Eszménykép és valóság

Hősökre mindig szükség van. Főként a nehéz történelmi időszakban, amikor elhal az erő, eltűnik a cél, és nem marad semmi, ami küzdelemre serkentené a megtörteket. Bevallom, a jelen időszakot sem látom másnak. Vákuumban vagyunk, egyre sűrűsödő szellemi sötétségben, amelyből elég nehéz kiutat keresni. Ezért is érzek hajlandóságot arra, hogy regényeimben ne a bitangokat favorizáljam, mint annyi más műben látható ez manapság (főként a mozifilmek világában találkozhatunk a rokonszenves bankrabló vagy gyilkos karakterével, akit a végén meg is kedveltet velünk az adott film rendezője). Nem tartom ezt helyénvalónak, hiszen értékrendünket torzítja az ilyesmi, ha akad még egyáltalán szűz terület bennünk, amelyet ne befolyásolt volna a jelen világ demoralizáló támadása. A magam részéről egyetlen pajzsot és fegyvert látok ez ellen: a régi héroszokat újra köztudatba juttatni, tetteiket ismét reflektorfénybe állítani, és ezzel erősíteni a morált. Az a szerencse ért, hogy a legújabb – ez év végén megjelenő – regényem, az Északi vihar háttérkutatásai folytán igazán közel kerülhettem egy ilyen említésre méltó hőshöz. Ezt az illetőt sok néven illették már akkor is, mielőtt elfoglalta volna a római császárok trónusát. Marcus Annius Catilius Severus néven született Krisztus után 121-ben, majd felnőttként a Marcus Annius Verus nevet viselte, elsősorban azért, mert gondviselő nagyapját Verusnak nevezték. Hadrianus császár, aki távoli rokonként szemmel tartotta a gyermek növekedését és tanulását, Verissimusnak, azaz „Veruszkának” becézte. Később, amikor hivatalosan is örökbe fogadta az akkori császár, Antoninus Pius, hősünk a hadrianusi-aeliusi nagy család tagjává vált, így neve Marcus Aelius Aurelius Verus lett. Trónra kerülésekor kapta meg azt a nevet, amelyen a világtörténelem megismerte: Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus.

Szubjektív házavatás

Megnyílt, közel hat év némaság után. Pedig felelőtlenek még bontásra is ítélték. A hónap elejétől próbaüzemet tart az Erkel. Idén elkezdett felújítási munkálatainak ugyan még a harmadával sem készültek el, a kétezer férőhelyes színház – amely az előző kormány „hivatásos leépítőinek” állításaival szemben egy pillanatig sem volt baleset-, pláne nem életveszélyes – nyárig még mintegy hatvan előadással várja a zeneszerető közönséget.

Elfogult vagyok, nem titkolom. Itt kezdődött. Otthon szerettem meg, de itt láttam először operát kisgyerekként a szüleimmel, öt-hat évesen. Az Operaházat akkoriban renoválták, 1980-tól ’84-ig zárva volt. Az Erkel lett számomra a Színház. Hiába szocreál álarca, előbukkant mögüle a túlzásoktól sem mentes századelő építtetőinek grandiózus lázálma. Mindent hozzá viszonyítottam: az Erkel után itthon a többi színház kicsinek, szűknek és jelentéktelennek tűnt; a műfaj, e Gesamtkunstwerk pedig oly magasra állította a mércét, hogy prózai előadás csak elvétve tudta kiváltani a várt katarzist.

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

Film Keatsről, a költőről

Szerette az életet, mint a virág a napot. Versében a téli kispatak azon tűnődik, hogyan sütött a nap. Betegsége ellenére sem volt dekadens John Keats, a romantikus angol költő, akiről nemrégiben filmet láthattunk a Duna tévén. Róla és szerelméről, Fanny Brawne-ról. Az új-zélandi Jane Campion rendezte, a cannes-i nagydíjas. A film szép, mint Keats költészete. Endümion című, nagy ívű verse a legszebb a világirodalomban. A film életpillanatok mozaikja, szerelem és költészet nemes ötvözete egy nagyon fiatal életben. Petőfi-kort sem ért meg a költő.

A képsorok nézésekor, a romantikus érzés megjelenítésekor azokra az órákra gondoltam, melyeket a római Idegenek temetőjében éltem át a költő sírjánál. Kövére mindössze ennyit vésetett: „Egy fiatal angol költő, aki nevét a vízre írta.” Lehetett volna-e más a kívánsága? Művészetében a dal szülte énekesét, és nem fordítva. S milyen nyugtalan rövidséggel íródott ez az életmű: mindössze három évig.

Szőnyi István festői világa

Ma már talán kissé patetikus, de mindenképpen szívhez szóló Kollányi Ágoston 1957-ben készült színes filmje Szőnyi Istvánról. 1923-tól 1960-ban bekövetkezett haláláig a hangulatos kis Duna menti falu, Zebegény adott otthont a kortársakra is nagy hatást tett festőnek. Amikor 1963-ban, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításán Barcsay Jenő meglátta Szőnyi 1921-ben festett Önarcképét, ezt mondta: „Mind ebből a képből jöttünk ki. Akkor mindannyian így akartunk festeni.”

Takács István életmű-kiállítása Mezőkövesden

A mezőkövesdi Városi Galériában tavaly decemberben Ternyák Csaba egri érsek nyitotta meg a Takács István (1901–1985) emlékét őrző állandó kiállítást. A gyűjteményes tárlat a nemrég felújított épület tizenegy teremében mutatja be a festőművész alkotásait; a galériában jelenleg kétszáztizenhat kép látható a legkisebb színvázlatoktól a monumentális, négy-öt méteres kartonrajzokig.

Úton vagyunk, de a kétórás játékidőből mindösszesen alig negyven percig. Ez, illetve a tény, hogy az ötvenes évek vidéki Amerikáját bemutatni hivatott jelenetek Kanadában és Argentínában forogtak, már jelzi, miért nem sikerülhetett Walter Salles 2012-es regényadaptációja, az Úton.

Pedig úgy tűnt, a már Jack Kerouac életében formálódó, majd sok-sok rendező és producer asztalán megforduló tervezet végre jó kezekbe kerül A motoros naplója című film direktoránál. Az aprólékos felkészülés, a dokumentarista műgond komoly vállalkozást, a színészválasztás és az első előzetesek kultuszfilmet sejtettek – azt, hogy a beatnemzedék ikonikus írójának kulcsregényéből méltó adaptáció született.

Magyar nyelvű „mainstream” gospel van születőben

Ha körülnézünk a magyar keresztény könnyűzenei életben, azt látjuk, hogy egyremásra jelennek meg újabb énekesek, együttesek. Lássuk csak! Ott van Sillye Jenő, a műfaj „fenegyereke”, Csiszér László, Pintér Béla, a Golgota Gospel Kórus, az imperfectum és az Eucharist, no meg ott vannak Gávelék és Bolykiék is. Az újonnan megjelenők dalai egyre slágeresebbek, fellépéseik egyre koncertesebbek, show-szerűbbek, vagyis egyre inkább olyanok, mint külföldön, ahol már igazi hagyománnyá vált az ilyenfajta dicsőítés. Ezrek mennek el a koncertekre: ugrálnak, táncolnak, tombolnak – így, sokak számára talán meghökkentő, nem épp mindennapi módon fejezik ki áhítatukat.