Ebben a Zakeusban azonban vagyona és hatalmi helyzete ellenére volt valami megnevezhetetlen vágyakozás. Valahogyan nem érezte jól magát a bőrében. Ezért aztán, amikor a híres prófétának tartott Jézus áthaladt Jerikón, valami nyugtalanságtól hajtva kiment az utcára, hogy megnézze. Elképzelhetjük, hogyan meresztgették rá szemüket Jerikó lakosai, amikor az alacsony termetű méltóságos úr, Zakeus felmászott egy út menti fügefára, hogy láthassa Jézust.
Az Úr pedig, akit lelkesen hozsannázó tömeg kísért vándorlásában, észreveszi a fa ágán ülő Zakeust, megszólítja, és meghívatja magát hozzá. A „jámborok” meg botránkoznak, de Jézus számára a vámos Zakeus megszólítása természetes, hiszen ő maga mondta: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek” (Lk 5,32).
Zakeus, mintha csak erre a megszólításra várt volna, sietve lemászik a fáról, és azonnal kijelenti: „Vagyonom felét a szegényeknek adom!” Azt még nem merte mondani, hogy „egész vagyonomat a szegényeknek adom”, de Jézusnak már ez a kijelentés is elegendő. Érződik szaván a bűnös megtérése miatt érzett öröm: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra!” Nemcsak Zakeusra, hanem egész háza népére. Ők is mind „elveszett bárányként” kóboroltak életük útjain, az Emberfia, Jézus pedig eljött, hogy „megkeresse és megmentse, ami elveszett”.
Az irgalmas Jézusnak utolsó előtti földi öröme volt Zakeus megtérése. Ezután Jeruzsálembe vitt az útja, a szenvedés és kereszthalál sötétjébe, abba a Jeruzsálembe, ahol majd életét adja a világ bűneiért. Volt azonban egy utolsó öröme a keresztfán: a jobb lator hite és megtérése (Lk 23,42). Jézus halála és feltámadása pedig, Szent Pál szerint, megnyitotta az utat az üdvtörténet végső beteljesedése felé: a nemzetek összessége belép Isten országába, és majd egész Izrael is üdvözül. Hogy hogyan, azt rábízhatjuk Isten bölcsességére és irgalmára.
