Sárosi István író-orvos kettős hivatással

Naponta vívja harcát élettel-halállal, hiszen orvosként gyakran tanúja a földi lét utolsó pillanatainak, de az újraéledésnek is. Szakcikkei mellett drámák, novellák, regények, versek szerzője. Olyan műveké, amelyek egy részébe olykor óhatatlanul belopakodik a „kórházszag”, életünk „szívritmuszavarai”. Diagnózisok, Rákfene, Gyilkos etűdök, Húszmilliomodik év, Zsákutca, Agónia, Kiégett fű, Nem halsz meg soha!, Veszedelmes SMS-viszonyok – néhány cím a gazdag pályaívből. Könyvben, tévéjátékban, színházi előadásokon őrzik a mindennapok történéseit, a társadalmi kapcsolatok „trendjét”, érzelmi és intellektuális viharok fény-árnyékát. Alkotójuk hívő, kora hatvanas éveit járó belgyógyász-kardiológus, intenzív terápiás szakorvos. A pécsi Sárosi István még ferences diákként küldte el első drámáját Illyés Gyulának, akinek kedves, bátorító, kézírásos levelét azóta is ereklyeként őrzi. Legutóbbi drámáját most fordítják angolra.

Miina Savolainen fotóinak tükre

Kalevala, Vejnemöjnen, Sibelius, Nokia vagy Fiskars – címek, nevek és nagyvállalatok, melyek elsőre eszünkbe juthatnak, ha Finnországra gondolunk. De még a sokat emlegetett izzasztó, forró fakabinok, vagy a jellegzetes, tájba illeszkedő épített környezet is csak apró szeletei a finn kultúrának és életmódnak. A világ legdrágább kislánya című tárlatnak azonban kétszázezer kilométernyi finnországi utazás és hetvenezer fotográfia az alapja, melyek közelebb visznek magunkhoz és a létezés ajándékának megéléséhez.

Az északi hiedelemvilágot felidéző mitikus vidékek, tiszta tükrű tavak, mély erdők és különös leányportrék láthatók Miina Savolainen képein. Realitás és fikció keveredik. E kettősség adja különös funkciójukat: a szociális munkás és fotóművész alkotó azzal a szándékkal fényképezte a Helsinki Hyvönen Leánynevelő Intézet tíz lakóját, hogy körülményeiktől valamelyest függetlenül – vagy legalábbis más szemszögből – láthassák magukat. A képeken a női test, arc, ruha és mozdulat összeforr egy-egy jellegzetes mese- vagy mondabeli finn tájjal; legyen az napsütötte vagy zord, ahogyan az arcokon is egyaránt felfedezhető a mély szomorúság és a bontakozó nőiség.

Csak sejtetni, jelezni, homályosan utalni. Úgy tűnik, manapság egyre több rendező gondolja úgy, hogy egy-egy filmjét efféle elvek alapján készíti el. Az sem ritka, hogy valakinek egyenesen ez a stílusjegye – például Michael Hanekének –, ezért ha a végére összeáll a történet, gyanakodni kezdünk, hogy biztosan félreértettünk valamit. Sean Durkin 2011- es, utalásokkal teli filmje – melynek nem csak a címe volt talányos: Martha Marcy May Marlene – egy szekta mindennapjaiba engedett bepillantást. Most Paul Thomas Anderson The Master című – szintén meglehetősen többértelmű – alkotása került a hazai mozikba, mely egy furcsa vallási csoport működésével foglalkozik. Mivel a rendező bizonyos motívumokat Ron Hubbard, a szcientológia alapítójának életéből kölcsönzött, sokan gondoltak arra, hogy (végre) egy leleplező filmmel fognak találkozni. Nos, aki erre számított, csalódni fog.

Grandiózus akciófilmet láthatunk a mozikban Feledés címmel, melyben a megmentőt ezúttal Tom Cruise alakítja. Már a teljes összeomlás után vagyunk. Idegenek támadták meg a Földet, a pusztulás, atomszennyezés nyomai mindenütt. A túlélők készülnek átköltözni a Titánra, a Szaturnusz legnagyobb holdjára – érdekes gondolat, vajon miért éppen oda –, ám ehhez nélkülözhetetlen nyersanyagokat kell kivonni az óceánokból. Ezen utolsó küldetés szolgálatában áll főhősünk, Jack Harper, aki mint robotrepülő-karbantartó tengeti napjait ezer méter magasan a troposzférában „lebegő” bázisán, csinos kolléganőjével egyetemben.

