Bolyongás

S az első percek megerősíteni látszanak minket ebben: Sal Paradise (Sam Riley), Kerouac regénybeli alteregója egy álmos hajnalon idénymunkára induló napszámosok teherautójára kéredzkedik fel. A hangulat, a ritmus, a párbeszéd – minden stimmel. Megszólal az egyszerű, dolgos emberek vidéki Amerikája, melynek világában az ihlethiánnyal küszködő író inspirációt keres. Nem megy valahova, csak megy – hogy úton legyen. Aztán – saját maga és a film vesztére – összetalálkozik Deannel (Garrett Hedlund) és Marylouval (Kristen Stewart), akik menthetetlenül elragadják. Sokféleképpen értelmezhető Kerouac Úton-ja (s e lehetőségek között kétségtelenül ott van a blöffölő botránykönyv nem túl hízelgő billogja is), ám az kétségtelen, hogy spontán, fékevesztett prózája elemi erejű (s mélyen ellentmondásos) szabadságvágyat illusztrál. Nos, Walter Salles filmje mindezt alig képes visszaadni. A fényképezés megmarad a lírai kisrealizmus szintjén, a provokatívan elgondolkodtatónak szánt jelenetek csupán botránkoztatóak, s a cselekmény szívét-lelkét adó Dean megformálásában sajnos kudarcot vall Garrett Hedlund. Képtelenek vagyunk rájönni, mi inspirálhatja a filmbéli írót a hedonista barát életformájában, s nem csodálkozunk, amikor befutott művészként végül fintorogva eltartja őt magától.

A vidéki Amerika pedig legkésőbb a nagy autópályák és bevásárlóközpontok felépülésével végleg megszűnt. A háború utáni, apa nélkül felnőtt beatgeneráció lázadását nem lehet McDonald’s-szel az útszélen ábrázolni. Helyette marad a bolyongás füstös kocsmákban, lepukkant csehókban – végső soron saját lelkünk roncsai közt.

(Úton, francia–angol–amerikai film, 124 perc, 2012)