A birkózó margójára

A birkózó című kötetemmel befejeződött a Commodus-trilógia. A napokban már a boltokban kapható legújabb regényem pontot tesz Commodus sorsára, s egyben egy római időszak végére, amely a Commodus-éra címszóval kategorizálható. Behelyettesíthető e név persze jelzőkkel is, leginkább a dicstelent használják a történelem kutatói. De vajon miért vélekednek így a méltán szeretett Marcus Aurelius utódjáról?

Commodus egyeduralma Krisztus után 180-ban kezdődött, március 17-én, azon a napon, amikor Marcus Aurelius elhunyt pestisben a vindobonai (ma: Bécs) katonai erődben. Az alig 18 esztendős  árva fiúnak a családjából csupán öt nővére maradt. Többnyire rokonok és Marcus tanácsadói igyekeztek nevelni, hajlamait kordában tartani, és uralkodóként támogatni. Úgy tűnt, ez sikert hozhat, sőt, arra is remény mutatkozott, hogy a Marcus által elsuttogott utolsó kérés, miszerint folytassa a germánok elleni háborút a végső és egyértelmű, teljes győzelemig, szintén megvalósulhat. Commodus az uralma elején engedett atyja tekintélyének, erejének és a tanácsadók kívánságának, ám fél éven belül csapot-papot hátrahagyva eltávozott a hadseregtől, és visszatért Rómába, a kényelembe, hogy többé ne is foglalkozzon katonapolitikával. Életét innentől kezdve csupán a szeszélyek, az allűrök, a szórakozás és a megalománia egyre nagyobb kiteljesedése töltötte ki. Emez első lépéseket megismerhetjük az Isten lehettél volna című kötetemből, amelynek az alcíme is erre utal: A valódi Commodus.

Mivel a fiatal uralkodónak innentől kezdve a gladiátorjátékokon és a szórakozáson kívül nemigen akadt említésre és főként dicséretre méltó tette, nehéz, sőt mi több, fölösleges is lett volna olyan konkrét életrajzi trilógiát alkotni róla, ahogy tettem atyja esetében (Marcus Aurelius Pannóniában trilógia). Ezért hát a második részben, A bosszú szolgáiban érintőlegesen van jelen az uralma, mintegy történelmi háttérként, ám a regény kulcskérdése természetesen az ő jelenlétében oldódik meg. Ennek a történetnek az érdekessége még az is, hogy feltárom benne a mai Dunaújváros, az ókori Intercisa római történetét, sőt színhelyként mutatom be. Örömteli kutatómunkát végeztem ott, még az ártéri erdőben is túrát téve, hogy teljesen átszellemülve el tudjam képzelni, hogyan is festett a helyszín kétezer évvel ezelőtt.

A mostani kötet, amely lezárja ezt a történelmi folyamatot, nem csupán Com­mo­dus regnálásának befejezéséről szól. Szokták mondani, hogy itt ér véget Róma nagysága, dicsősége, és az elkövetkező III. század a birodalomnak már sokkal megkopottabb képét mutatja. Való igaz, Cassius Dio szenátor, Com­mo­dus kortársa, történetíró is úgy jellemzi ezt az időszakot, hogy most a vas és a rozsda ideje jön el. A történelem nem cáfol rá erre az állításra: valóban erkölcsi devalváció, méltóságbeli hanyatlás és zűrzavar következik el, amely lassú, nem túl látványos, de hatékony pusztulásra ítéli a Római Birodalmat. A birkózó címszereplője – egy korabeli, valóban létező, igen nagy szerepet játszó sportoló – ezen események tanúja; az ő életén, kalandjain keresztül kapunk betekintést a korszak kialakulásába. A bir­kózó tehát valóságos személy, akit csupán egyetlen mondatban említenek a történelemkönyvek és az ókori krónikák, így előéletéről vajmi keveset tudhatunk. Szükséges volt valamiféle identitást kreálni a számára, amely odavezeti őt ahhoz a ponthoz, ahová a sorsa kívánja meg. Mind­eközben csupa valóságos szereplővel érintkezik, mindazokkal, akik ennek a korszaknak a prominens személyei, Perti­naxtól, a későbbi császártól kezdve Septimius Severuson át egészen Marcia Demetriasig, Laetus testőrparancsnokig, Eclectus udvari tanácsadóig. Egy kis humorral azt is mondhatnánk, hogy A birkózó egyfajta antik sztárparádé, és ez igazán sok örömet szerezhet az írónak. Itt ugyanis lehetősége nyílik az alkotónak arra, hogy bemutassa az udvart, az intrikákat, ellenségeskedéseket, a feszültségeket a korabeli politikában, hiszen nem csak a jelenben, a dicső múltban is volt ilyesmi. Róma nagysága mellett megmutatkozik ilyenkor az önös érdekek támogatóinak csoportja is, akik minden korszakban ügyesen sütögetik a pecsenyéjüket, akár a palota tűzhelyénél is. Tehát nem csupán ókori szobrokat látunk egy-egy névtáblával ellátva, hogy ez volt Pertinax, ez Laetus vagy éppen ez volt Marcia, hanem érzéseket, indíttatásokat, érdekek szövevényét ismerhetjük meg, egyszóval élő és ható karaktereket, amelyek önmaguk sorsa által mesélik el az adott időszak történetét. Remélem, ez az olvasóknak is felüdítő élményt jelent, hiszen igyekeztem némely hősöknek a kevésbé ismert arcát is megmutatni, vagy másképpen, de természetesen hitelesen bemutatni, mint ahogyan sok esetben felületesen ismerhetjük őket.

A birkózóval a Commodus-korszak – a despota regnálás és az utána következő polgárháborús helyzet bemutatása – véget ért. Ahogyan a nagy elődnek, a dicső Marcus Aureliusnak is három kötetet szenteltem, úgy megtettem ezt a kevésbé érdemes fiával is. Hogy miért volt fontos Com­mo­dust a trónra kerülésétől egészen a haláláig elvezetnem, sőt, miért volt lényeges ilyen részletességgel bemutatni a végzetét? Régóta foglalkoztatott egy gondolat, amely egy – amúgy remek – filmhez, a Gladiátorhoz kapcsolódik. Mivel ezt a filmet talán mindenki látta, ismeri, ezért úgy éreztem, fontos eloszlatni a tévhitet, ugyanis Commodus nem úgy halt meg, ahogyan ezt Ridley Scott beépítette a sztorijába. A végzetét egy sokkal érdekesebb esemény indította el, egy véletlen, amely hirtelenjében egész lavinát hozott mozgásba, és bátran állíthatom, a 192. év lezárulta előtt egy-két nappal még senki nem gondolta volna, hogy mi is fog történni az év legvégén. Ennél többet nem akarok elárulni a történetről. Akit érdekel, járjon utána, én pedig a legjobb szívvel ajánlom e kötetet a pörgős kalandok és a római világ szerelmeseinek.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..