Négy nap… és utána

Harmadikos gimnazista volt, minden ment a maga rendjén. „Megvettük a 125-ös Aprilia sportmotort. Azzal jöttem-mentem barátaimmal, itt Nyíradonyban, az őszi szünet idején.”

Aztán elérkezett október huszonkettedike.

„Ezen az estén… Anyu már eltiltott a motorozástól. Túl sokat használtam, nemigen örült neki, nem is akarta megvenni a motort, mert rossz előérzetei voltak, de kikönyörögtem, hogy aznap este engedjen el a barátaimmal egy órára. Végül beleegyezett. Kimentünk a benzinkútra tankolni. Egyik barátom ottfelejtette a kesztyűjét a kútnál, s én felajánlottam, hogy visszamegyek érte. Megtaláltam a kesztyűt, már visszafelé tartottam – nem hajtottam gyorsan –, le akartam fordulni az egyik kereszteződésnél, hátranéztem. A motor elhúzódott jobbra, s egyszer csak kicsúszott alólam. Az első kereke nekiütközött a padkának az önkormányzat sarkánál.”

Magára a balesetre ma sem emlékszik. „Úgy tértem magamhoz a földön, hogy nem tudok mozogni. Nagyon fájt a nyakam. A mentő bevitt Debrecenbe, a Kenézy kórházba. Ötórás műtétet hajtottak végre rajtam, stabilizálták az állapotomat. A nyaki négyes, ötös és hatos csigolya sérült meg.” Tamás tárgyilagosan fogalmaz, mintha nem is róla lenne szó. „A négyes és a hatos csak megrepedt, de az ötös darabokra tört. Megsérült a gerincvelő, ez okozta a bénulást. Nyaktól lefelé… Csak a vállam és a bicepszem működött.”

Azóta sok mindent megpróbáltak. Négy hónapot töltött kórházban, a leghosszabb ideig a rehabilitációs osztályon. Tornáztatták, majd egy éven át napi három-négy órát foglalkozott vele egy gyógytornász. Ebben az időben „Debrecenben, az egyik rokonunknál laktunk”.

2005-ben Portugáliába utaztak. Lisszabonban a szaglóidegből nyert szöveti őssejtet ültettek be a sérült részbe. „A kilencórás műtéttől rendkívüli módon legyengültem, mintha egy másik baleset ért volna. Utána kezdődhetett min den elölről. Majd tíz hónapos gyógytorna következett Detroitban. Egy másfajta szemléletű és felépítésű rehabilitáció, mint amit itthon végeznek. Nálunk az a gyakorlat, hogy a bénult embereket megtanítják a kerekes székben élni, ott pedig megpróbálják kiszállítani őket a székből.”


Az édesanyjával Amerikában töltött idő alatt rendkívül sok segítséget kaptak az ottani magyaroktól. „Ellestük a tornagyakorlatokat, majd itthon beszereztük a szükséges eszközöket – itt vannak a szobában, hozzátartoznak az életemhez, mint az ágy vagy az asztal.” Minden hétköznap ugyanazt a tornát végzi segítséggel, szigorú napirend szerint. Használ-e, kérdem.

„A műtét után két-három évig visszajöttek új mozgások a törzsemben, a hátamban, érzések a jobb lábamban, de az utóbbi két-három évben stagnálást tapasztalok. A torna arra szolgál, hogy dolgoztassam az izmokat, nehogy elsorvadjanak.”

Ennyiben összefoglalható a külső történet. Amikor ezt mondom, Tamás tudja, mire gondolok. Arcán nem látok keserűséget, szeme most még inkább felcsillan.

„Görögkatolikus vagyok az édesapám után. Ugyanúgy meg kereszteltek engem is, mint másokat. Vasárnaponként, amikor anyának sikerült rábeszélnie, eljárogattam templomba, ám nem ez volt a legfontosabb az életemben. Nem tagadtam meg Istent, de nem is foglalkoztam vele. Egyszerűen közömbös voltam. Akadtak fontosabb dolgaim: a motorozás, a barátok, a lányok.”

A baleset után megmaradt ez a közömbösség?

„Nem haragudtam Istenre, nem támadt bennem ilyen érzés. A baleset utáni első napokban az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Mi értelme tovább, ha egyik napról a másikra a sportból, a mozgásból ott találtam magam teljesen mozdulatlanul, bénán az ágyban? Teljesen kiszolgáltatva, alkalmatlanul bármi önállóságra.”

Már az intenzív osztályon ajánlották Tamásnak az ápolók: ha kívánja, meglátogatja egy pap, „de arra gondoltam, miért lenne erre szükség? Ma azt mondom: hála a szüleimnek, végül beleegyeztem. Kerekes László római katolikus atya – édesanyám ugyanis római katolikus – négy hónapon át mindennap eljött hozzám a kórházba.”

