál rendezte előadás nem a régi szövegkönyv alapján született: a vadonatúj adaptáció Gáspár Ildikó munkája. Előtte Mrożek Tangóját mutattuk be Bagossy László rendezésében, amelyben Eugéniaként lépek színpadra, Shakespeare A viharjában pedig Ariel vagyok, aki a szabadságáért küzd. Amikor viszont gazdájától megkapja, nyomban kiderül: a szerepet egy öreg színésznő játssza, akinek a szabadság már nem ugyanazt jelenti, mint fiatalon; most már a félreállítás, a nyugdíjazás jele. Nagy poén, amelyért nyílt színi taps a jutalom…

A Szentföld egy író szemével

„Isten hozott!” – köszöntött vendéglátónk a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren, amikor a váratlan melegtől (a télies március végén utaztunk ki párommal) és a datolyapálmák látványától kábán kikeveredtünk a fogadócsarnokba. Igaza volt: Isten hozott, hiszen egyik vágyam éppen egyfajta lelki útkeresés volt, amellett, hogy tanulmányútra érkeztem Erecbe, ahogyan a zsidó nyelv nevezi a Szentföldet. A meghívás elsődleges célja ugyanis egy történelmi regény megalkotása, amely a római kori zsidó háború végeseményeit dolgozná fel, s ehhez a leendő izraeli kiadóm úgy látta jónak, ha saját szememmel vizsgálom át a helyszínt. Mivel íróként a hitelesség a vesszőparipám, tökéletesen egyetértettem a véleményével. Életre szóló élményt jelentett az a két hét, amikor saját szememmel láthattam Erec arcait.

Azt nem állítom, hogy alaposan megnéztem Izraelt, ugyanis ez a területileg kicsinek mondható ország olyan színes és gazdag, annyi tájegysége és érdekessége van, hogy akár hónapok alatt is lehetetlen megismerni. Így én a leglényegesebbekre, a történelmileg legfontosabb helyekre koncentráltam. Ebből is azt a két igazán fontos helyszínt tanulmányoztam alaposabban, ahol leendő regényem játszódik.

Belső térkép

1999 májusa két szempontból is fontos volt számomra. Kézhez vehettem krakkói főkonzuli kinevezésemet, és a magyar kiadás után egy évvel lengyelül is megjelent a „Mindvégig veletek voltunk…” – Lengyelek a magyar szabadságharcban című monográfiám. Fontosnak tartottam, hogy e könyv, amelynek bevezető fejezetében röviden áttekintem Magyarország történetét, eljusson II. János Pál pápához. Tudtam, hogy a következő hónapban, 16-án avatja szentté Ószandecen IV. Béla királyunk lányát, Kingát, s azt megelőzően több napot tölt Krakkóban. A főkonzuli posztot azonban én ott csak július 16-ától töltöttem be, így a szentté avatás szertartásán nem képviselhettem az államot, ami esélyt adott volna a II. János Pállal való villanásnyi személyes kapcsolatteremtésre. Képviseltem viszont a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet – a kiutazó mikrobusznyi delegáció tagjaként. A buszban még a lányomnak is jutott hely az utolsó pillanatban.

Lemezajánló

Már a Hangzó Helikon 2006-os Petőfi-lemezét hallgatva is kitűnt, hogy Ferenczi György és a Rackajam valamire nagyon ráérzett. Az pedig, ahogy a tavaly megjelent Gérecz Attila-album elején megdörren a zenekar, minden ígéretet beteljesít, és a rákövetkező egy órában is hamisítatlan bluesforradalomban van részünk.

Ferencziék tulajdonképpen semmi különöset nem tettek, csupán egymásra helyeztek két egy időben zajló forradalmat: az Amerikában kitörő rock and roll őrületet és a mi ’56-os szabadságharcunkat. Ez az elsőre talán hihetetlennek (sőt hiteltelennek) tűnő kapcsolat már a nyitószám végére kézenfekvővé válik a hallgatóban, s a továbbiakban is ez élteti az egyébként elképesztő utalásrengeteget és fantasztikus műfaji sokszínűséget felvonultató albumot.

Elif Safak neve ismerős lehet a hazai olvasók előtt. A Törökországban élő és világszerte kedvelt írónő magyarul megjelent könyvei: Az isztambuli fattyú, Fekete tej, A város tükrei. A legnagyobb sikert aratott regénye a Szerelem címet viseli.

Elif Safak 1971-ben született Strasbourgban. Élt Franciaországban, Angliában, Amerikában. Könyveit mintegy harminc nyelvre lefordították. Első regénye, a The Mystic 1998-ban elnyerte a legjobb misztikus irodalmi alkotásnak járó elismerést, a Rumi-díjat. Írásai középpontjában legfőképpen női sorsok, családtörténetek, a török identitás, az iszlám, illetve a nők és az iszlám kapcsolata áll.

