Gesztus az áldozatoknak – Elhallgatott gyalázat

Mindez ilyen egyszerű volt?

– Nehezebb volt, mint gondoltam. Tudtam, hogy amihez nyúlok, tabutéma, mégis azt hittem, több visszaemlékezést, cikket találok majd, és egyszerűbb lesz felkutatni, illetve szóra bírni az érintetteket. Felhívást tettünk közzé a Facebookon és a Mandineren. Az egyik szereplő Sára Sándor filmjében is megjelenik, de őt egy rokona ajánlotta nekem. Nagyvázsony volt polgármestere is megkeresett: olyan emberekre hívta fel a figyelmemet a faluból, akik átélték a borzalmakat. Többségük azonban elutasított. Egy asszony például, akiről tudtam, hogy egy tüntetésen elmesélte a saját történetét, nekem már nem akarta elmondani. Úgy érezte, még egyszer nem lenne képes rá. A filmben egyébként csak olyan szereplőt hallunk, aki szemtanú volt. Az asszonyok, akikkel megtörtént a gyalázat, ma sem akarnak, mernek kamera elé állni.

A megszólalók közül akadt olyan, aki később visszakozott?

– Nem. Számomra lelkiismereti kérdés volt, hogy azok, akik vállalják, hogy elmondják a történteket, szabadon tegyék. Senkit nem beszéltünk rá a szereplésre, és megértéssel elfogadtuk, ha valaki visszautasította a felkérést. Azokkal, akik nyilatkoztak, sokat beszélgettünk, mintegy felkészítettük őket a filmre. Mindannyian komolyan végiggondolták, mit tesznek.

Látott-e rajtuk megkönnyebbülést, vagy a sebek feltépése újabb fájdalmakat szült?

– Megkönnyebbülést nem láttam. A megszólalók még így is szégyenkeztek, hogy nem magukról beszéltek, miközben kötelességüknek érezték elmondani a történteket. Megértették: ha ők nem beszélnek, senki sem fog. Már csak azért sem, mert a szemtanúk nemzedéke erősen fogy. Olyannyira igaz ez, hogy az egyik szereplő már nem érte meg a bemutatót.


Látható, hogy a rokonok is szégyellik elmesélni a történteket. Ősszefügg ez azzal, hogy akadtak olyanok, akik megbélyegezték ezeket a lányokat, asszonyokat?

– Az emberek lelkébe beleivódott a hallgatás. Hiszen a „dicsőséges, felszabadító” szovjet katonákra hol, mikor és legfőképpen, kinél lehetett volna panaszt tenni? Aki erről beszélt volna, azt büntették volna meg. Másfelől sajnos tudjuk, hogy egyes helyeken kirekesztették a megerőszakolt nőket. A filmben Ungváry Krisztián történész meséli el azt a szomorú történetet, amikor egy újpesti pincében a szovjet katonák a lakókra bízták a lányok kiválogatását. Cselédlányok lettek az áldozatok, akiket megbecstelenítésük után a lakóközösség is kirekesztett. Ugyanakkor akadt ellenpélda is. Győrben a prostituáltak felajánlották, hogy elmennek a szovjet katonákkal. A megmenekült asszonyok hálából sok éven át támogatták ezeket a nőket.

A filmben szovjet veteránokat is látunk és hallunk. Őket mennyire volt nehéz szóra bírni?

– Szívesen beszéltek, azzal nem volt gond. Megtalálni őket, kijutni hozzájuk Oroszországba: ez volt a nehezebb. Veteránszövetségeken keresztül kerestük meg őket. Azt mondtuk nekik, hogy a szovjet katonák civil lakossággal való élményeiről kérdeznénk őket. Mivel nem volt sok időnk, a második kérdés után mindjárt a tárgyra tértem. Meglepő módon ez nem zavarta őket. Természetesen nem tekinthettem őket potenciális erőszaktevőknek. Körülbelül egymillió katona volt abban az időben Magyarország területén, tíz százalékuk követhetett el nemi erőszakot. Általánosságban kérdezgettem ezeket az interjúalanyokat. Találkoztak-e ilyesmivel, mit gondolnak a témáról. Viszont tudnunk kell, hogy Oroszországban ezek a II. világháborút megjárt katonák ma is nagy hősök, szinte szentek. A taxis, aki az interjúra hozta az egyik veteránt, óriási megtiszteltetésként élte meg, hogy ő fuvarozhatta a nagy hőst. Számukra ezek a katonák azok, akik fölszabadították Európát a fasizmus alól.

