Lépéspróbák Isten oltalmában

A parányi, töpörödött nővér, Teréz anya jut eszembe, aki Isten „ceruzájaként” a világnak írta szerelmes leveleit, és felnyitotta a politikusok szemét is: napjainknak nem a lepra és a tuberkulózis a legnagyobb betegsége, hanem a nem kívántság, a kivetettség, a magány érzése. Ezt igazolta egy berzencei nyílt nap is, amikor egy halmozottan sérült, ugyancsak otthonban élő férfi az „átlagember” fülének kicsit disszonánsnak tűnő hangon a mikrofonba kiáltotta: „A legnagyobb szükség arra van, hogy szükség legyen ránk.”

 

A hit éve – a társegyházak képviselőit is megszólítva –, sorra kínálta az alkalmakat, hogy a somogyi gyermekvédelmi intézmények, szociális otthonok lakói és munkatársai elmélkedjenek, gondolkodjanak arról, mi a célja Istennek az életünkkel. Rendezvények sora helyezte a középpontba a transzcendenst, régóta kibeszéletlen témák tolakodtak elő, szabad utat engedve a partra szálló kegyelemnek. Ökumenikus kápolnát szenteltek Tabon, mise mondatott munkatársakért és ellátottakért, Segesden konferenciák, kerekasztal-beszélgetések előadói tartottak tükröt: mit kellene tennünk azért, hogy valóban megmerítkezhessünk Jézus Krisztus tekintetében, hogy a közösséget (is) jelentő vallásgyakorlás, az Istenbe kapaszkodás megsokszorozza erőnket, emberségünket.


Egy-egy rendezvény szervezőjeként, levezetőjeként a résztvevőkkel szemben ülve magam is elérzékenyülve láttam: már nem lehet tovább leplezni a fátyolos tekintetet, s a zsebkendők nem a fránya nátha miatt kerülnek elő. Eltemetett érzések törtek felszínre, különös láng lobogott a szemekben. Persze közönyös tekintetek kereszttüzének is tanúja voltam, ám tudom: radikalizmussal, erőltetett „bűvészmutatványokkal” nem túl sokra megyünk, még a legnagyobb jóakarattal sem. Ennek ellenére mégis moccant valami a lelkekben. Kijózanított az aktuális bibliai igeszakasz, s a kételkedés is csillapodott.

 

Úgy, mint azon az adventi lelkigyakorlatnak is beillő konferencián, amelyet a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy megyei Kirendeltsége rendezett legutóbb a kaposvári vármegyeházán. Az ódon falak között tapintható volt az isteni jelenlét. Katolikus és református részről is áldást kaptunk, ami mindig fontos, hiszen a szociális és gyermekvédelmi területen dolgozók számára is elengedhetetlen a védelem, s a tudat: „áldó hatalmak oltalmában” élünk, dolgozunk, alkotunk, szeretünk.

 

A „kegyelem harmatcseppjei” által sokan erősödhettünk e tematikus évben. Szelepeket nyitott, meggyorsította a lépéspróbákat Isten, az egyház és a másik ember felé. Az őszinteség, a „merjünk karakánul beszélni megélt hitélményeinkről” dörömbölő igaza sok helyen rendet tett. Intézményekben, személyes sorsokban, élethelyzetekben. A fent említett cigány lány például arra készül, hogy mielőbb elsőáldozó, majd bérmálkozó legyen. Egy másik tanúságtevő értelmi fogyatékos arról számolt be: rendszeresen meggyónja bűneit, s örül, ha egy-egy találkozás során az atya megáldja, és mindenkor törekszik a jóra; még akkor is, ha tudja: olykor-olykor elbukunk. Azt sem rejtette véka alá: kedveli a vallásos filmeket, és gyűjti a szentképeket, de azt nagyon sajnálja, hogy a templomi perselybe legutóbb csak öt forintot dobhatott kevéske pénzéből.

