Gabriele Amorth – aki a Római egyházmegye fő exorcistája volt – nyilatkozta egyszer, hogy a sátán legnagyobb sikere az, hogy elhitette magáról, hogy nincsen. Olyannyira sikerült ez neki, hogy még az egyházon belül is sokan kételkednek létezésében. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ateizmusra épülő korunkban az ördög népszerűsége nem csökken. Ha az utóbbi évtizedek filmtermésére nézünk, az lehet a benyomásunk: lehet, hogy a mai nyugati ember nem hisz Istenben, a sátánban viszont igen.

Ha a hollywoodi filmek túlnyomó része nem a kiadás és bevétel arányaiban mérné a sikert, az ördögűzésről szóló történeteket valószínűleg nem a pszichohorror műfajába sorolnák. Ezek a filmek ugyan az emberi lélek legmélyét célozzák meg, de esetükben a művészi színvonal teljesen másodlagos. Nem is sejtik, hogy az, amit ilyenkor – a hörgő, rángatózó, kicsavart testű és magából kifordult ember bemutatásával – felkavarnak, nem tűnik el nyomtalanul. Napokig, esetleg hetekig ott ül a néző lelkén, megannyi álmatlan éjszakát okozva neki. De vajon miként nyúl a témához egy kelet-európai filmrendező, jelesül Cristian Mungiu, aki a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjéért a legrangosabb filmfesztiválokról hozta el az első díjat?

A Wagner-napok ajánlójára készülve a véletlen hozta, hogy éppen Richard Wagner kétszázadik születésnapján, május 22-én került kezembe A nürnbergi mesterdalnokok kétnyelvű, motívumszéljegyzetekkel ellátott szövegkönyve, s vele azon melléklet, melyen Walther versenydala és annak Beckmesser által elkövetett „ferdítése” áll egymás mellett, Blum Tamás zseniális magyarításában, unhatatlan mosolyforrásként.

Nem mondható, hogy Wagnernek olyan a humora, mint Dosztojevszkijnek – vagyis (szinte) semmilyen. Mert neki tényleg van, szöveg és zene tekintetében egyaránt. A közhelyesen súlyosnak és érthetetlennek kikiáltott német költő-író-komponista, a legendásan nehéz természetű művészember a végtelen és szélsőséges érzelmek nagy mágusa. Máig hat, tán még erősebben, mint saját századában. A napokban hallottam a rádióban egyik vezető színházi rendezőnktől, hogy ő mindig megkönnyezi A nürnbergi mesterdalnokokat. És nincs ezzel egyedül; több zenebarát, Wagner társasági tag vallotta be már nekem is, hogy „végigsírja a darabot” – a kaján olvasók kedvéért gyorsan hozzáteszem: nem azon kínok és erőpróbák miatt, amelyeket a közel ötórás mű „elviselése” jelent.

Uram, hol az én szoknyám,
az a vörös és fehér,
a világ mindahány szirmából?
Ki szaggatta cafatokra?
Hová tűnt, hová, mondjátok!
Istenem, mily nagyon szépséges volt,
most hogyan feledkezzem meg róla?

Erdő, apám,
te fekete apa,
te voltál nevelőm,
te hagytál árván.
Leveleid reszketnek,
s én is reszketek, mint ők,
dalolsz és én is dalolok,
kacagsz és én is kacagok.

Kilencvenéves Varga Imre szobrászművész Siófok szülötte

Varga Imre Munkácsy-, Kossuth-, Herder- és Prima Primissima-díjas szobrász művész, akinek idehaza és szerte a világban mintegy háromszáz szobra áll templomokban, közte- rületeken, intézményekben – Varsótól Antwerpenig, Párizstól és Brüsszeltől Aachenig, Bad Kissingentől Tel-Avivig. A Szent Péter-bazilika altemplomában lévő Szent István-szobor is az ő alkotása. Legutóbb a kaposvári színházparkban avatták fel Vörösmarty Mihályról készített mellszobrát. A kilencvenesztendős művész leggazdagabb, másfél száz darabos gyűjteménye Óbudán, a Laktanya utcában nyílt meg harminc éve. A november 1-jei, jeles születésnaphoz közeledve beszélgettünk a világhírű művésszel, akinek alakját, szellemét nem törte meg az idő.