Mintegy magyarázatként hozzáteszi: „Azóta szinte teljesen latinizálódtam. Az atya a négy hónap alatt soha nem beszélt nekem Jézusról. Csak mindig arról, amiről én akartam. Ha látta, hogy hallgatag vagyok, mert olyan kedvemben talált, ő sem szólalt meg. Torna közben biztatott: fog ez menni, már tudod mozgatni a karod – valami javulás valóban mutatkozott.”

A megtérést, a változást – ahogyan fogalmaz – egy filmélmény hozta meg az életében. „2006 májusában Pio atyáról vetítettek egy filmet a Duna tévében. Annyira megragadott az alakja, hogy alig ismertem magamra: miért érdekel ez engem ennyire? Néhány nap múlva beszereztünk egy könyvet az életéről, s ahogy olvastam, egyre erősebb belső késztetést éreztem arra, hogy elkezdjek imádkozni. Az elején, igaz, még vonakodtam, de aztán mégis… Pio atya élete és tanúságtétele jelentette a fordító pillanatot. S azóta szüntelenül igyekszem imádkozni, életem minden percében Krisztussal lenni.”

Közben leérettségizett, s 2011-ben jelentkezett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára. Levelező tagozaton a teológus szakot végzi. A baleset előtt nem tartozott a jó tanulók közé. „Nem buktam meg soha semmiből, de közel álltam hozzá. Amióta Isten belépett az életembe, ez is teljesen megváltozott.” Ötösökre vizsgázik az egyetemen.

„Teljesen elköteleződtem ebbe az irányba. Egyszerűen nem érdekel semmi más. Minden, ami előtte fontos volt, jelentéktelenné vált. Szent Pál írja: Krisztusért minden mást szemétnek tekintek, hogy őt elnyerhessem. Egyedül csak az érdekel, ami fönt van…”

Napjainak három meghatározója az imádság, a tanulás és a torna. Reggel imával kezdi, délelőttönként a tanulmányokkal foglalkozik, délután tornázik, majd ismét imádság és tanulás.

„Egy-két éve, akkor láttam a karthauzi szerzetesek életét bemutató, A nagy csend című filmet. Az én életemben is fontos szerepet játszik a csend és a magány. Igyekszem minél több időt csendben tölteni. Nem nagyon mozdulok ki, nem vagyok ellene, csakhogy nemigen érdekel. Inkább imádkozom.”

Általános iskolás társai olykor fölkeresik, „motoros barátaim közül ketten-hárman megmaradtak”. Talán azért nem mozdulsz ki szívesen, mert nem akarod, hogy így lássanak? – kérdem. „Nem, azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam az állapotom miatt. Egyszerűen nincs rá igényem. Régi barátaim másfelé indultak el, s én is másfelé.

Az elején hullámzott a hangulatom. Minden percet feleslegesnek éreztem. De 2006 óta a belső öröm tölti ki az életemet, az Istennel való kapcsolat. Az ő jelenlétében való életből fakad bennem a mérhetetlen öröm, hogy Isten szeret engem, s meghívott a vele való közösségre – a kereszt által.” A golgotai kereszt – s az ő keresztje.

Tamás nem gondol arra, hogy társat találjon magának. „Életemet szeretném teljesen Istennek szentelni. Tudom, ennek nem akadálya a társkeresés, a házasság – az is az egyik útja lehet. De nem érzem, hogy nekem erre az útra kellene lépnem.”

Tamás édesapja erdész, édesanyja a helyi önkormányzat anyakönyvvezetője. A szülők fel tudták-e dolgozni egyetlen gyermekük balesetét?

„Nagyon nehezen. Nem tudom, egyáltalán sikerült-e nekik, vagy sikerül-e valaha is. Apu zárkózott természetű, nemigen látom rajta az érzelmeit. Anyát nagyon megviselte a baleset, utána mély depresszióba esett, nem akart kimozdulni sehova. De miután 2006-ban megtértem, az sokat segített a környezetemnek is. Látom a kiutat ebből a helyzetből. Anya azóta már dolgozik, külső szemlélő nem is mondaná meg, mi a helyzet ennél a családnál.”

Délelőttönként a nagymama segít neki, Tamás ugyanis sok szempontból nem tudja magát egyedül ellátni. Egy segédeszközzel önállóan eszik, használja a számítógépet, lapozza a könyveket. Október huszonkettedikén volt tíz éve…

Van egy, minek is nevezzem: vágya, terve, elképzelése. Szeretné elérni, hogy egyszer… de azt kéri, erről most még ne szóljak. Hogy mi segíthet neki ebben? Ha mondunk egy imát érte, olyan erővel, ahogyan Tamás tud imádkozni.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..