A történelmi háttérrel összefüggésben elmondható, hogy a klasszikus iszlám hódítások során a muzulmánok általában könyörületesek voltak a legyőzött ellenséggel. Sokszor beérték az egyszerű kapitulációval, s a megkötött béke után meghagyták hivatalában az előző adminisztrációt, saját hivatalnoki szervezetüket csak hosszú idő elteltével építették ki a korábbi minták felhasználásával. Így lehetett az omajjáda kalifátus idején a keresztény egyházatya, Jóannész Damaszkénosz (Damaszkuszi Szent János) – kolostorba vonulása előtt – atyját követve a kalifa pénzügyi főhivatalnoka (logothetész).
Az abbászida kalifák igen nagyra értékelték a keresztény tudósok tevékenységét, különösen azt a fordítói munkát, amelynek során az akkor ismert klasszikus irodalom kilencven százalékát görög nyelvből arabra fordították. Hunejn ibn Iszháq keresztény orvos például több mint száz művet fordított le arabra Galénosz orvostudományi művei közül. És akkor még nem szóltunk a filozófiai és teológiai irodalomról, az iszlám–keresztény vallási vitákról. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az abbászida korban a keresztény tudósok voltak azok, akik a muzulmánok kezébe adták a szellemi fegyverzetet ahhoz, hogy a vallási és kulturális küzdelemben végül is az iszlám győzedelmeskedjék.
Ha keresztény–iszlám párbeszédről beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az iszlám prófétai karakterű vallás. Ezért fő vonása a tanúságtétel. A tanú nem bizonyít, hanem tanúsít. A tanú számára az igazság feltétlen, nem lehet róla vitát nyitni, nem lehet belőle lealkudni. Ezt jelenti az iszlám „monológ” jellege. Természetesen ez ritkán válik szélsőséges magatartássá, és többnyire nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a készség a muszlimok részéről a párbeszédre, de mindenképpen befolyásolja a dialógus jellegét az iszlám prófétai karaktere és egyértelmű küldetéstudata.
A radikális monoteizmus és a politikai radikalizmus kölcsönhatásban állnak. Másként fogalmazva, az iszlám fundamentalizmus a globalizált nyugatosításra adott válasz, mely megegyezik az iszlám lényegével. De ne feledjük, hogy a „fundamentalizmus” kifejezés nyugati címke, amelynek csak a keresztény világban van értelme és jelentése. Az iszlám világ számára értelmetlenség. Nem is lehet a neki megfelelő arab kifejezést hozzáfűzött értelmezés nélkül használni. Amit mi az iszlámban fundamentalista magatartásnak mondunk, azt ők szalafita irányzatnak nevezik. Ez egy reform-irányzat, amely az iszlám első három nemzedékének társadalmi berendezkedését és viszonyait tekinti követendő példának. Amit mi, keresztények az „imitatio Christi”-n, a Krisztus követésén, tanítványságon értünk, azt jelenti az iszlámban az első három generáció példájának követése. A kérdés tehát az, hogy milyen volt Mohamed és kortársai, valamint az őket követő két nemzedék élete, mert ez jelenti a mintát minden kor muzulmánjai számára. Persze a „követést” ők sem puszta utánzásként értik, hanem az első muszlimok életmódjának a mai körülmények között való megvalósításaként.
Az elmúlt hetekben Joachim Meisner bíboros, kölni érsek egy párhuzamos török társadalom veszélyeire figyelmeztetett Németországban. Ilyen veszély csakugyan létezik. Mint említettük, az iszlám: életforma, életmód, életvitel, társadalmi berendezkedés. Ezért idegen környezetben szükségszerűen bekövetkezik bizonyos mértékű elkülönülés a többségi társadalomtól. Az iszlám a maga vallási karakterében máig olyan vonásokat visel, amelyek az európai kereszténységet utoljára a középkorban jellemezték. Tudomásul kell venni, hogy a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, a francia forradalom és a liberalizmus olyan eszméket építettek bele az európai ember gondolkodásába, melyek nem váltak az iszlám civilizáció és kultúra szerves tulajdonává. Ugyanakkor a vallási párbeszéd ma már nem választás kérdése, hanem az egyetlen lehetőség a muszlimokkal való testvéri és baráti együttélésre.
Fotó: Kissimon István
