A reformkori magyar újjászületés elindítója, a hídépíttető „legnagyobb magyar”, a „nemzet napszámosa” ma is élő alkotásainak egész sorát láthatjuk szerte az országban, és emlékeinek (sajnos még jórészt jelöletlen) sokaságát lelhetjük fel Európa országaiban.
Emlékezés Kiss Ottóra
Egy nagyszerű baráttól, hitben és szeretetben példát adó tagtárstól búcsúzott egy kis közösség, a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület, amely a budai Várban másfél évtizede teszi vállalt feladatát.
Kiss Ottó nyugdíjas főmérnökként Zuglóból gyakran feljárt a Várba, melynek élete egy szakaszában a lakója is volt. Önzetlen segítőként, előadások szervezőjeként, technikai munkatársként, képanyagok és kisfilmek szerkesztőjeként dolgozott utolsó erejével is.
Nem ért csalódás, amikor először – s azt remélve, nem utoljára – néhány napra a „Zöld sziget” földjére léphettem egy angliai kiállításunk előkészületei alkalmával. A tárlatnak helyet adó londoni Szent István Ház egyik vezetője is arról biztosított: szép és barátságos országba érkezünk a Szent György-csatorna túloldalán. Öt nap múltán, visszafelé jövet – amikor az Ír-tengeren keltünk át – valóban a legjobb érzésekkel távoztunk ebből a miénkhez sok tekintetben hasonló sorsú országból. Ifjúkorom óta dédelgetett vágyamat is tovább szőttem: milyen jó volna, ha létrejöhetne az ilyen nagy múltú – igaz, lélekszámban és négyzetkilométerekben mérve kisebbnek számító – nemzetek valamiféle megbonthatatlan kulturális és gazdasági szövetsége! De hogyan lehet akár csak „belekóstolni” is egy ennyire sajátos kultúrát és nyelvet (!) őrző országba ilyen rövid idő alatt? Az őszinte válasz így hangzik: sehogyan! A mélyebb megismerés reményével egy újabb utazásig legfeljebb csak mozaikképek maradhatnak bennünk ilyenkor. Ezekből válogatok most néhányat.
A London–Dublin buszjárattal Wales partjai felől érkezve, a „Kelta-tenger”egy szakaszán, a Szent György-csatornán átkelve a szigeteken ritkán tapasztalt melegben futottunk be a rosslare-i kikötőbe. Majd Wexfordtól, az ősi „viking várostól” Dublin felé haladtunkban elénk tárult a saját lábára állt, fejlett, mai Írország látványa: rendezett kis kertek és cottage-ok, békésen legelésző állatok, tiszta kisvárosok mindenfelé. Az olykor meredek partokon emelkedő várromok ugyanakkor a viharos történelem és az elnyomatás évszázadaiból villantottak elénk képeket – meglehetősen hiányos – ír történelmi olvasmányélményeink illusztrálására. A gael nyelvű feliratok – olykor az angol fölé helyezve – egy még rejtélyesebb, ősi világot idéztek meg.
Magyarok Párizs templománál
Az immár nyolc és fél évszázados Notre-Dame-székesegyházat nézve elmerenghetünk: vajon a Dunától ide vetődő jeles elődök, honfitársaink közül kik csodálhatták meg a Szajna kis szigetén a borostyánokkal benőtt partfal fölé magasodó templomot, a város egyik jelképét?
A IV. századi ókeresztény szentély, majd a VI. századi – a XI. században leomlott – kisebb templom helyén 1163-ban kezdték meg Maurice de Sully jóvoltából, a rohamosan növekvő lakosság igénye szerint a katedrális építését. „…középpont amely nemzette Párizst, / ütő, amely Párizs zengő harangját veri… – írja Somlyó György Notre-Dame de Paris című versében.
Széchenyi István egyik leghívebb munkatársa, Clark Ádám születésének kétszázadik évfordulójáról – a Lánchíd Körrel, a Széchenyi Társasággal, az Óbudai Egyetemmel és az ünnepelt leszármazottaival közösen – előadással emlékezett meg a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület (MEVE).
A francia főváros kisebbnek számító, mégis látványos tere a tizedik kerületben, a Szajna jobb partján, a Boulevard de Magenta és a Gare du Nord közelében található. Élénk színű kék táblákon áll a neve: Place Franz Liszt. A helybéliek – reggelente a buszmegállónál ácsorogva vagy friss croissant-ra várva – nyilván nem sejtik, hogy e köztéren egy távoli ország, jelesül hazánk emlékeinek kisebb „tárlata” veszi körül őket.
Rodostó és Döbling – Ez év húsvétján nemzetünk két példaadó alakjának halálára emlékezünk. Rodostóban 275 éve hunyt el emigrációjában, nagypéntek délutánján II. Rákóczi Ferenc. Döblingben 150 éve tragikus módon ért véget húsvétvasárnap hajnalán gróf Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” élete. Mindketten éppen ugyanazon a naptári napon, április 8-án adták vissza lelküket Teremtőjüknek.
Magyar hercegnők messze földön – Büszkén mondhatjuk, hogy az európai királyi dinasztiák közül a magyar Árpád-ház adta a legtöbb szentet és boldogot a keresztény világnak. A királyi vagy hercegi méltóságot viselő magyar férfiszentek érdemei mellett különösen elismert, példaadó a szent és boldog magyar királylányok, hercegnők élete.
