Folytatódik a Körösfői Kriesch-emlékév

„A kultúra új értékrendjén s a művészeti mozgalmon túl a szecesszió természetesen stílus is. Egy kor stílusa; stíluskorszak, amely széles folyamként fogadja magába a kor stílusirányait, a korábban induló szimbolizmust és a korban létrejött impresszionizmust, posztimpresszionizmust. A szecesszió – amely sokkal szélesebb, átfogóbb és egyetemesebb jellegű, mint a szimbolizmus – ha nem is a szimbolizmusból születik, de egyezik vele annyiban, hogy ugyanúgy élt a valóság szimbólumokban való feldolgozásának eszközeivel a képzőművészetek, a zene, a poétika, sőt az élet teljes egésze tekintetében, mint a szimbolizmus korábban az irodalom terén. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a szecesszió asszimilálta a szimbolizmust, a szimbolikus szemléletmód – alapokat és sokoldalú megerősítést kapva – ekkor találja meg méltó helyét” – írja Csokonai-Illés Sándor Körösfői Kriesch Aladár 2005-ben kiadott naplóihoz fűzött bevezetőjében.

Te, aki milliók gőzölgő vérét
Egy áldozati kehelybe egybe keverted
És az elkárhozott lelkek lángoszlopának
Lomhán gomolygó füstjét
Végig széjjelteregetted a vonagló földön,
Hogy a fekete perje alatt elhaljon,
Elhulljon minden, ami élő.
És azt se tudhassuk soha többé,
Vajon öröm-e az élet?
És jutalom a halál?

Nézőtér

Be kell valljam, elszégyelltem magam minap a felújított Erkel Színházban, amely októberben Kodály Háry Jánosával nyitotta meg kapuit. Az előcsarnokban kiállítási tablókon mutatják be a daljáték húsz tételének zenei forrásait, a tájegységeket, településeket, ahonnan a dalok származnak. És idézik Móricz Zsigmondot: „Mi, magyarok akkor szűnünk meg magyarnak lenni, ha már nem értjük meg többé Háry János kegyes hazugságait.” Megdöbbentő, kijózanító mondat. Én eddig nem értettem. Mindig is afféle urbánus flegmasággal tekintettem a Háryra. A nagyszerű zenekari szvitet szívesen hallgattam, de ifjan sem gondoltam úgy, hogy e besorolhatatlan, „blőd és gyermeteg” műnek feltétlenül ott lenne a helye az operaszínpadokon.