Az Erkel, ahogy én láttam

Nosztalgikus érzés most újra látni a kivilágított tömböt, a felpezsdült környéket, a Rákóczi út felől érkezők hangyasorát, kerülgetni a tömeget a finoman ívelődő előcsarnokban, átszelni a zsúfolt nagybüfét, amelyet Bernáth Aurél freskói – Az ember tragédiája és a Szentivánéji álom – fognak közre.

Eszembe jut az az idős néni, aki a földszinten, az emeletre vezető lépcső alján minden áldott este kartondobozokból árulta a sórojtos perecet, az ifjúság népszerű „szüneti eledelét”.

A legyező formájú tágas nézőtér jóformán minden szögletéhez kapcsolódik emlékem. Immár bő három évtizednyi. A vígoperákat gyerekként egyáltalán nem szerettem, a Hamupipőke és A sevillai borbély untatott, ahogy A varázsfuvola sem volt elég „drámai” számomra.

Nézelődöm. Valahol ott ültem édesapámmal a torokszorítóan izgalmas Seregi-féle Spartacust nézve; amott pedig a René Terrasson rendezte Carmen-előadáson édesanyámmal és a bátyámmal – aki valami vélt sérelem miatt, dacból egész idő alatt a világosítókat nézte a színpadi történések helyett. Máig mosolyogva idézzük fel, hogy őt, a mai lelkes műpártolót kamaszként legjobban az elbotló hópehely ragadta meg A diótörőből.

Traviata, Az álarcosbál, Tosca, Faust, Butterfly, Parasztbecsület–Bajazzók, Psalmus Hungaricus és a Székely fonó… Lehangolt, hogy az energiarobbanású Béjart-est Stravinsky-zenéje magnóról hangzik el, ami mégiscsak nonszensz az élőzene házában…

A Don Carlosból főleg a monumentális óarany díszletek, valamint Fülöp király és a Főinkvizítor kettőse vésődtek belém. (Április 11. és 14. között ugyanebben a Mikó András által jegyzett patinás rendezésben tér vissza ide Verdi operája.) Húsz évvel ezelőtt nagymamám jött el velem az azóta is műsoron tartott Aida főpróbájára; a már ősz olasz maestro, a szigorú, de nagyon tisztelt és szeretett Lamberto Gardelli tekintélye garantálta a nemzetközi színvonalat. És micsoda Giocondák mentek szériában, olykor fél házzal, de hihetetlen lelkesedést kiváltó, hamisítatlan mediterrán hangulatban…

Jöttek a világsztárok, a legendásak! Az erkély alatti zárt székről láttam először Marton Évát A végzet hatalmában; Piero Cappuccillit A trubadúrban, aztán Rigolettóként az oldalerkélyről ki-kihajolva. Később onnan követtem Ramón Vargas pesti debütálását is a Lammermoori Luciában…

Jött Sherrill Milnes és Dame Gwyneth Jones, az akkor még „ismeretlen” Piotr Beczala; a BBC Szimfonikus Zenekar Sir Andrew Davis vezényletével, Leonidas Kavakos hegedűművésszel… – véget nem érően és szívesen sorolhatnám- idézhetném a személyes és közösségi élményeket.

Mindez persze „magánügy”. A hely szelleme viszont kötelez. Az egykor szecessziós-art deco Erkel Színház pusztán koránál fogva is jogosult arra, hogy védett műemlék legyen. Immár százkét év tanúja. Kezdetektől befogadó intézmény volt: Budapest Népoperája, Városi Színháza, a főváros legnagyobb koncertterme, „vigadója”, „jazzklubja” és alkalmi lemezstúdiója. Vitathatatlan tény, hogy nincs még egy objektum a fővárosban, amely annyi műfajt és stílust látott volna vendégül, mint e hányatott sorsú, többször átalakított nyolcadik kerületi teátrum.

Toscaninitől Furtwängleren át Abbadóig, Saljapintól Domingóig… – emléktáblát, de legalábbis „faliújságot” érdemelnének az itt fellépők. Azt hiszem, sokan ámulnának a világhírű társulatok, együttesek, zenekarok, komponisták, énekesek, karmesterek, hangszeres szólisták, irodalmárok és színészek elképesztő listáit böngészve.

November 7-ére, Erkel Ferenc születésnapjára teljesen megújul a Ház. Pezsgő fórum lesz kávézóval, galériával, tetőterasszal. A korszerűsített Erkel Színházba ismét beköltözhet a nagyvilág.