Változásban

Könyvespolcra

 

Nagy vállalkozásba fogott 1988-ban Skrabski Árpád szociológus és Kopp Mária pszichológus. A Hungarostudy elnevezésű kutatás során felmérték, milyen a magyar társadalom egészségi és lelkiállapota. Ezt a munkát később három illetve hétévente ismét elvégezték, így a kutatók számára immár huszonöt éve állnak rendelkezésre azok az adatok, melyek alapján az egészségpolitikai intézkedéseket és egyéb, a társadalom testi-lelki állapotát befolyásoló döntéseket meghozhatják az illetékesek. A két úttörő kutató halála után sem állt le a munka, hiszen folytatta azt a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete. Legújabb felméréseikről a Magyar lelkiállapot 2013 című kötetben számolnak be.

A ruha

Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember nem veszítheti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen is valaki, elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni.

 

Nem történt más, mint hogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod.

Világegyházi mozaik – 2013

XVI. Benedek lemondása történelmi jelentőségű esemény volt az egyház életében. Ratzinger pápa február 11-én jelentette be, hogy február 28-i hatállyal lemond péteri szolgálatáról. „Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell – fogalmazott nyilatkozatában XVI. Benedek. – Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.”

Zenei csúcstámadásokra készülve

Bretz Gábor új éve

 

Szinte nincs megállása. Egymást érik a szerepek, bemutatók, a hazai és külföldi fellépések. Bretz Gáborral beszélgetve nehéz lenne egy témára összpontosítani, gyakran párhuzamosan zajlanak az események az életében. Mégis a lehető legtermészetesebben fogadja a kihívásokat, irigylésre méltó higgadtsággal tölti be hivatásait: a színházban és otthon is. Nem sokkal novemberi Kékszakállú-sorozata után kézenfekvő, hogy ezzel kezdjük a róla szóló aktuális helyzetjelentést. Előzetesen említem neki a Bartók-opera lelkigyakorlat-jellegét is…

 

– A Kékszakállú lényegében végigkísérte eddigi pályafutásomat. Bátor Tamás meghívására, 2006 nyarán, a miskolci nemzetközi operafesztiválon, az Aggteleki-cseppkőbarlangban énekeltem először Németh Judittal. Bartal László vezényelt. A sors úgy hozta, hogy ezután folyamatosan rám talált a szerep, évről évre koncertszerű és színpadi előadásokban lépek fel vele. 2007-ben ugyancsak Miskolcon került sor az első szcenírozott Kékszakállúmra. A rendezővel, Kovalik Balázzsal akkor alaposan végiggondoltuk, végigelemeztük a darabot. Jó alapozás volt, első nekifutásra megkaptam a karakter lehetséges variációit. Mester Viktória volt Judit, aki a mostani Erkel színházi bemutatón is a partnerem lett. Kovalik rendezése fiatalokról szólt, Galambos Péteré egy középkorú művészpárról – vagyis ez sem az általános, megszokott idősödő férfi–fiatal nő relációt tükrözte. A különböző felfogásoknak, koncepcióknak köszönhetően az elmúlt hét évben sokat érett, formálódott bennem a szerep mind hangilag, mind lélektanilag.

Caravaggio holdudvarában

Itáliai képek a Szépművészeti Múzeumban Ez már arcátlanság. A tradíció megcsúfolása, amit ez a festő alkotott Keresztelő Szent Jánosról. Michelangelo Caravaggióról van szó, az egyetemes képzőművészet egyik legnagyobb mesteréről. Mert hát hogyan is képzeljük el a szent hagyomány szerint a Keresztelőt? Ahogyan a festőktől és a szobrászoktól általában megszoktuk: állatbőrbe öltözött férfi, kezében kereszttel vagy bottal, aki naptól, széltől cserzett aszketikus arccal néz a távolba. Ehhez képest Caravaggio minden pátosztól és tradíciótól mentes, nagyjából tizenhat év körüli, pajkos fiúnak ábrázolta őt világhírű festményén. Mi ez, ha nem botrány? Ráadásul teljesen ruhátlan a gyerek. Nyoma sincs a nehéz körülmények között élő ember szikárságának. Minden leképezés absztrakció, a képzelet szülötte, még akkor is, ha az alapvető élményt a természet nyújtja. Ráadásul Caravaggio az Agnus Deit szimbolizáló bárányt felcserélte egy kosra, igaz, az barátságosan simul az őt ölelő fiatalemberhez. Tényleg, eszünkbe sem jut, hogy János is volt gyerek?

Gyászgyertya Szokolay Sándornak

Zavarba jöttem, amikor a hetvenes évek valamelyikében az Operaház lépcsőjén, Janácek Jenufa című operájának egyik szünetében többen rám köszöntek. Nem tudtam mire vélni. A büfében találkoztam a már korábbról ismert Szokolay Sándorral. – Aha, a frenológiai hasonlóság – szólt oda valaki, és elmondta, hogy ő is a nekem köszönők között volt. Restelkedtem, de Sándor nevetett: „Azt hitték, az ikertestvérem vagy…”

 

Vérnász és Sámson című operái szerettették meg velem a komponistát, a derűs, közvetlen embert. A Vigiliában éppen a Sámsonról megjelent egyik zenei jegyzetem vitt közel hozzá, e művet ma is az elkötelezett művész hitvallásának tartom.

Elsősegély a fülön át

Ez a könyv legelőször fizikai paramétereivel nyűgözi le vagy épp ijeszti meg az embert. Téglavastagságú, hatalmas, súlyos – talán képes lenne beszakítani egy asztalt (ha az üvegből van, és a kötetet nagy erővel dobjuk, akkor mindenképp). Ránézésre minimum heteket kell vele eltölteni. Aztán megéri-e a rászánt idő, s vajon képletesen is képes-e beszakítani az asztalt?

 

A szerzőről, Abraham Vergheséről nem sokat tudni, az idén ötvennyolc éves férfi egy neves amerikai egyetem, a Stanford orvosi karának professzora. Ez az első regénye, eddig csak szakmai cikkeket és könyveket írt. Ám vette magának a bátorságot, és fehér köpenye alól elővarázsolt egy remekművet.

Felelős vagy érte

Ha mindannyian megrettennénk, mi mindennel jár egy új lélek életre segítése és felnevelése, valószínűleg már rég kihalt volna az emberiség. Felelősségünk végiggondolását azonban nem úszhatjuk meg, hiszen ha ez elmarad, annak szörnyű következményei lehetnek. A Maisie tudja, illetve az Alabama és Monroe című 2012-es filmek gyermekhősei egyaránt szeretteik katasztrofális döntéseitől szenvednek.