A birkózó című kötetemmel befejeződött a Commodus-trilógia. A napokban már a boltokban kapható legújabb regényem pontot tesz Commodus sorsára, s egyben egy római időszak végére, amely a Commodus-éra címszóval kategorizálható. Behelyettesíthető e név persze jelzőkkel is, leginkább a dicstelent használják a történelem kutatói. De vajon miért vélekednek így a méltán szeretett Marcus Aurelius utódjáról? Commodus … Olvass tovább
A múlt év végén megjelent legújabb kötetem, az Isten lehettél volna című regény számomra is szomorú jelenettel kezdődik: Commodus tépelődik a jövendőről a nagy előd, Marcus Aurelius ideiglenes sírjánál, Vindobonában, azaz a mai Bécsben. Valóban megindultam ezen írás közben, hiszen immáron négy regényen át követtem a nagy császár életét, igyekeztem a személyiségét analizálni, cselekedeteinek indokot találni, és felépíteni őt, mint hús-vér embert.
Eszménykép és valóság
Hősökre mindig szükség van. Főként a nehéz történelmi időszakban, amikor elhal az erő, eltűnik a cél, és nem marad semmi, ami küzdelemre serkentené a megtörteket. Bevallom, a jelen időszakot sem látom másnak. Vákuumban vagyunk, egyre sűrűsödő szellemi sötétségben, amelyből elég nehéz kiutat keresni. Ezért is érzek hajlandóságot arra, hogy regényeimben ne a bitangokat favorizáljam, mint annyi más műben látható ez manapság (főként a mozifilmek világában találkozhatunk a rokonszenves bankrabló vagy gyilkos karakterével, akit a végén meg is kedveltet velünk az adott film rendezője). Nem tartom ezt helyénvalónak, hiszen értékrendünket torzítja az ilyesmi, ha akad még egyáltalán szűz terület bennünk, amelyet ne befolyásolt volna a jelen világ demoralizáló támadása. A magam részéről egyetlen pajzsot és fegyvert látok ez ellen: a régi héroszokat újra köztudatba juttatni, tetteiket ismét reflektorfénybe állítani, és ezzel erősíteni a morált. Az a szerencse ért, hogy a legújabb – ez év végén megjelenő – regényem, az Északi vihar háttérkutatásai folytán igazán közel kerülhettem egy ilyen említésre méltó hőshöz. Ezt az illetőt sok néven illették már akkor is, mielőtt elfoglalta volna a római császárok trónusát. Marcus Annius Catilius Severus néven született Krisztus után 121-ben, majd felnőttként a Marcus Annius Verus nevet viselte, elsősorban azért, mert gondviselő nagyapját Verusnak nevezték. Hadrianus császár, aki távoli rokonként szemmel tartotta a gyermek növekedését és tanulását, Verissimusnak, azaz „Veruszkának” becézte. Később, amikor hivatalosan is örökbe fogadta az akkori császár, Antoninus Pius, hősünk a hadrianusi-aeliusi nagy család tagjává vált, így neve Marcus Aelius Aurelius Verus lett. Trónra kerülésekor kapta meg azt a nevet, amelyen a világtörténelem megismerte: Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus.
A Szentföld egy író szemével
„Isten hozott!” – köszöntött vendéglátónk a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren, amikor a váratlan melegtől (a télies március végén utaztunk ki párommal) és a datolyapálmák látványától kábán kikeveredtünk a fogadócsarnokba. Igaza volt: Isten hozott, hiszen egyik vágyam éppen egyfajta lelki útkeresés volt, amellett, hogy tanulmányútra érkeztem Erecbe, ahogyan a zsidó nyelv nevezi a Szentföldet. A meghívás elsődleges célja ugyanis egy történelmi regény megalkotása, amely a római kori zsidó háború végeseményeit dolgozná fel, s ehhez a leendő izraeli kiadóm úgy látta jónak, ha saját szememmel vizsgálom át a helyszínt. Mivel íróként a hitelesség a vesszőparipám, tökéletesen egyetértettem a véleményével. Életre szóló élményt jelentett az a két hét, amikor saját szememmel láthattam Erec arcait.
Azt nem állítom, hogy alaposan megnéztem Izraelt, ugyanis ez a területileg kicsinek mondható ország olyan színes és gazdag, annyi tájegysége és érdekessége van, hogy akár hónapok alatt is lehetetlen megismerni. Így én a leglényegesebbekre, a történelmileg legfontosabb helyekre koncentráltam. Ebből is azt a két igazán fontos helyszínt tanulmányoztam alaposabban, ahol leendő regényem játszódik.
Tanulságos séta egy archeológiai parkban „Jé! Hát ezt így is lehet?” – buggyant elő belőlem a kérdés, melyet a határközeli, ausztriai Carnuntumba tett kirándulás váltott ki. Történt ugyanis, hogy kedves hagyományőrző barátaimmal, a Legio X. Gemina csoport katonáival kimeneteltünk, jobban mondva a kétezer évnyi infrastrukturális és technikai „fejlődés” jóvoltából inkább kibuszoztunk Carnuntumba, a határ túloldalára, hogy alaposan körülnézzünk odaát, s levonjunk bizonyos következtetéseket és tanulságokat. Igen, valóban volt mit meg tapasztalnunk arról, hogy a jót hogyan lehet még jobbá tenni, még több minőséget adni egy remek kezdeményezéshez, ami a hagyományőrzést, a két évezredes múlt bemutatását és egy ilyen, mindnyájunkra máig ható szuperbirodalom, mint az Imperium Romanum tiszteletét illeti.