És akik megnyertek egy világháborút a Szovjetuniónak…

– Pontosan, és ez mind igaz is. Csak hát a kép nem fekete és fehér…

Oroszországban ezek szerint a saját múlttal való őszinte szembenézés hagy maga után kívánnivalót…

– Nyikita Petrov orosz történész mondta, hogy a kilencvenes évek elején Oroszországban sokakban megvolt a vágy és a nyitottság a múlt tisztázására, de aztán megváltozott a hozzáállás és a szovjet katona újra dicsőséges és hős lehet. Miközben rengeteg olyan feltáratlan dokumentum rejlik a levéltárak mélyén, amelyek alapján sokakat még ma is felelősségre lehetne vonni. Ám a levéltárak alig kutathatók.

Ha a hősi múltnál tartunk: a filmben olyan honfitársaink is megszólalnak, akik ma is azt vallják, hogy a Vörös Hadsereg 1945-ben felszabadította hazánkat, miközben ma már tudjuk, a hadsereg vezetői sem felszabadítóként tekintettek magukra…

– A munkáspárti bácsikat, akik természetesen semmiben nem értettek egyet velem, a Szabadság téri szovjet emlékműnél szólítottam meg. Éppen február 13-át, Budapest felszabadítását ünnepelték, elhangzott az Internacionálé, és megkoszorúzták az emlékművet. Borzasztó az is, hogy az az emlékmű még ott állhat a város szívében. Úgy tudom, diplomáciai okokból nem lehet elmozdítani.

A film készítése során mi volt a legfontosabb tanulság az Ön számára?

– Néhány hete történt, hogy Böjte Csabát személyesen megismertem. Szóba került a film, és ő azt mondta: nem szereti az ilyen alkotásokat, mert az embereknek békére van szükségük, nem a sebek felszaggatására. Azóta sokat gondolkozom ezen. Igazat adok Csaba testvérnek abban, hogy léteznek olyan sebek, amelyeket egészen biztosan nem kell, sőt nem is szabad tépdesni. Ugyanakkor azt is látom, hogy az eltitkolt szörnyűségek és a nem kiengesztelt bűnök ott lappanganak a szorongásainkban, a fájdalmainkban, az egész életünkben. Ezeket egyszer el kell mondani. A még élő áldozatok felé pedig gesztust kell tennünk, ha már jóvátenni nem lehet a történteket, és az orosz államtól sem várhatunk bocsánatkérést, sem ezért, sem ’56-ért.

Ön olyan újságíró és filmes, aki kifejezetten szereti a konfliktusokkal is járó témákat…

– Mindig is lázadó voltam, a szentendrei Ferences Gimnáziumból például kirúgtak. Nem tagadom, szeretek provokálni. Mindig elmegyek a falig. Áldozatpárti vagyok. Abban nem hiszek, hogy mindenáron és minden eszközzel harcolnom kell, de az nem kérdés, hogy az ember vállalja a konfliktusokat a megalázottakért.

Dolgozik újabb filmen?

– Most készült el egy másik filmem is, amelyet november 1-jén mutat be az M1. A címe: Befogad és kitaszít a világ. Néhány év leforgása alatt elveszítettem az édesapámat és az édesanyámat (Skrabski Árpád és Kopp Mária – a szerk.).

Ez egy személyes film, amely tudományos és ismeretterjesztő jelleggel azt a témát járja körül, vajon mi lehet az élet előtt és után. Egy másik, valóságshow-szerű filmen pedig most dolgozunk. Ez három fiatal férfi, illetve nő életét mutatja be, azt boncolgatva, vajon miért nem találnak ma társat a fiatalok, s miként lehetne nekik segíteni ebben.

(Az Elhallgatott gyalázat DVD-én kapható az Új Ember könyvesboltjában is.)

Háború és nemi erőszak

A háborúkban egyfajta hadviselési formának számít a nők megerőszakolása, ám valószínűsíthető, hogy e tekintetben a Magyarországot megszálló szovjet katonák voltak a legkegyetlenebbek. A becslések szerint az 1945-ben Magyarországon megerőszakolt nők száma négyszázezer és nyolcszázezer között volt.

Felszabadulás?

A korabeli szovjet katonai dokumentumok Magyarországgal kapcsolatban mindig elfoglalásról beszélnek, a lefoglalt magyar javakat hadizsákmányként, a területeket ellenőrizendőként értelmezik. Tény, hogy a Tolbuhin és Malinovszkij marsallok vezette szovjet csapatok valóban véget vetettek a háború borzalmainak, a nyilas diktatúrának, a német megszállásnak. Csakhogy azt újabb megszállás és zsarnoki rendszer, a kommunista diktatúra követte.