A sekrestye

Minden csupa rejtelem volt… A busz, a buszmegálló, és a kapunál a sorompó, amely mögött nem húzódtak sínek. Gyanakodva léptem át a felemelkedő sorompó alatt. Félelmem eloszlott: mesebeli kertbe érkeztem, amely tele volt hatalmas karácsonyfákkal s különféle, kacsalábon forgó palotákkal. Még titokzatosabbnak éreztem őket, amikor megtudtam, hogy olasz vagy orosz hadifoglyok építették harmincöt évvel azelőtt. Így mondták. A szanatóriumnak nevezett kertligetpark közepén egy dombon római katolikus templom állt. Hatalmas épületszárnyaival mintha éppen még magasabbra készülne emelkedni. Már-már hallottam szárnysuhogását. Arra tartottunk anyámmal.

– Ott fogunk lakni.
Csodálkoztam.
– A templomban?
– Igen. A sekrestyében.

A templomba hátulról lehetett bemenni. Ahol az állandóan zúgó víztorony drótkerítés-koszorúsan versenyt magasodott a templomtoronnyal.

Hatalmas fehér szobába léptem. Bent két vaságy, szekrény és asztal állt. Két szék hallgatta ki egymással szemben a csöndet. Minden fehér volt. A kályha is. Meg az ajtó. Szinte felitatta fehérségével a jobb kéz felőli fal. Nem lehetett kinyitni. Kulcsra zárták, és beszögezték.

A templomba nyílott volna, amelyet átalakítottak gyógyszerraktárrá. Egyszer sikerült besettenkednem a főbejáraton. Minden olyannak látszott benne, mint az igazi templomban, csak az örökmécses hiányzott. Az oltár is épen állt, s előtte a kettős padsorok szinte áhították a híveket. Az emeletesre pakolt kisebb-nagyobb dobozok sikátoraiból itt-ott elővillant a keresztút. De mintha mindenünnen a római katonák acsarogtak volna rám.

1956 decemberében három-négy hétre ismét templom lett a gyógyszerraktár. Zsúfolásig telt betegekkel és dolgozókkal. Amikor 1957 elején végleg bezárt, biztos, ami biztos, kidobták belőle az oltárt meg a padokat, és leverték a keresztút képeit. Egy évtized múlva lebontották a tornyot, amelyről már korábban levették a keresztet. A gyógyszerraktárt tudományos orvosi könyvtárrá alakították át. Felavatására eljött az elnöki tanács elnöke. Meg egy csomó titkosrendőr. Ott álltak a körgaléria szegleteiben. Abban a magasságban, ahol egykor a keresztút római katonái.

A rendszerváltozást követő két évtizedben a gyógyintézet összes épületeit lebontották. Azokat is, amelyeket a műemlékhivatal védettnek nyilvánított. A szanatórium egyik negyedében pontosabban negyed részén méreteiben és értelmetlenségében Bábel tornyára emlékeztető, gigantikus épülettömböt emeltek, amely mélyen a föld korgó gyomrába ette magát. A hajdani mesebeli épületekre már csak az egykori római katolikus kápolna főfalai emlékeztetnek…

Ki tudja, meddig?