Életemre kiható, személyre, személyiségemre szabott jelképnek is tekinthetem, hogy hatéves koromig nagyanyámnál nevelkedtem egy Borsod megyei faluban, Igriciben, amely igricekről, királyi énekmondókról kapta a nevét. Anyám, akit kétszer-háromszor, ha láttam, 1951 augusztusában vett magához. Pesten lakik – hallottam addig sejtelmesen, mintha egy Óperenciás-tengeren túli titokzatos településről lenne szó. Mint kiderült, Pest valójában Buda volt, pontosabban a Buda és Budakeszi közé ékelt Állami Fodor József Szanatórium. A buszmegállótól a 97-es utca vezetett a portához, amelynek egyik szobájában anyám telefonkezelőként dolgozott.

Lemezajánló

Hallgatom a Ghymes együttes legfrissebb lemezét, és az elégedettség megnyugtató érzése jár át. Az idei jubileumi év beharangozójának szánt 30 Fényév című album ugyanis semmi olyat nem nyújt, ami a korábbi Ghymes-munkákhoz képest radikálisan új volna. Ez azonban csöppet sem zavar, mert a színvonal változatlan. A nyughatatlan Szarka testvérek, úgy látszik, megállapodtak.

Nagyjából a 2002-es Héjavarázstól kezdve megfigyelhető volt szelídülésük, párhuzamosan az egyre fokozódó – megjegyzem, megérdemelt – elismeréssel. A 30 Fényév tehát a megszokott Ghymes-összetevőkből rázza-keveri zenei koktélját, mégsem fullad fárasztó önismétlésbe. Felsorakozik itt a nemzeti ünnepeinket énekelhető tömegdalba csomagoló vonulat (Babám, Akkor is ’56), a historizáló vágánsköltészet (Cseh vitéz dalai, Gúnydal), a szerelmi líra (Még, Az volt a szép) és a versmegzenésítés (ezúttal Nagy László Csillagrugó éjszakában című verse került terítékre).

Minden hírneves alkotó utolsó művéhez különös figyelemmel közelítenek azok, akik nagyra becsülik művészetét. Nem azért, mert törvényszerű, hogy egy életmű záró darabja feltétlenül egyben a legjobb is. Inkább azért, mert tudjuk róla, hogy nem lesz következő. Ilyenkor azokat a gondolatokat keressük benne, melyeket a művész még a világ tudtára akart hozni, főleg akkor, ha tudatában volt annak, hogy ez lesz a végső alkotás. Andrej Tarkovszkij az Áldozathozatal forgatásakor már tisztában volt azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sokan máig úgy nézik ezt a filmjét, hogy közben azt kutatják, vajon hol rejlik benne az üzenet, amelyet még utoljára meg akart osztani velünk ez a rendkívüli érzékenységgel megáldott rendező.

Nagyböjti találkozás Vedres Csaba zeneszerzővel

Szürke hóesés. A Szentendrére tartó HÉV-en még végiggondolom mindazt a tudást, amit felhalmoztam Vedres Csabával kapcsolatban: lemezei forognak, nyilatkozatai kavarognak a fejemben, s lassan kialakul az interjúkérdések íve – ahogy én elképzelem. „Vétkezik, aki nem nálunk étkezik” – akad meg a szemem egy helyi hamburgerbár reklámján. Péntek van. Eszembe ötlik, idézni fogom majd interjúalanyomnak, hogy ürügyet találjunk nagyböjt körüljárására.

Szentendre, az ország talán egyik legelbűvölőbb városa most nem a szebbik arcát mutatja: lelombozó tompaság, szakadatlan hóhullás. Végre megérkezem, bekopogok, Vedres Csaba közvetlen vidámsággal fogad, hellyel, majd kávéval kínál, s mentegetőzik: rá kell gyújtania. A beszélgetés pedig megindul, s már tíz perc után tudom, előre végiggondolt kérdéseimet sutba dobhatom, ugyanis Csaba feltételek nélküli nyitottsága őszinte együtt gondolkodásra hív. Vele tartok.

