Pannonhalmi iskolaévek – a történelem viharában II. rész

A könnyednek korábban sem nevezhető túrázásokból előbb sziklamászás, végül pedig barlangászás lett. Egy alkalommal, amikor a cseszneki vár alatti sziklafalon gyakoroltunk, utunkba került egy barlangnyílás, és ha már ott volt, be is bújtunk. Ez volt a megrontó pillanat, így váltunk néhányan a barlangkutató csoport alapító tagjaivá. Ez a tevékenység egyszerre jelentett számunkra kikapcsolódást, kihívást, kemény munkát, tudományos kutatást (geológia, őslénytan), csapatépítést. A diákéveink alatt mindvégig kitartottunk mellette, egészen az érettségiig. Sőt csaknem tovább is: az 1965-ös baradlai túrára, amely már többnapos mélyben tartózkodást jelentett, Pásztory Valter a régi, már érettségizett diákokat is elhívta. Én is mentem volna, részvételem végül egy január 4-i kémiakollokvium miatt maradt el. Így kellett történnie. Életem legrosszabb szilveszterét töltöttem akkor Gödöllőn, miközben megéreztem, hogy valahol valami rettenetes esemény zajlik. Nem tudtam, hol és mi. Csak egyre zakatolt bennem az a valami.


A baradlai túrán hárman meghaltak. Kettejüket ismertem is. A három életben maradt fiú mind ismerős – bajtárs? – volt. Egészen biztos, hogy nem lett volna ilyen mértékű a tragédia, ha nem az év utolsó napján történik, lakott területektől távol, a határszélen, ahol orvost akkor nem találtak, a mentők késve érkeztek, s csak néhány önzetlen határőr segített, ahogy tudott. Valter maga is a végletekig kimerült: ő jutott ki a barlangból, a szállodában értesített valakit, aztán elaludt, de valószínűbb, hogy eszméletét vesztette. Később ezt is a terhére írták… A hosszú és kimerítő bírósági tárgyalások során sem derült fény arra, hogy mi okozta a rosszulléteket és végül a három fiú tragédiáját: egyedül az elfogult, korlátolt gondolkozású és jó szándékkal alig „vádolható” Szabó László újságíró képzelte úgy, hogy nála a bölcsek köve. Napokig tartó éheztetésről, előzetes tréning nélküli halálra fárasztásról, aszkézisről és kihűlésről írt és hab- latyolt folyamatosan, miközben felelős, hozzáértő és emberséges szakemberek megpróbálták feltárni a valós okokat (barlangi szél, infrahang, esetleg a föld alatti folyóba került mérgező anyag vagy anyagok). Az egymásnak feszülő erők között ott és akkor megnyílt egy újabb front. Az ellenséges indulatok és próbálkozások ellenére sem sikerült Pásztory Valtert hűvösre tenni; ahhoz bizonyítékokra lett volna szükség. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott, természetesen nem taníthatott tovább, és Pannonhalmán sem maradhatott. Ám a következő nyáron azért csak rács mögé juttatták, egy jól felépített ördögi terv alapján, amelynek lényege legfőbb gyengeségének, kockázat- és veszélykeresésének a kiaknázása volt. Egy általa jól ismert család középiskolás lánya kihívta őt a viharos Balatonra kajakozni. A mit sem sejtő Pásztory Valter a család vendége volt. A terv bevált: ennek a felkérésnek nem tudott ellenállni. Máig sem tudható, mi történt a vízen, hiszen ketten kétféle, egymásnak ellentmondó vallomást tettek: a lány vagy kiesett, vagy fürdés (?) céljából kiugrott a kajakból, s a viharban Valter már nem tudott utánaevezni. A lányt elnyelték a hullámok és a sötét, viharos éjszaka. Az egyedül maradt szerzetes kievezett a partra, majd jelentette az esetet. Ez a gimnazista lány, aki addig saját bevallása szerint egyszerre csupán néhány száz métert tudott úszni, akkor éjjel átúszta a viharos Balatont, majd éjfél körül jelentkezett a tihanyi motelben az éjszakai portásnál, csuromvizesen, kimerülten. A portás, aki hitte is, meg nem is ezt a történetet, nemes egyszerűséggel kihajította a lányt a motelből. Ám utólag megfelelő tanúnak bizonyult. Aznap éjjel végül cseh turisták fogadták sátrukba a lányt. Pásztory Valter bencés szerzetes, pap tanár ezután vált elítélhetővé. Visszamenőleg megkapta a Baradláért kimért felfüggesztett szabadságvesztését is, így összesen hat évet töltött börtönben. Rendje tihanyi apáti kinevezéssel rehabilitálta, de ezt követően már nem sokáig élt. Korán, hatvannégy évesen visszaadta lelkét a Teremtőnek. Elszámolt immár mindennel. Nem úgy a Balatont „átúszó” lány, aki itt él még közöttünk. Az ő elszámolása még hátra van (mint mindannyiunké). De nem hibáztathatjuk: ha úgy történt minden, ahogyan ma gyanítjuk, nem tudhatjuk, hogy milyen fenyegetés, zsarolás, családféltés húzódik meg e szörnyű történet hátterében. A rendszer, az az átkozott rendszer ugyanis működött, és legrútabb arcát csak keveseknek mutatta meg. Tiszteletre méltó, nagy tehetségű embereket is megtévesztett az a gépezet. Mint például Gyurkovics Tibort, aki képes volt pusztán a korabeli bírósági jegyzőkönyvek alapján megírni Pásztory Valter két történetét, anélkül, hogy őt magát megkérdezte volna. Persze lehetséges, hogy az atya neki se tárta volna fel élete e két szörnyű fiaskóját. Akkor viszont így, félig sem látva, szabad volt-e megírni azt a drámát, amelynek címe: Isten nem szerencsejátékos? Nos, amikor ezt a kérdést 2001-ben személyesen tehettem fel Gyurkovics Tibornak, érdemi választ nem kaptam tőle.

Hibái, gyengéi, gyarlóságai alól nem menthető fel Pásztory Valter atya. Ám el sem ítélhető. Hála az égnek, egyik sem emberi feladat. De megőrizhető az emlékezetben, mint egy nagy akaratú tanár, természetszerető ember, majd meghurcolt, megtört ismerős, akit idő előtt elragadott a halál… Igen, így volt, így őrzi az emlékezet. E sorok írója és osztálytársai lassacskán az ötvenedik érettségi találkozójukra készülődnek. Ahol majd újabb vagy már rég elfeledett történetek bukkannak fel öt évtized homályából. Vidámak és szomorúak, esetleg tragikusak. Amilyen az élet. Vajon hányan veszünk – vagy éppen hányan vesznek – részt azon a találkozón?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..