Egy főnöke van, s ez Isten

Szolnokon járok, szülőhelyén. A Tisza-parton mintha megpillantanám, amint gyerekként éppen a Vártemplom felé siet, vagy onnan jön. De nem ő az, hogyan is lehetne. Ám a gyerekek ott vannak. Vége a tanításnak, akkor keresem őket. Egyikük Sándor Istvánt alakította a róla készült filmben, a többiek testvéreit és a ministránsokat. A Tisza-parti Katolikus Általános Iskola körül feltúrva a járda. A kapun figyelmeztetés: másutt keressem a bejáratot. A széles épület túlsó végén lépcsők, nyitva az ajtó – gondolom, jó helyen járok. Az előtérben balról nagyméretű emléktábla a falon. Futó pillantás, aztán a tekintet odaragad. Pálfy János: nyomdász… Szolnok… Harminckilenc éves korában halt meg. Sándor István nyomdász… Szolnok… Harminckilenc éves korában vesztette életét. Mennyi hasonlóság! Csakhogy…! Pálfy János a kommün (az 1919-es kommunista diktatúra) idején a szolnoki direktórium tagja, a felirat szerint „példamutatóan szolgálta dolgozó népünk ügyét”. Tudjuk, mit jelent ez. Rettegtek tőle az emberek, élet és halál ura volt… 1920-ban végeztek vele, majd harminchárom évvel később elvutódai akasztották fel Sándor Istvánt, 1953-ban. Két út… s már képtelen vagyok szabadulni ettől a kettősségtől. Tovább keresem a katolikus iskola bejáratát. A könnyű napfényben egy anyuka ül a szépen kialakított téren, babakocsit tologat. A látvány hatására belém hasít a kérdés, de még elfojtom. Közben a kettős történetbe beszövődik egy harmadik szál.

A ’19-es kommün idején egy fiatal káplán szolgált Szolnokon. Nevezzük őt J. M.-nek. Szemtanúja volt a kommunisták – köztük a Lenin-fiúk – szolnoki kegyetlenkedéseinek, naplójába lejegyezte mindezt. Miután elmúlt a vész, kis könyvecskében megjelent a történelmi dokumentum. 1945 után, az újabb kommunista diktatúra elhatalmasodásakor valaki emlékezett erre a kiadványra, s ennek alapján zsarolták J. M.-et. Bevitték az ávóra, rá akarták venni a kommunistákkal való együttműködésre. Ellenállt, de amikor a szomszédos szobából kínzás-jajongás hallatszott, s kihallgatója megjegyezte: legközelebb a pap idős szüleit hozzák be, s őket is így kínozzák – harmadik alkalommal aláírt… Ismert békepap lett belőle.

Hogyan is van ez? Nyomaszt a rám telepedő történelem, s örülök, amikor találkozom a kis filmszereplőkkel: tiszta, eleven, mosolygó vagy éppen elgondolkodó arcok. Vidáman kapaszkodnak össze a Vártemplom előtt.

Jókötésű srác Balog Hunor.
– Sportolsz valamit?
– Kosárlabdázom az iskolában.
– Bátor fiú vagy?
– Igen.
– Milyen egy bátor fiú?
– Nemcsak megment másokat, ez is benne van, de bátorság lehet az is, ha valakinek segít.
– Mondj egy bátor embert.
– Sándor István.
– Rajta kívül?
– Bud Spencer.
– Hogyan volt bátor Sándor István, és hogyan bátor Bud Spencer a filmjeiben?
– Sándor István úgy volt bátor, hogy amikor üldözték, nem hagyta el az országot, nem hagyta ott tanítványait. Bud Spencer meg fizikailag bátor, az erejével bátor.

Magam elé idéződik J. M. alakja. Óhatatlanul felmerül a kérdés: ő vajon gyáva volt? Hogyan cselekedtem volna a helyében? Buta kérdés, erre csak akkor adhatnék választ, ha ott lettem volna, ha velem esik meg. A jó és a rossz, a bátorság és gyávaság másként különül el. Pálfy János 1919. április 6-án mint politikai vezető így nyilatkozott: „Most, amikor a proletárságé a hatalom, bűnhődnie kell a kizsákmányolásból gőgösködő kapitalista rendnek. Azok a rendeletek, melyeket a Forradalmi Kormányzótanács kiad, egy-egy hatalmas ökölcsapás a burzsoá osztályra. (Sándor István harminchárom év múlva hatalmas ökölcsapást kap kihallgatása során, J. M. szívén súlyosat üt a szomszéd szoba sikolya, belegondol, hogy az édesapja… vagy az édesanyja!) A mai rend megszilárdítására szervezzük a Vörös Őrséget is, amely a karhatalom eszközével, fegyelmével és szigorával fog bennünket végső célunk: a kommun társadalom kiépítésének munkájában segíteni.”


