A Notre-Dame harangszava

 

A templommal szorosan összefonódott a Quartier Latin, illetve Európa egyik legrégebbi egyeteme. Első magyar diákjai – 1170-től vannak róluk írásos nyomok – Bethlen kanonok, Adorján (később királyi kancellár, erdélyi püspök), Jakab (utóbb váci püspök) és Mihály már láthatták a kezdődő építkezést. A XII–XIII. századtól az itt tanuló magyarok – köztük Lukács érsek, s minden jel szerint P. magister, azaz Anonymus is – az alapozás első magyar szemlélői lehettek. A munkák száznyolcvan évig folytak; a Sorbonne megalakulásától egyre több magyar diák és klerikus látta a XIII. században az épülő templomot.

Uralkodóink közül a konstanzi zsinat sikere érdekében, a békéltető szerepkörben is utazó Luxemburgi Zsigmond király járt francia földön. Avignon, Savoya irányából 1416 húsvétja előtt érkezett Saint Denis-be. S bár a véres pártoskodások miatt Párizsba lépése kétséges volt, Eberhard Windecke mainzi polgár elbeszélése szerint végül is eljutott a Szajna partjára, s így láthatta a szálláshelyéhez közeli Notre-Dame épületét, melyet 1340 körül fejeztek be. Windecke krónikájában olvashatjuk: „…Jean de Berry herceg fogadja Zsigmondot Párizsban 1416. március 1. (…) a római király Párizsba ment, ahol tiszteletteljesen és nagy pompával fogadta Berry herceg és néhány más francia úr, majd szálláshelyére, a pompás Louvre-kastélyba kísérték.”

Nevezetes küldöttség jelent meg a Miasszonyunk-templomban 1457 telén. VII. Károly francia uralkodó Madelain nevű leányának eljegyzésére a kérő, V. László magyar király képviseletében érkeztek Franciaországba, Váradi István kalocsai érsek vezetésével. A díszes főpapi-főúri követség – az uralkodó hirtelen prágai halálának híre miatt – a gyászba fordult eljegyzési ceremónia színhelyéről, Tours-ból hazafelé a Notre-Dame-ban is tartott misét az elhunyt lelkiüdvéért. Egyes források szerint az éppen börtönéből szabadult Villon (is) megénekelte az általa „Lancelot”-nak nevezett László szomorú történetét. Sőtér István megjegyzi, hogy a Szent Jakab-kapunál várakozó fogadótestület s a „szélmalmokig kivonuló” közönség a díszes magyar menet fürge kocsijait és szánjait is megcsodálhatta. A szertartás előtt felvonult a püspöki kar, a rektor és az egész egyetem az érkezők üdvözlésére.

Ezt követően már nehéz lenne felsorolni a XV–XVI. századi magyar utazók, tudósok, humanisták és diplomaták sorát, akik a Notre-Dame látogatói is voltak. Kiemelném Gosztonyi (Szelestei G.) János püspök nevét, aki 1513–14-ben töltött néhány hónapot Párizsban. Többek között a nevezetes Navarrai Kollégiumban (ma École Politechnique) tartózkodott. Tudósok könyveit adatta ki, s ő készítette el 1516-ban az egyházi szertartások szövegmagyarázatát.

A templom harangjait a rigómezei csata emlékére és Nándorfehérvár sikeréért is megszólaltatták.

A magyar peregrináció jelesei és utazóink köréből Szepsi Csombor Márton 1618-as Notre-Dame-leírását emeljük ki az általa ecsetelt templomok közül, melyek Párizsban „számláltatnak háromszázan s egynéhányan”. (…) „Az Nostrae Damae avagy az Szűz Mária temploma külsőképpen meghaladta minden benne lévő templomokat szépségével, mert, hogy egyébről ne szóljak, vannak hallatlan szép kőcsatornái különb-különb vadaknak formájára, az derék ajtó felett harmincnyolc királynak ékesen csináltatott statuája, alattuk pedig az tizenkét apostól…” Majd hosszabban leírja a nagymisék rendkívüli hangulatát…

Az emigráns II. Rákóczi Ferenc tisztjeinek egyik szálláshelye, a rakparton távolabb lévő Hotel de Transylvanie is a templom felé tekint. A mélyen hívő fejedelem minden bizonnyal járt a templomban, hiszen a közeli egykori „Királyháza”, az akkoriban induló „Királyi Képíró és Faragó Akadémia” (Louvre) látogatója volt. A nagy útleíró, Bölöni Farkas Sándor Utazás Nyugat-Európában (1830) című művét olvasva pedig képet kaphatunk a forradalom utáni templomrombolások „eredményeiről”: „A respublika 1793-ban eltörölt minden vallást, s a keresztény vallás ceremóniái helyett az Ész Innepét ülték a Mars Mezején s a Notre-Dame-ban. Napoleon megint visszaállította a vallásokot bizonyos modifikációkkal. (…) Megjelentünk a híres Notre-Dame-ban látni a karácsoni innepet. (…) Hajdon Párizsban 221 templom volt, most csak 39 van. Az első revolúció eltörlötte a templomokot s eladta a klastromokot, s ily kevés templomba is ezen roppant népesség nem jár. (…) A Notre-Dame egy a legrégibb s legpompásabb templomok között Európában…”

Megjegyzendő: e megállapítások ellenére utazóink egyre romosabb állapotában láthatták a katedrálist, hiszen csak Victor Hugo Notre-Dame-regénye „rázta meg” végre a francia műemlékvédelem lelkiismeretét.

