Sokat gondolkodtam már azon, miért szeretem József Attila líráját. Miért fontos számomra az a karcsú verseskötet, amelyben a mindössze harminckét esztendőt megélt költő szebbnél szebb sorai, az idő előrehaladtával, a kamaszból férfivá érő, mégis sok szempontból gyermeki személyiség bölcsülésével, változásával egyre összetettebb költemények sorakoznak. Számos verssort könyv nélkül is tudok, nem egy szállóigévé vált az évtizedek során – ahogyan József Attila is több lett és más, ahogy múlnak az évek. Politikától, ideológiától, az elmúlt évtizedek ilyen-olyan címkéitől függetlenítve, csak a legtisztább líraisággal megszólaló versekre összpontosítva szeretnék rávilágítani az életműben mindvégig megjelenő gyermekkori emlékek szerepére s a már halott édesanya alakját fölidéző két költeményre.

Portrékiállítás Szent Márton hegyén

A pannonhalmi főapátság gazdag képzőművészeti gyűjteményeiből nyílt tárlat, melynek anyaga máskor ritkán látható a nagyközönség számára, hiszen legnagyobb része a látogatók elől elzárt területen, a monostori klauzúrában található. A kiállítás rendezőelve nem a hagyományos művészettörténeti megközelítés, hanem elsősorban a kulturális antropológia és a művelődéstörténet. A szerzetesi műgyűjtés szempontjai nem mindig estek egybe az esztétikai szempontokkal, így a századok során igen változó színvonalú anyag gyűlt össze.

A tárlat témaköreit tekintve visszautal azokra az elképzelésekre, amelyek az arckép mitikus eredetét magyarázták: az arc lenyomatát, illetve árnyékának körülrajzolását tekintették a portré ősi formájának. Előbbit egy „nem emberkéz alkotta” Krisztus-ikon, utóbbit számos, a XVIII. és XIX. században divatozó sziluettkép illusztrálja.

A szürke ég előtt komor gyárkéményeket ábrázoló borító és a Wim Wenders filmklasszikusát idéző lemezcím tökéletesen illusztrálja azt a fojtogató, szomorkás érzést, amely mindig elfog, ha az East zenekar kerül szóba. A Szegedről induló ambiciózus együttes 1981–82-ben kiadott két nagylemeze alapján – ha hagyják fejlődni – lehetett volna Közép-Európa Pink Floydja, ám a korabeli lemezgyári vezetés „jóvoltából” folyamatos kompromisszumokra kényszerültek. Mégsem adták el magukat, amire szép bizonyíték legfrissebb kiadványuk, a Csepel felett az ég nemrég előkerült, harminc évvel ezelőtti koncertfelvétele.

Trokán Anna szentről és profánról

„Az a feladatom, hogy az égtől kapott adottságaimat és a szerencsét annyi szorgalommal toldjam meg, amennyivel csak lehetséges, és akkor talán sokáig élhetek abban az álomvilágban, amit elképzeltem” – vallja Trokán Anna. Papadimitriu Athina és Trokán Péter színészházaspár lányával, a veszprémi Petőfi Színház ifjú művészével családról, indíttatásról, hivatásról, Jeanne d’Arcról és az operett komolyságáról beszélgettünk.

– Nagyon sok időt töltöttünk a színházban, színházi emberek között. Volt egy nagy, rendszeresen összejáró társaság; a húgom és én az ottani gyerekekkel együtt nőttünk fel. Cseke Péter és Sára Bernadett lányai hasonló korúak, mint mi; máig olyanok, mintha a testvéreink lennének. Sokáig együtt nyaraltunk. Emlékszem, hogy a Nemzeti – a mai Magyar – Színház siófoki üdülőjében mi Nórával esténként sokáig fennmaradhattunk, a Cseke gyerekeket mindig hamarabb ágyba küldték…

Magángyűjteményekből a Nemzeti Múzeumban

Percz Jenő József a pesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola archívumában egy régi naplót mutatott nekünk, akkori diákoknak 1972 tavaszán. Barabás Miklós aláírásait, láttamozó bejegyzéseit olvashattuk benne. Nagy érdeklődéssel néztük ezt a vaskos kortörténeti dokumentumot. Barabás a XIX. század utolsó harmadában a Székesfővárosi Iparrajziskola szakfelügyelője volt, rendszeresen látogatta az órákat és ellenőrizte a tanárok munkáját. Ő volt a reformkor, a biedermeier egyik legsikeresebb és legfoglalkoztatottabb képzőművésze, a „nemzet festője”, ahogy a korabeli sajtó nevezte. Találóan írta róla Reviczky Gyula: „És hogy csodálják késő unokák, Megfesté korunk arcképcsarnokát.”

A Magyar Nemzeti Múzeum Vonzások és változások – XVIII–XIX. századi magyar festészet magángyűjteményekben címmel rendezett kiállítást a Kogart és a saját képanyagából. A mintegy százharminc képet bemutató tárlat azért is izgalmas, mert eddig még nem vagy csak ritkán látott alkotások is előkerültek magántulajdonosoktól, szobák, folyosók, magánlakosztályok féltett rejtekéből. A sor a XVIII. század elején élt Bogdány Jakab madaras csendéleteivel kezdődik, és Canzi Ágost, Borsos József, Barabás Miklós remekmívű XIX. századi portréival folytatódik. Canzi 1838-ban klasszicista városi környezetbe helyezte Előkelő hölgyét. A nő fekete ruhás alakja, titokzatos mosolya Mona Lisára emlékeztet. Barabás Hintázó leánykája 1849-ből és az Anya gyermekével szinte tökéletesen lesimított, tükörfényesre lakkozott olajképek, ahogy M. Kiss Pál tanár úr, a kiváló művészettörténész fogalmazott: „Akár legyek is szánkázhatnának rajta…” Ecsetvonásoknak látszólag nyoma sincs. Divatos technika volt ez a biedermeier korában, Brodszky Károly vagy Borsos József hasonlóan dolgozott.