– Sándor István izmos, deltás férfi lehetett? – kérdem tovább Balog Hunort.
– Nem, átlagos. Jószívű ember, nem volt benne harag.
– Mit gondoltál a film forgatásakor erről a veled egykorú srácról?
– Hogy hívő volt. Kicsit másabb, mint a többi ember.
– Miben különbözött?
– Már gyerekként mindig eljárt a hajnali misére. Meg magára vállalta két testvérének gondját, s ő lett felelős értük a templomban.
– Ha most ide járna a suliba, föltűnne, hogy olyan ő, akit egyszer majd boldoggá avatnak?
– Nem.
– Szeretnél olyan életet élni, amilyen Sándor Istvánnak jutott?
– Hát bizony nem. Nehéz lenne… alkalmatlan vagyok rá. Félnék az üldözéstől. De nemcsak rendkívüli dolgokkal lehet jót tenni másoknak.
– Mire gondoltál, amikor a szerepet megkaptad?
– Örültem neki, mert olyan embert játszottam, aki mindenáron továbbvitte a hitet… s nekem ez jólesett.

Bóka Tamás Zerind ministránsként tűnik föl a filmben. Tőle is megkérdem: milyen srác lehetett Sándor István?

– Szerintem kitartó. Láttam az elkészült filmet, arról szól, hogy kitartott a hitében, nem tért le a Jézushoz vezető útról. Bátor is volt. Üldözték, mégis tanította a fiatalokat a ministrálásra.

– Volna bátorságod úgy élni, mint ő?
– Nem. Nehéz olyannak lenni…

Bakondi Kristóf Sándor István László nevű testvéreként vesz részt a filmben. Neki tetszik Sándor István sorsa – a gyerekkori, a ministrálás, a templom, teszi hozzá gyorsan, mert bizony a felnőttkori megpróbáltatást ő sem tudná vállalni.

– Van róla egy könyvem, azt is elolvastam filmforgatás előtt. Nem verekedett, s minél nagyobb lett, egyre jobbá vált.
Varga Ákos és Balog Kende Ákos hasonlóképpen vélekedik, mint a többiek. Fölnőttkori életét nem tudnám vállalni, de a példáját lehet követni… – mondja határozottan Ákos.

– Hogyan?
– Például, hogy… jót teszünk másoknak.

Aztán előkerül a kérdés: vajon ma vagy a jövőben előfordulhat, ami Sándor Istvánnal történt?
– Szerintem nem… vagy mégis… előfordulhat, de nem mondanám, hogy olyan sűrűn – szinte kérdi Bakondi Kristóf. Varga Ákos is bizonytalan: – Nem… bár lehet, de nem hiszem. Ilyen csak a múltban fordulhatott elő… attól függ, milyen világ lesz még. Balog Kende Ákos határozott: – Mindenkor előfordulhat. Jön egy nagy fordulat… – nem folytatja.

A gyerekek nyilván hallomásaik alapján formálják véleményüket, túlságosan felnőttesen hangzik, de hiszen így tájékozódnak lassanként a világban. Most örömmel szaladnak focizni. Utánuk tekintek, s én, az idősödő ember ballagva bólintok: a történelemben semmi nem múlik el. A díszletek változnak, de bármi, bármikor… A világ jövőbeli reménysége nem a historikusan futó időben, hanem az isteni kegyelem idejében ragadható meg. Sándor István ezt az időt „ismerte föl” hitével. Pálfy János ezzel szemben: „Azokat a kishitűeket, a rosszhiszeműeket, a régi rendszert visszaáhítozókat, akik az új rendszer ideális voltát kétségbe vonják, el kell távolítani.” Ugye tudjuk, mit jelent az ő szóhasználatukban – és gyakorlatukban – az „eltávolítás”?

