Évek óta naplót írok, idő hiányában buszon, HÉV-en is. Gyakran szembesülök emiatt vizslató, gyanakvó tekintetekkel. – Írni ma már eleve gyanús tevékenység? – töprengek el néha emiatt. Azt hiszem azonban, az én körmölésemet inkább a hely és a körülmények teszik annyi ember szemében különössé. Miért és főleg mit írhat valaki utazás közben, idegenektől körülvéve? Lehet, hogy azt hiszik, ellenőr vagy véleménykutató vagyok, és annak, hogy írok, valamiként köze van hozzájuk. Aki nyilvános helyen ír, mintha valami jelképeset tenne, sőt majdnem mintha bemutatót tartana. Már-már egy lassanként idejétmúlt dokumentációs forma demonstrációja ez, ahhoz hasonló, mint amikor a vásárokban régi mesterségek művelői ismertetik meg a ma emberét a fegyverkovácsolás vagy a kékfestés műhelytitkaival. Érdekes, szokatlan, de a többség számára haszontalannak tűnő mesterfogásokkal, amelyek a legkevésbé sem tartoznak többé a mindennapokhoz.

Nem ért csalódás, amikor először – s azt remélve, nem utoljára – néhány napra a „Zöld sziget” földjére léphettem egy angliai kiállításunk előkészületei alkalmával. A tárlatnak helyet adó londoni Szent István Ház egyik vezetője is arról biztosított: szép és barátságos országba érkezünk a Szent György-csatorna túloldalán. Öt nap múltán, visszafelé jövet – amikor az Ír-tengeren keltünk át – valóban a legjobb érzésekkel távoztunk ebből a miénkhez sok tekintetben hasonló sorsú országból. Ifjúkorom óta dédelgetett vágyamat is tovább szőttem: milyen jó volna, ha létrejöhetne az ilyen nagy múltú – igaz, lélekszámban és négyzetkilométerekben mérve kisebbnek számító – nemzetek valamiféle megbonthatatlan kulturális és gazdasági szövetsége! De hogyan lehet akár csak „belekóstolni” is egy ennyire sajátos kultúrát és nyelvet (!) őrző országba ilyen rövid idő alatt? Az őszinte válasz így hangzik: sehogyan! A mélyebb megismerés reményével egy újabb utazásig legfeljebb csak mozaikképek maradhatnak bennünk ilyenkor. Ezekből válogatok most néhányat.

A London–Dublin buszjárattal Wales partjai felől érkezve, a „Kelta-tenger”egy szakaszán, a Szent György-csatornán átkelve a szigeteken ritkán tapasztalt melegben futottunk be a rosslare-i kikötőbe. Majd Wexfordtól, az ősi „viking várostól” Dublin felé haladtunkban elénk tárult a saját lábára állt, fejlett, mai Írország látványa: rendezett kis kertek és cottage-ok, békésen legelésző állatok, tiszta kisvárosok mindenfelé. Az olykor meredek partokon emelkedő várromok ugyanakkor a viharos történelem és az elnyomatás évszázadaiból villantottak elénk képeket – meglehetősen hiányos – ír történelmi olvasmányélményeink illusztrálására. A gael nyelvű feliratok – olykor az angol fölé helyezve – egy még rejtélyesebb, ősi világot idéztek meg.

Látogatóban Rieger Tibor szobrászművésznél

A műtermek különös hangulata. Színek, formák, illatok, a lélek és az alkotó szellem rendezetlenül rendezett világa. Térnyitogató. A mindennapok unalmába (vagy éppen izgalmába, nyűgébe) belevasalt egydimenziós emberrel szemben kitárulkozás. Az ember, az alkotó ember, elindul a lehetséges felé. Elindul, s színekkel, formákkal, anyagokkal mindinkább el kívánja érni. Megmutatja – éli – az élet lehetséges tágasságát. A művészet nem akarhat ennél többet. Rieger Tibor szobrászművész műtermében állok, jobbra kitekintve a távolban az óbudai lakótelep egyen kimértségében is embermeleg kockái, balra a péterhegyi oldal. Aranyhegy – valaha talán Árpád vezéri központja, s az egykori római amfiteátrum, melyet Kurszán várának tartanak egyesek, s melyet ma elfednek a házak, akkoriban látótávolságra esett. Majd a pillantás közelít.

Hatalmas trónus, forgatható állványon, a trónuson végigomló kárpit. Talán gipszből vagy másféle anyagból? „Régen dédelgetett tervem vázlata…” – magyarázza Rieger Tibor. – Korábban megmintáztam már a koronázási palástot bronzba, amely a budai Várban, a Mária Magdolna-templom romjának apszisában látható. Sokan megtekintik, de a külföldiek nem tudják, mit látnak. Hiányzik a tájékoztató tábla, s azt hiszem, a magyarok közül sem mindenki tudja, mi is az.”