Hatvany-kiállítás Füreden

Arcon formált világkép címmel nyílt meg március 15-én a szépséges balatonfüredi Vaszary Villában és június 30-áig látható az a tárlat, amely Hatvany Lajos báró, mecénás, író, irodalomszervező (1880–1961) legendás alakját szólítja elénk. Méghozzá nem statikus, nem merev-régimódi, egyáltalán nem múzeumi stílusban, hanem egy eleven, rendhagyó irodalomóra színességével és meggyőző erejével. Köszönhető ez annak, hogy a kiállítás igazi „Gesamtkunstwerk”, összművészeti munka, amely nem csupán könyv- és újságrelikviákkal, hol megrendítő, hol bohókás látványanyagokkal (például a főszereplőt megörökítő fényképekkel, rajzokkal-karikatúrákkal) hívogat bennünket, hanem kiválóan összeválogatott hangdokumentumokkal is. Ez a többoldalú megközelítés a kiállításnak otthont adó Vaszary Villa – Dallos Krisztina ügyvezető igazgató és munkatársai –, továbbá a Hatvani Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, s az ottani forgatókönyvet megalkotó H. Szilasi Ágota művészettörténész, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum „színeiben” a két társszervezővel ihletetten együttműködő Lukács Ágota és Balasi Ágnes érdeme.

Az egyik oldalon lebombázott esküvő, menekülő emberek és hős katonák. A másik oldalon csatarepülőgépek és vérszomjas zsoldosok. A 2008-as grúz–orosz konfliktus képei, ahogyan azt Renny Harlin 5 nap háború című filmjében láthatjuk. No meg azt is, hogy amerikai haditudósítók miként igyekeznek a világ tudtára adni, milyen kegyetlenül elbánt az ellenség az Egyesült Államok egyik szövetségesével. Csak azt felejtik el bemutatni – nemcsak a filmbeli nézőknek, hanem nekünk is –, hogy ebben az esetben épp Grúzia volt az agresszor.

Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a médiának milyen fontos szerepe van általában a véleményformálásban. De vajon belegondoltunk-e valaha, hogy a filmek – így Harliné is – milyen módon befolyásolják a történelemről kialakított képünket? Egyáltalán alkalmas-e arra egy film, hogy érdeklődésünket felkeltve arra ösztökéljen bennünket, hogy egy kicsit utánanézzünk, vajon mi is történt valójában? A 2000-es években számtalan olyan – egyébként magas színvonalú – mozi született, melyekhez alkotói nem véletlenül fűzték azt a megjegyzést, hogy „megtörtént események alapján készült”. Ezekből kiemelve néhányat észrevehetjük, hogy a filmesek – még akkor is, ha tekintetbe vesszük a művészi kifejezés szabadságát – nem csak arra képesek, hogy egy-egy történelmi eseményt a maguk szemszögéből mutassanak be. Akarva-akaratlanul – de talán inkább akarva – rögzítik is azt, hogy mi és hogyan történt. Egyszer és mindenkorra.

Találkozás Jiří Menzellel Hrabal „filmszerepben”

Mikor megtudta, hogy egy alapvetően hittel foglalkozó hetilap nevében kérdezzük, kéretlen vallomásra ragadtatta magát: „Hiszen meg sem vagyok keresztelve!” Bár elsősorban filmjeiről szerettük volna faggatni, ő láthatóan inkább a vallást és sajátos cseh lelkiségét firtató kérdésekre várt. A hetvenöt éves Jiří Menzel Bohumil Hrabalhoz fűződő több évtizedes barátságáról, az elzárkózó Milan Kunderáról és a nevetés hatalmáról beszélt nekünk.

„Lehet, hogy nem vagyok megkeresztelve, de tisztelem a vallásuk iránt elkötelezett embereket, cserkész pedig magam is voltam – vág bele amúgy bemutatkozásként az Oscar-díjas cseh rendező, aki a budapesti Titanic filmfesztivál zsűrielnöki székét foglalta el az elmúlt héten. – Gyermekkori cserkészélményem az oka, hogy Hrabal úrral sosem találkoztam szívesen kocsmában, pedig neki ez volt a kedvenc találkozóhelye. Én ugyanis cserkészként megtanultam, hogy dohányozni és alkoholt fogyasztani tilos, Hrabal úrnak pedig éppen a sör és a füst volt a természetes életközege.” Barátságuk mégis négy évtizedig tartott. 1965-ben kezdődött, amikor is a cseh újhullám rendezői – Menzel mellett Jan Nĕmec, Evald Schorm, Vĕra Chytilová és Jaromil Jireš – az akkor már híres író novelláiból állítottak össze egy szkeccsfilmet. A Gyöngy a mélyben célja az volt, hogy „lerójuk tiszteletünket a mester előtt, éppen ezért megállapodtunk, hogy Hrabal minden epizódban – mintha csak arra járna – átsétál a jeleneten” – emlékszik vissza Menzel. A címadó novella már magában is sokat elárul Hrabalról, akitől „azt tanultuk meg, hogy bár minden embernek vannak hibái és bűnei, ezekkel együtt kell szeretnünk őket, minden emberben van érték, mindannyian rejtegetünk gyöngyöket a mélyben”.