A katedrális szomszédságában Széchenyi által a Naplóban is megemlített „Hotel Dieu” nevű intézmény ma betegeket fogadó épülete (megfáradt turistáknak rövid megpihenésre alkalmas aulája) s szép kertje is húzódik a Notre-Dame szomszédságában, amelyet Wesselényivel közös utazása alkalmával látott, mikor is a Pont Neufnél s IV. Henrik szobránál is jártak.

Reformkori utazása idején Szemere Bertalan útinaplójában csodálattal ír a gótika francia remekműveiről, s annak a ma embere számára is üdvös – lelki emelkedettséget szolgáló – szerepéről. Több műemlékről szól, s bejárja a sziget épületeit is.

A „Notre-Dame főegyház, melynek csonka két tornya feketén emelkedik…” részlet érzékelteti a templom akkori állapotát. S nemcsak az épületét… Miközben a későbbi magyar miniszterelnök elismerően ír a polgárosodás eredményeiről, meglepődik a szünetnap nélküli munkálkodás, a hétvégeken is zajló üzleti élet láttán: „Ma vasárnap van, de csak a naptárban…” Az ipart, a gyárakat, a bankokat nyilván kívánatosnak tartotta, ugyanakkor a pénzzel „játszókról” határozott véleménye volt: „Érzéketlenebbet, önzőbbet, bután gögösbet a pénzarisztokráciánál Isten nem teremte.” „A születési enyészni látja glóriáját a közértelmesség világában, de a számolatokban minden nemesb hevülésből kifonnyadt s megmerevült pénzarisztokráciát addig, míg meg nem bukott, mi szelídítse, meg nem tudhatom.”

A Notre-Dame magyar zenei vonatkozásai közül semmiképp se hagyjuk ki felsorolásunkból egy neves hazánkfia szerepét: Angster József is közreműködött a Notre-Dame orgonájának megépítésében. Az idősebb Angster tagja volt a Francia Akadémiának. Korának legkitűnőbb orgonakészítőitől sajátította el mesterségét, így a párizsi Notre-Dame orgonájának építőjétől, Aristide Cavaillé-Colltól.

Megemlítendő az író Kuncz Aladár, az I. világháborús hadifogoly, aki később éppen francia földön elszenvedett jogtalan börtönévei ellenére is élete végéig a francia kultúra rendíthetetlen rajongója volt. Számára Párizsban még szép volt a nyár, amikor 1909-ben először érkezett a városba, és „sírva a boldogságtól” a csilingelő egylovason a Gare de l’Esttől a Quartier Latinbe igyekezett, elhajtva a Notre-Dame csonka tornyai előtt. Vajon milyen gondolatai szállhattak az ég felé jó tíz évvel később, amikor Ile d’Yeu-ből való szabadulása után újra keresztülutazott a városon? Talán erőt adott a gyűlölet, a harag ellen a Miasszonyunk látványa…

A Rue de la Huchette kis szállodájában lakott egy ideig József Attila. A bal parti sétálóutcácskából naponta kibukkanva ő is láthatta a fáktól ölelt szelíd tornyokat. „Nagyon elégedett volt, örömmel és lelkesedéssel dicsérte a környéket, amely az élénk forgalom dacára nagyon festői, odalátszott a Notre-Dame tornya…” – idézi fel Cserépfalvi Imre.

Hasonlóképpen láthatta Földes Jolán – amint világhírű könyvének szereplői is – a rakpart legkeskenyebb közéből, a Halászó Macska utcájából kilépve, a napi örömök és nyomorúságok mellől elszakadva, a hit rendíthetetlenségének s a gótika művészetének e fáktól ölelt gyönyörű tömbjét.

Illyés Gyula a templom mögött induló kis Szent Lajos-sziget főutcáján lakott, kezdetben „ágyra járóként”, később néhány utcával odébb egy padlásszobában. A szigetről, mely alatta „bárkaként recsegett”, így írt: „A Cité, a Miasszonyunk szigete mögött úgy lebeg a folyón, mint a hajó után a mentőcsónak. Egy kis híddal – a Szent Lajos hídjával – melyet a szigetbeliek csak Vörös Hídnak neveznek, csaknem a székesegyház farához van kötve.”

Ha a templom előtt állunk, a bal parton, egy nagy saroképületet látunk. Szentendre, Nagybánya – és Párizs – festőjének, Czóbel Bélának csak a lakása (Quai St. Michel 1.) ablakán kellett kitekintenie 1926-ban, s szeme megpihenhetett a templomon s a hozzá vezető kis hídon, amelyről Tihanyi Lajos 1910-ben ismert, kifejező képét festette.

Egy kevésbé zajos pillanatban, a templom előtti téren ücsörögve odaképzelhetjük Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni alakját. A költő Cartes postales című versciklusában a Place de la Notre-Dame részletével talán a legkifejezőbb sorokat hagyta ránk a térről, a Miasszonyunk előtt nyüzsgő emberi létezés, az emberi mulandóság és az örökkévalóság közös impressziójáról: „Dobd el a rémes újságot, vidám / Fehér felhőt lenget a Notre-Dame; / ne gondolj másra, ülj le, nézelődj, / figyelj! Mert holnap úgyis nélküled / bomlik a tér fölött a szürkület.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..