 

„Tudom, hogy Isten mindenütt jelen van, csak láthatatlan, ezért próbálok jól viselkedni” – mondja a másik gondozott. Ő már ismeri az alapigazságot Isten létéről. Nem úgy, mint az az egykori márianosztrai iskolaigazgatónő, aki a hittanórára induló, fiatal Beer Miklós atyától – a mai váci püspöktől – a hetvenes évek elején azt kérdezte: „Ugye maga sem hisz abban, hogy van Isten, hiszen nem látjuk?” Az ifjú káplánt nem kellett noszogatni a válasszal: „Azért vannak olyan dolgok, amelyeket nem látunk, mégis léteznek.” „Na, egyet mondjon!” – rivallt rá a belügyminisztériumi felügyelet alatt álló intézmény vezetője. „Például az igazgatónő esze.”

 

Egy tíz éve otthonban élő pszichiátriai ellátott arról mesélt: huszonnégy éves korában megbetegedett, és egyre rosszabbul lett. Azt kérdezte magától, kihez forduljon segítségért, s elkezdett buzgón imádkozni. Tudta, hogy az ima gyógyír. Emlékezett még azokra az időkre, amikor kisgyerekként imára kulcsolódott a kéz, s gyertyafényben fürödtek az arcok. A kitartó fohászok meghallgattattak. Új ember lett. Fokozatosan elhagyhatta a gyógyszereket, Isten békéjében él. Mindennap olvassa a Bibliát, van énekeskönyve, és minden vallásos témájú rádióműsort meghallgat. Beszélgetéseket kezdeményez társaival, hittitkokat oszt meg velük, s a szentségek ereje mellett érvel. Csipetnyi élesztőként van jelen a környezetében.

 

A jel, a példa ereje, a hitelesség a legkiválóbb motiváló tényező a hit felé vivő úton. Egyháziak, világiak missziós feladata ez, nemes életprogram. A fogékonyság szerencsére sokakban él. Még azokban az apátlan, anyátlan, a perifériára szorított kamaszlányokban is, akik a toponári „befogadó otthonban” tették fel a kezüket, amikor a másfél tucatnyi fiatalt arra próbáltuk ösztönözni, kérdezzenek bátran az atyától, aki a szakrális szimbólumok jelentőségéről tartott előadást. Azért hívtuk meg, mert néhány napja két ifjú virtusból ledöntött három stációoszlopot az intézmény melletti kálvárián. Mivel húsvét közeledett, arról kérdeztük alkalmi közönségünk tagjait, tudják-e, mit ünneplünk húsvétkor. Bár nyolcan-tízen azt állították, túl vannak a bérmálkozáson, egyikőjük sem volt tisztában a nagyböjti idővel, az ünnep misztériumával, a feltámadás örömhírével. Ez a két lány sem erről kérdezősködött. Azt tudakolták az atyától, mikor gyónhatnának nála…

 

Látható, hogy soha nem mondhatunk le a reményről. Nem törvényszerű, hogy hányatott sorsú fiatalok jövője kizárólag az erkölcsi fertő, a bűnözés lehet, meg a drog, s nem biztos, hogy a fülük botját sem mozdítják a hívó szóra. Isten szavára. Még advent előtt zökkentett ki a templomi áhítatból három srác, akik nevelőjükkel mögém telepedtek. Egyiküket, a „kakastaréjost” néhány hónappal korábban láttam-hallottam énekelni Marcaliban, a gyermekvédelmi intézmények lakóinak rendezett Zene nélkül mit érek én? című hagyományos gálaműsoron. Azóta egy piercinggel többre lehet büszke, és a haja is megfogyatkozott. A misén szinte folyamatosan trécseltek a fiúk, olykor-olykor diszkréten felnevettek, s kísérőjük – a csend és a rend reményében – kénytelen volt közéjük ülni. Nyugtalanságukat, nyughatatlanságukat nem lehetett nem észrevenni. A homíliát mondó plébános tekintete rendre rájuk tévedt. Azt vártam, mikor hívja fel a figyelmüket a templomi illemre. Ám nem ezt tette. Inkább magában imádkozott értük. És az ima hatott: egy idő után nyugalom lett úrrá rajtuk, énekelték a kivetített karizmatikus dalokat, majd áldozáskor nevelőjükkel együtt áldásért indultak.

 

A hit éve ugyan lezárult, ám higgyük: az új egyházi évben egyre többen – s nem csak a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben, hanem a katedrán állók, az orvosok, a jogászok, a vállalkozók, a bankárok körében és a politikai életben is – megfogalmazzák majd maguknak a kérdést: Hit nélkül mit érek én?

Fotó: Kovács Tibor