Találkozás Vukán Györggyel

A fémes elegancia, a tágasság, a beszélgetések morajlása – de még a spenót tükörtojással is illik a sarki bár lírai, érzelmes zongorajátékához. Last message – jegyzi meg a dal címét a zongoránál ülve Vukán György. A billentyűk fölé hajoló, jellegzetes fejtartás, a nagy kéz finom billentése szinte mindent elárul: alázat, határozottság és a végtelent megragadni kívánó művész attitűdje. Filmzenék, egyházi művek, dalok zeneszerzője, műfaji korlátokon átívelő előadóművész és negyvenhat éven át orvos – a kor különös polihisztora. Alkotásról, múltról, hitről, húsvétról – és a mindezekhez elengedhetetlen szenvedélyről beszélgettünk.

– Szenvedély kell a zeneíráshoz, az előadó-művészethez, az orvosi ténykedéshez, de az emberekkel való kapcsolathoz is. Ezeket csak szenvedéssel és szenvedéllyel van értelme művelni. Ahogyan egyszer Keith Jarrett mondta nekem: „Gyurikám, csak azt szeretném kérni tőled, hogy amikor ott állsz a koncert előtt a Zeneakadémia ajtajában, csak arra ne gondolj, hogy mit fogsz játszani. Hanem bemész, leülsz a zongorához, és egy kicsit meghalsz annak, amit csinálsz.” Máskülönben nincs katarzis. És ha a katarzis elmarad, az olyan, mintha nem is lett volna koncert. Nekem is van olyan zeneakadémiai koncertélményem, hogy az emberek csak tapsolnak jól nevelten – hiszen nem ütött félre az előadó –, de a darab igazán nem szólt semmiről. Összességében azt gondolom, hogy mindenért meg kell szenvednünk.

Húsvéti beszélgetés Eperjes Károllyal

Széchenyi Istvánt alakította tizenegy évvel ezelőtt A Hídember című filmben, melyet Bereményi Géza rendezett. „Boldog feltámadást, uraim!” – idézem fel belőle beszélgetésünk elején e húsvéti mondatot, megkérdezve a színművészt, hogy mi jut róla eszébe…

– Széchenyi István a halála előtti napon, nagyszombaton így köszönt el szolgáitól és titkárától Döblingben. Kedves és fontos mondat ez számomra. Széchenyi nagyon várta a feltámadást, és hitem szerint húsvétkor felkészülve állt az Úr Jézus színe elé. Nagypénteken nem vett magához ennivalót. Halála előtt két nappal volt ez, böjtös ételt szolgált fel titkárának és szolgáinak. Ez olyasféle ajándékozó szeretet volt – természetesen nem abban a minőségben, mint az Úr Jézus nagycsütörtöki lábmosása –, amellyel nagy jelet adott. Ez a gesztus Széchenyi hitére utal. Csak ilyen finom hittel lehetett úgy elköszönni, ahogy ő tette, nem tudta ugyan, hogy örökre. „Boldog feltámadást, uraim!” Ez volt az utolsó mondata. Példaképemnek tekintem Széchenyit, az övé pedig a magyarság tekintetében Szent István volt. Jelmondata szentírási gondolat volt, mely szellemiségét tekintve, első királyunktól átvéve a magyarság jelmondata is: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Úgyhogy van reményünk.

Bálint Sándor nyomában

Régi képeslapok után kutatva jutottam az egyik közkedvelt internetes piactérre, ahol néha igazi különlegességek várnak a gyűjtőkre. Általában nem csak a kép érdekel, megnézem azt is, kinek küldték. Sokszor a lapok írott oldala érdekesebb, mint a képes. Így akadtam rá több olyan képeslapra, melyet Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutatónak és feleségének címeztek. Mint kiderült, az eladóhoz húsz évvel ezelőtt került egy nagyobb gyűjtemény, s csak most bukkantak elő ezek a lapok. Feltételezések szerint a szegedi tanárképző főiskolán Gaál Géza (1911–1981) gyűjthette őket (legtöbbjén piros ceruzával írt szignója is látható), s nagynevű kollégája, Bálint Sándor is gyarapíthatta a gyűjteményt néhány példánnyal. Mindez persze csak feltételezés, de az biztos, hogy a címzett ismertsége miatt a küldők személye is érdekes lehet, hiszen ezáltal a Szegeden élő tudós kapcsolati hálóját térképezhetjük föl. Előfordulnak olyan képeslapok, amelyeken mindössze valamely ünnephez kapcsolódó, rokontól vagy tanítványtól származó jókívánság szerepel. Több lap azonban írója és tartalma miatt is alaposabb kutatómunkát igényel.

Gondolatok Arvo Pärt passiójáról

A transzcendencia iránt kicsit is érzékeny zeneszerzők megilletődve veszik kezükbe a passió szövegét, amikor úgy döntenek, megzenésítik. A sűrű drámaiság, a szimbólumok egymásba fonódása, a próféciák beteljesedése, a vériszamos szenvedés és a tragikus, számunkra mégis reményt adó kereszthalál súlyos tömörsége eleven felkiáltójel, melyhez lelkileg és művészileg is nehéz felnőni. Az európai zenetörténet rendkívül gazdag passióirodalma számos remekművet szült, ám előfordul, hogy épp a mégoly tiszteletreméltó hagyomány radikális elvetése nyit új utakat.

