A nagy történetek vége

E meghaladásnak van egy sajátos vetülete: a klasszikus nagy narratívák „meghalnak”. Régen egy kiemelt elbeszélés hordozta a nemzeti identitást, a közösséghez tartozás vagy éppenséggel a vallási-erkölcsi rendszer alapelveit. Bizonyos értelemben ilyen nagy narratíva az evangélium is, vagy kiemelten Jézus szenvedéstörténete. A posztmodern életállapotban ezek, ha nem is veszítették el létjogosultságukat, de egészen új helyzetbe sodródtak: már egyik elbeszélésnek sem lehet igénye egyetemes érvényre, egyik sem lehet „vezérelv”, egyik sem léphet kizárólagossággal a középpontba. A mai ember előtt narratívák gyűjteményei, füzérei állnak, amelyek mind egyformán érvényesek (vagy érvénytelenek), s az érintett személy aktuális helyzetének, tetszésének, vágyának megfelelően válogathat közülük. Az evangélium egy történet, de nem a történet. Ott vannak a védák, ott a Korán, ott vannak Homérosz eposzai vagy a görög drámák. Mindegyik valamiféle emberi bölcsességet hordoz – hát válogassuk ki, mi az, amire belőlük éppen szükségünk lehet! Nem a történetek formálnak minket, hanem mi őket; nem az elbeszélések teszik mérlegre az életünket, hanem életeink válnak azok mércéivé. Bizonyos értelemben érthető, hogy a kereszténység számára kellemetlen ez a helyzet. Krisztus nagy narratívája elveszítette kivételes pozícióját, a hívő ember számára méltatlan módon egy polcra került a narratívaboltban hitregékkel, irodalmi művekkel. Morogjunk és haragudjunk? Lehet, csak nincs semmi haszna. Mivel a posztmodern életállapot, el kell fogadnunk mint adottságot, keretet. Ez azonban azt is jelenti, hogy – jó megközelítéssel – az evangélium hirdetésének új terepévé is válhat ez a kor. Ehhez csupán arra van szükség, hogy Jézus nagy történetét jelentőségteljes módon mutassuk be, úgy, hogy az ember megérezze, ennek itt és most van köze az életünkhöz. Lehet, hogy a posztmodern jót tesz nekünk azáltal, hogy nem engedi az evangéliumot az absztrakt „magas teológia” játékszerévé romlani, hanem kötelez a szüntelen személyességre és életszerűségre? Johann Baptist Metz úgy véli, hatalmas a potenciálja Krisztus történetének: hiszen az ő szenvedése veszélyes emlékezet, mert hordoz minden emberi szenvedést, szóvá teszi azt, nem engedi elfelejteni. Van utunk ma is, csak egy kis bátorság kell ahhoz, hogy járjunk rajta!