A 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárófilmje volt Rufus Norris Daniel Clay regényéből forgatott – Ébredés című munkája, amelyet már a hazai mozikban is láthat a nagyközönség. Noha főhőse egy tizenegy esztendős kiskamasz lány, akinek a nyári kalandjait és az új suli okozta nehézségeit szemlélhetjük, a film nem az átlagos tinimozik kaptafájára készült. Valójában nem is tinifilm (de tizenhat év felett ajánlható). Ha az eredeti címet nézzük (Broken, szó szerint: megtörve, megszakítva, de ez esetben találóbb a magyar fordítás), sejthető, hogy nem amolyan édes ébredésről van szó, ahol a Barbie babák rózsaszín házát felváltja egy zsír új trendi laptop.

Pintér Béla drámái születéséről és a közönség elvárásairól

Darabjaiban a legsúlyosabb kérdésekkel viaskodik, de közben nevettet is – erre ilyen biztos ízléssel és gondolati igényességgel talán csak ő képes manapság a magyar színház világában. Kultusza van, rengetegen rajonganak műveiért, és a szakma jó néhány díjjal elismerte már társulatát és őt is – mégis kicsik, alternatívak és családiasan bájosak maradtak. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatták drámáinak első, válogatott kötetét.

– Egy indiánregényben olvastam gyerekkoromban, és nagy hatással volt rám a történet: a sziú törzs varázslóját sokévi szolgálata után elhagyják a szellemek. Rettentően kétségbeesik és összetörik, mivel sokan szeretik és számítanak rá. Mint társulatvezető, író és rendező egy kissé mintha ön is egy látomásos, kétségeivel egyedül birkózó varázslóhoz vagy sámánhoz hasonlítana…

– Sámán semmiképpen nem vagyok, mert annak azért elsősorban a gyógyítás volt a feladata. A mai „divatsámánokhoz” pedig végképp nem hasonlítok. De ha az ihlet elapadásától való félelemre kérdez rá, az valóban dolgozik bennem, és meg is éltem már nehéz időszakokat ebből a szempontból. Megesik, hogy nem vagyok elég ihletett, és egyik-másik darab emiatt nem sikerül elég jól. Az ötlet megszületésétől hosszú út vezet a drámák végleges szövegéig: a próbák tapasztalatai, a kollégák ötletei, kritikái gyakran késztetnek arra, hogy gyökeresen átdolgozzam a darabjaimat. A 42. hét esetén például tizenegyszer volt szükség erre. A szövegek kilencvennyolc százaléka az én munkám ugyan, de nagyon fontos számomra, hogy a dramaturgként is közreműködő Enyedi Évával, valamint Szamosi Zsófiával és Thuróczy Szabolccsal mindig alaposan megvitathatom a darabok koncepcióját, vagyis nem vagyok magányos alkotó – igaz, aztán végül mégiscsak mindig nekem kell formába öntenem, „megszülnöm” a véglegesnek szánt változatot. A darabjaim egyre szövegcentrikusabbak, így aztán egyre többet írok és egyre többet konzultálok – mindkét oldal erősödött. A társulatból nem minden színész kapcsolódik be a darabok alakítgatásának munkájába, ezt nem is erőltetem. Nem ez a mércéje, hogy ki milyen színész.

Találkozás Szabóki Tündével

Most épp az Ariadné Naxosz szigetén operaházi premierjére készül. A szakrális oratóriumok világából jutott el a nagy drámai szerepekig. Szabóki Tünde egyike azon énekművészeinknek, akik itthoni működésük mellett szinte észrevétlenül, úgy „mellékesen”, különösebb felhajtás és önreklám nélkül futottak be jelentős nemzetközi karriert is. Az Ariadné egy órával később kezdődő próbájára tartva, zongorakivonattal a kezében érkezik a találkozóra. Az Operaházhoz közeli egyik kávézóban ülünk le beszélgetni. Hervadhatatlan mosollyal mesél családjáról, hivatásáról, pályafutásáról…

– Édesapám kántor volt, ötévesen már ott ültem az orgonapadon a pesterzsébeti Jézus Szíve-templomban; a családból jóformán mindenki a kórusban énekelt… Belenőttem a zenébe, nem volt kétséges, hogy hol fogok kikötni. Bekerültem a konziba zongora és karvezetés szakra, ahol egyik osztálytársam szólt, hogy nincs-e kedvem elmenni Dauner János szalézi szerzetes, karnagy Egyetemi templomi kórusába, ahol ő is énekelt. János bácsi nagy örömmel fogadott, kórustag, szólamvezető, aztán hirtelen kántor is lett belőlem. És jött az első komoly felkérés, Mozart Koronázási miséjének szólója; tizennyolc évesen. Rengeteget orgonáltam a pesti ferenceseknél is, nagyon jóban voltam Gergely Feri bácsival, aki fel akart venni a Zeneakadémia orgona szakára, de a zongora és az ének mellett már képtelen lettem volna többet gyakorolni. A helyettesítését viszont vállaltam, így volt vasárnap, hogy négy misén kántorkodtam az Egyetemi templomban, kettőn a ferenceseknél, plusz egy litánián. A Don Bosco kórussal a mai napig tartom a kapcsolatot, a közelmúltban is énekeltünk a férjemmel, Cser Péterrel egy jótékonysági koncerten. Egyébként is nagyon szívesen veszek részt mindenféle templomi alkalmon, mert igazából ott érzem otthon magam.