Arvo Pärt bő három évtizeddel ezelőtt írt (s épp egy évtizede, 2003-ban, a Tonus Peregrinus énekegyüttes kitűnő előadásában lemezre vett) passiója sok tekintetben szakítás az elmúlt századok hagyományaival, ami leginkább a tömörítés igényében érhető tetten. A mintegy órányi hosszúságú mű a János-evangélium pőre szövegének latin fordítását veszi alapul: nincs verses betoldás, nincsenek vendégszövegek, csupán egy utolsó mondat: „Te, aki értünk szenvedtél, irgalmazz nekünk. Ámen.”

A nagyhét eseményei közül a legkevesebbet nagyszombat történéseiről tudunk. Jézus Krisztus pokolra szállása hitünk része, ám okosakat igen nehéz mondani róla. Ez a csend arra is ösztönözhet bennünket, hogy a szimbólumok szűrőjén keresztül tekintsünk e misztériumra. Ha ugyanis jelképesen értelmezzük, mintája lehet minden olyan megközelítésnek, mely valamiképpen a felszín alá jutva szeretné látni mindazt, ami e mozdulat nélkül mindörökké láthatatlan maradna. Világunk legalsó régióiba ereszkedve talán valami olyasmire bukkanhatunk, ami megalapozhatja a későbbi felemelkedést. A valódi feltámadást.

Az alászállás gondolata a filmkészítőket is megihlette. Nem csak átvitt értelemben: hőseiket gyakran viszik le szó szerint a föld alá. Aluljáróba, metróba vagy – mint Andrzej Wajda tette Csatorna és Agnieszka Holland A város alatt című filmjében – egy nagyváros mélyén húzódó csatornahálózatba. Több mint ötven év választja el egymástól e két filmet – előbbi 1957-ben, utóbbi 2011-ben készült –, összevetésük ennek ellenére tanulságos lehet.

Ókovács Szilveszter az Opera megfiatalodásáról és irányváltásáról

Az elmúlt hónapokban minden egyszerre zajlott az Opera háza táján. Gerjesztett kultúrpolitikai viharok, nyilvánosság elé vitt, személyes indíttatású konfliktusok közepette indult el itt a régen várt „rendszerváltás”, e nagy intézmény szervezeti átalakítása, az Erkel Színház megnyitása… Ókovács Szilveszter őszintén szereti ezt a műfajt. Kívülről nézve pedig csak ez lehet a hosszú távú siker záloga. Nyugalom, következetesség, kreativitás és tenni akarás – hivatástudattal. Az Operaház főigazgatójával az őszre teljesen megújuló Erkel Színház „próbaidőszakának” indulása után beszélgettünk.

– Küldetését tekintve az Opera az utóbbi hat esztendőben takaréklángon működött, ami összefüggött az Erkel Színház inaktívvá válásával. A fellépőknek és a közönségnek ez fájdalmas lépés volt, a 2007-ben regnáló kormányzat számára és az Operaháznak viszont akár könnyebbséget is jelentett, mert nem kellett foglalkozni vele, nem kellett dotálni, és aggódni amiatt, hogy nincs minden este kétezer néző. Kétségtelen, hogy nem egyszerű megtölteni az ország legnagyobb színházát. Amikor március 1-jén kinyitottuk, aznap este ott és az Operaházban is telt ház volt, vagyis egyszerre háromezerkétszáz ember látogatott intézményeinkbe. Nagyságrendileg annyian lehettek, mint az aznap este játszó többi pesti színház nézői együttvéve.

Sándor György hetvenöt éves

„Áll a senki földjén, és mi hálásan röhögünk rajta; ő a bohóc”, kezdte Esterházy Péter 1988-ban egy jegyzetét. A köszöntő (merthogy az írás annak készült) finom tréfával zárul: „A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!”

A mai fiatalok többsége már ártatlan képpel érdeklődik. Milyen zászlókat?

Ezt a kérdést is az ő hangján hallom. A két szót határozottan elválasztja, a hangsúly nem kérdő, hanem kijelentő, s azt is látom magam előtt, ahogy állát leszegve, fejét előrebiccentve szúrós tekintettel figyeli a nézőtéren ülőket. Hadd érezzék, ez az ember nem tréfál. Ő nem humorista: humoralista. Ami a kettőt elválasztja egymástól, egyfajta erkölcsi komolyság, mely évtizedek óta kitartott orgonapontként kíséri bohóctréfáit és szófacsarásait. Amit nem mond ki, az a lényegesebb.

Kós Károly és a népi építészet

A zuglói Kassák klubban hallottam először kontyos tetőkről, ámbitusról, kockaházakról. A fiatal Makovecz Imre tartott vetített képes előadást az őrségi magyar népi építészetről. 1973-at írtunk. Először csak néhány tucatnyian, később már több százan jártunk kedd esténként Sebő Ferenc és barátai táncházas programjaira. Sebő minden alkalommal meghívott egy előadót, hol egy népi mesemondót, hol egy népdalénekest, aki a szünetekben szórakoztatta a közönséget. Makovecz színes diái láttán egy csapásra beleszerettem a nyeregtetős, fehér falú, tornácos parasztházakba. Sokan váltunk akkoriban a magyar népművészet rajongóivá, egy olyan korban, amikor még nem sok szó esett róla. A1970-es években az óriási lakáshiány szerte az országban sorra termelte ki a panelházas lakótelepeket. A hivatalos politika sem nagyon támogatta a magyar népi identitás és kultúra hagyományainak ápolását.