Az idei évben Hollywood rákapott a sci-fi műfajára, s e hónaptól egymás után szállítja látványosságban bővelkedő (és bevételben reménykedő) mozijait. Bejárhatjuk kataklizma-tépázta bolygónkat (Feledés, A Föld után), hőseink után eredhetünk egy intergalaktikus hajszában (Sötétségben – Star Trek), és jövőbeli társadalmak szociológiai problémáit is boncolgathatjuk (Elysium, Snowpiercer). Az iméntiekhez képest surranópályán (DVD-n) érkező, A robot és Frank című filmnél azonban nem hiszem, hogy találnánk finomabb, emberközelibb alkotást.

Múltidéző Tóth-Máthé Miklós íróval

A színjátszás és az írás talentumával is megáldották, végül – bár Thália papjaként kezdte a pályafutását – író lett belőle. A Debrecenben élő Tóth-Máthé Mik lóssal folytatott beszél- getésből többek között kiderül, mi ért érezte úgy, hogy pályát kell módosítania, és az is, miként segítette írói munkájában a mindig is benne élő színész.

– Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeltük és az azt követő szabadságharc leverésére emlékezünk a napokban. Ön miként gondol az akkor történtekre?

– Csodálatos napokat éltünk abban a szűk két hétben. Én segédmunkásként dolgoztam egy miskolci gyárban, miközben a színművészeti főiskolai felvételre vártam. A forradalom szele engem is magával ragadott, és megírtam egy verset, amit később elővigyázatosságból édesapám elégetett, de arra emlékszem, hogy nem kíméltem benne se Rákosit, se az oroszokat. Október 25-én néhány barátommal a miskolci Petőfi-szoborhoz mentünk, ahol éppen véget ért a tüntetés, és a tömeg az egyetemre indult tovább. A többiek heccelésére a zászlók alá léptem, és figyelmet kértem, hogy elmondhassam a költeményemet, ahogy még aznap a szülőfalum, Tiszalúc tüntetésén is elszavaltam a Nemzeti dalt és a Szózatot. Pár hónappal később két pufajkás ugyan felismert Miskolcon, el akartak vinni, de a gondviselés egy joviális rendőrt küldött arra, aki megmentette az életemet. Ezt a történetet A kapualj című novellámban írtam meg később.

Árpád-házi Szent Erzsébet és Szenci Molnár Albert

Októberben, a reformáció hónapjában, anélkül, hogy e sorsdöntő hitéleti esemény jelentőségét kisebbítenénk, netán túlzott felekezetfölöttiséget képviselnénk, érdemes visszaemlékezni arra, hogy a mindkét oldalon sok szenvedést, mártíriumot termő vallásháborúk ellenére már évszázadokkal ezelőtt is megélhetett a magyarság nagyon szép, mert nem „programzeneszerű”, hanem spontánul ökumenikus pillanatokat.

A XVII. század elejét, itt bemutatandó példánk viharos korszakát sokkal inkább a felekezetközi háborúk, mintsem a béke jellemezte, s akkor, az ellenreformáció légkörében a ma már mindennapjaink részévé vált katolikus–protestáns párbeszéd természetesen abszurdnak számított volna. Mind ezt tudván meglepődhetünk azon, hogy 1608-ban, pontosan március 13-án, három és fél évvel házasságkötése előtt a Marburgban született Kunigunda Ferináriával, a német városokban vándorló Szenci Molnár Albert, a magyar református kultúra ikonikus alakja, a zsoltárfordító, szótárszerkesztő, bibliakiadó ezt jegyezte fel naplójába: „A hazámbéliekkel és Turnoviusszal együtt harmadjára tekintettem meg Szent Erzsébet értékes síremlékét.”

Teréz – A szeretet kis útja

Egyszerű film, de nem bárgyú, hű Kis Szent Teréz egyszerűségéhez. Egy olyan lány életútját mutatja be, akinek már egészen kis korában is különleges érzéke volt a transzcendensre, és „csak” egy ügye volt: hogy megtanuljon szeretni. „Nevelődésének” folyamatát ismerjük meg, próbatételek során át. Egy család történetét, szinte kiszakítva a világból, a tágabb összefüggések közül. Itt minden mindvégig ugyanarról szól, és a Martin nővérek élete szinte semmi másból nem áll, mint egymás támogatásából és Isten akaratának kereséséből (mind az ötükből szerzetes nővér lett). Ez így roppant egysíkúnak, leegyszerűsítőnek tűnik.