„Egy átlagos srácról, egy melósgyerekről van szó” – Dér András írta és rendezte a filmet. „Ábrahám Béla keresett meg a Sándor István életéről szóló film ötletével. Addig nem is hallottam róla.” Háttéranyagokat kapott, s szép lassan megismerte Sándor István életét, személyiségét. Bertáné Varga Judit történész további dokumentumokat mutatott a vizsgálati fogság anyagából, a kihallgatási jegyzőkönyvekből. „Találkoztam néhány szemtanúval is, akik még személyesen ismerték Sándor Istvánt, s mindebből igyekeztem kialakítani egy képet.”

Sem nemesi elődök, még polgári értelmiségi háttér sem, a szaléziak számára egy igazán modern, eleven, hús-vér példa áll előttünk – mondja a rendező. „Ez a srác nem tanul valami jól, szeret focizni, viccelődni, ugyanakkor komolyan veszi a hitét, kisgyerekkora óta templomba jár, s egyre jobban elhatalmasodik benne az érzés, hogy ezt az irányt akarja továbbvinni.”

Dér András ábrázolásában Sándor István nem kíván mártírrá válni. „Rövid távon gondolkodott: a srácokat nem hagyja magukra azért, mert éppen olyan rezsim van, amely betiltja az ifjúsággal való foglalkozást. Neki egy főnöke van, s ez Isten. Földi példaképe pedig Don Bosco. Mindig azt kérdezte: mit csinálna Don Bosco az ő helyében? Mi a krisztusi út? De ezt nem patetikusan, hanem praktikusan fogalmazta meg. Ha elmegy, mindaz, amit addig mondott, hiteltelenné válik a gyerekek szemében.”

Vajon nem vetett számot azzal, mi lehet a tétje annak, amit csinál?

„Nehéz erre választ adni, mert ugyanakkor imájában megfogalmazódik: akár élete árán is, de nem ezzel néz szembe mindennap. Nem az a fajta drámai hős, aki mondjuk kiszabadítja a börtönből a bezárt papokat, nem akcióhős, akinek szembe kell néznie azzal, az akció vagy sikerül, vagy ha nem, meghal.”

A film játékfilm, dokumentarista hűséggel. Bemutatja, hogy az átlagosból, a hétköznapiból, a természetesből hogyan változik át valami mássá, többé ennek a fiatalembernek az élete, s hogyan válik életpéldává. Dér András egy apró jelenetet említ. „Nincs benne a filmben, de van egy nagyon szép gesztusa Sándor Istvánnak. Ott ülnek tizenheten a vádlottak padján az ítélethirdetés után, s amikor kimondják rá a halált, Sándor István hátrafordul, és a többiek felé némán odamondja: bocsássatok meg! Magára veszi a keresztet, s vállalja annak következményeit, ami nem bűn.”

Nem gondolom, hogy Pálfy Jánosnak könynyű lett volna 1920. április 28-án, halála napján. Ő vajon milyen keresztet, hány forradalmi terrorban megölt ember keresztjét volt kénytelen magára venni? Mindazt, ami bűn.

A felnőtt Sándor Istvánt Orth Péter, a kecskeméti Katona József Színház tagja alakítja. „Felfoghatatlan számomra – mondja –, hogy volt egy olyan kor, amelyben meggyilkoltak valakit, aki az égvilágon semmi rosszat nem tett, sőt… Sándor István története közelebb hozta hozzám annak a kornak az abszurdumát, közelebb hozta a valósághoz, míg a történelemkönyvek sokszor csak olvasmányélményként maradtak meg bennem. Nem tudom, érdekli-e ez a történet a mai fiatalokat, valószínűleg nem. Mit értenek belőle fiatalon? Nem tudom. De engem is a középiskola vége felé kezdett érdekelni a világ. Ha most nem, néhány évvel később lehet, hogy az eszükbe jut: élt egyszer egy Sándor István, akiről láttam valamit, s bár éppen olyan kis porszem volt, mint én, mégis úgy emlékszem, elég bátran élt… de hogy is volt pontosan…?”

Elég bátran élt. De mi az ő bátorságának mértéke és iránya? Mert a bátorság önmagában nem elég. Ahogy Dér András fogalmazta: az átlagosból, a hétköznapiból – nem patetikusan, hanem praktikusan – eljut a krisztusi útra.

Az anyuka még mindig ott ül a Tisza-parton, még mindig ringatja a babakocsit, még mindig könnyű a napfény. Vajon milyen út felé ring majd ennek a gyereknek az élete? Példája van.

Fotó: Elmer István