Thorma János a Magyar Nemzeti Galériában

Egy letűnt világ, a századforduló békés, nyugodt hangulata elevenedik meg a látogató előtt a kiállítótermekben. A nagybányai művésztelep egyik alapító tagjának, rendkívüli festőegyéniségének képeiben gyönyörködhetünk május 12-éig.

Thorma János (1870–1937) Hollósy Simon és Ferenczy Károly mellett meghatározó alakja volt a partiumi művészkolóniának. A Máramarosi-hegyek lábánál elterülő középkori bányászváros és környéke adott ihletet fél évszázadon át a nyaranta odalátogató és tanulni vágyó magyar festőknek. Amikor még nem volt általános a motorizáció, a természeti környezet s a vidéki táj még őrizte eredendő érintetlenségét. Thorma a Művészeti nevelésről című tanulmányában így írja le a festőiskola oktatási koncepciójának lényegét: „A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami (…) erős fundamentumát fogja képezni egy összhangban lévő művészléleknek.”

Gondolatok a Parsifalhoz

„Üdvösség csodája! Megváltó megváltása!” Közeledik a húsvét, vele pedig az operaházi Parsifal, Wagner „fennkölt ünnepi játéka”, Mikó András jelenleg is műsoron tartott rendezésében. Hosszú, kényszerű hallgatás után harminc évvel ezelőtt, az Erkel Színházban szólalt meg újra Magyarországon a száműzött „vallásos mű” – a zseniális és kellőképpen nagy tekintélyű karmester, Ferencsik János „utolsó kívánságaként”. E jubileum persze csak időhöz kötött aktualitás, a mű azonban folyamatos késztetés a spirituális készületre, a passió rémisztő némaságára és a megváltás örömére.

Hegyi Balázst, a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templom plébánosát sokan ismerik. Pappá szentelésének huszonötödik évfordulójának ünnepén, tavaly nem mindennapi ajándékkal lepett meg bennünket, „híveit”: Kitakar a pillanat című első verseskötetével.

Nem mindennapos, ám nem is szokatlan, hogy Isten felszentelt szolgái a költészet nyelvén szóljanak. Hosszú a sora azoknak a tehetséggel megáldott papoknak, akik gazdagították a világ- és a magyar irodalmat. Nem is kell messzire mennünk, hiszen a Tabán bölcs öregje, Virág Benedek is közéjük tartozott.

Freud és C. S. Lewis – egy színpadra vonva

Az egyik szenvedélyesen hisz Istenben, a másik pedig abban, hogy a Magasságbeli nem létezik. Sőt, erről meg van győződve. Vagy mégsem biztos a dolgában? Merthogy folyton tusakodik. Lehet, hogy olykor megkísérti a hit, ahogy ez a legkörültekintőbb tagadókkal is előfordul? Kiemelkedő képviselőjük, a keresztények sok gyermekbetegségére, ellentmondásos vagy nem a mélységből forrásozó életválaszaira is kíméletlenül rámutató „idegen próféta”, Sigmund Freud egyenesen meghívja magához a kísértőt, egy angol irodalomtörténész professzort, aki felnőtten lett hívő kereszténnyé. A halál kapujából a világra és sok bajára még egyszer visszanéző öreg lélekgyógyítónak nem fér a fejébe, „hogyan történhetett, hogy egy intelligens ember hirtelen eldobja az igazságot, és egy alattomos hazugság karjaiba dől?” A hitre kísértő nem más, mint Clive Staples Lewis, a Krisztus-központú életről szóló művek szerzőjeként máig világszerte vonzó gondolkodó.

A kettejük örök kérdésekre keresett és megtalált időközi válaszairól szóló eszmecserét az írói képzelet szülte: párbeszédük Mark St. Germain amerikai szerző tehetségét dicséri, aki Az utolsó óra (Freud’s Last Session) című kétszemélyes színművében ereszti össze a szellemóriásokat. A halálosan komoly és derült pillanatokat magával ragadó szellemességgel váltogató drámát immár Budapesten is megnézhetjük: nemrég mutatta be a Belváros szívében megbújó Rózsavölgyi Szalon.