Gondolatmetszetek

Strenarum dies, ajándékok napja – emlegetik XIII. századi okleveleink az év első napját, amikor városaink a királynak ajándékot adtak. Galeotto, a neves humanista elmondja, hogy a királynak ki-ki mestersége eszközeit mutatta be, mire a király aranyakkal válaszolt.

 

A középkorban szokáshagyomány volt ez az újesztendei gesztus, mai szimbolikájában felhívás kinek-kinek önmagára. A lélekben rejlő talentumok bármikor felszínre hozhatók, a közösség: a család, a nemzet javára. Meggondolandó, milyen gazdag lenne akár a legkisebb közösség is, ha ezek a talentumok összeadódnának. Egyszerű képlet, azért a legnehezebb. A kalendáriumot tallózó arra is felfigyel, hogy az újévet – a régiségben – leginkább gyermekek köszöntötték. Sorra kerültek a keresztszülők, és mind a rokonság. Az együttlét öröme elronthatatlan volt, az összefogás széttéphetetlen. S már a gyerekben, mintegy az ő „vezényszavára”. Ez a betlehemi üzenet lényege is: a bensőt irányító szeretet, amely ha formálissá válik, csak olvasható a boldog kívánság, s megszokottan hallható.


Az újesztendő igazi tartalmát Aquinói Szent Tamás így fogalmazta meg: „A boldogságot az Isten adja annak, aki keresi Őt.”

 

Felsorolhatók állatok, madarak – középkori jelrendszerből, hogy még világosabbá váljék a jókívánság erény-értéke: a királynak oroszlánt, sast kívántak: erősséget, fönséget; „őrálló uraknak” darut: becsületességet, éberséget; fiataloknak sólymot: a rossz megvetését; lelkipásztoroknak érckígyót: magát Jézus Krisztust. Folytatni lehet, de alighanem az a legérdemesebb, ha mindenki megtalálja a maga jelét. Közben elmélyítheti, amit Szent Ágoston üzen: „Csak maradj meg a reménységben! Amit ugyanis nem látunk, azt nem reméljük. Ha pedig reméljük azt, amit nem látunk, várjuk türelemmel.”