Szöveg és élet

Hogy miért írok én mégis annyit, és miért maradtam kitartó a naplóírásban, néha magam sem tudom, de több mint három éve már, hogy mindennap újra nyakamba veszem ezt az igát, noha szinte mindenki csodálkozik rajtam emiatt. Mire jó ez? „És később elolvasod, amit írsz?” – kérdeznek gyakran, mert úgy tűnik, senki sem érti, mi egyéb értelme, haszna lehetne (ha egyáltalán) az ilyesminek. És közben gyűlik-gyűlik a szöveg; már jó ideje átléptem az ezer oldalt, de nem tekintek hátra, csak rovom tovább az oldalakat rendületlenül, sőt néha attól tartok, hogy észrevétlenül naplófüggő lettem. Pedig csak azt szeretném, ha nem siklana ki a kezeim közül az életem, ha sikerülne napról napra tisztába kerülnöm önmagammal, igazán megértenem, mit érnek a napjaim, vagy tudatosítanom, melyek a legfontosabb teendőim. A szöveg által tudok szembesülni magammal, objektiválni a belső történéseimet. Bonyolult módszer, de nem tudok jobbat: én még szövegcentrikus szemléletben nőttem fel, míg a mai gyerekek, azt hiszem, egyre kevésbé tudnak mit kezdeni az Egri csillagokkal és általában bármiféle szöveggel.

 

Hogyan alkalmazható, mennyire érvényes ez a Bibliára – e kérdés elől egyre kevésbé lehet kitérni. Hogy valami képtelenséget vessek fel: lehet, hogy előbb-utóbb számítógépes játékokká kell átdolgozni a Biblia történeteit, ha a kereszténység – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – továbbra is játékban akar maradni az átlagemberek figyelméért vívott küzdelemben? A „Ki fog olvasni száz év múlva?” kérdés ugyanis egy könyv alapú vallás jövőjére nézve is sötét kilátásokat hordoz magában. Egészen másféle gondolkodásmód jellemez egy szövegek olvasása révén tájékozódó és szövegeket alkotó embert (a félmúlt emberét), mint az új nemzedékét, amely fél lábbal már kint van a Gutenberg-galaxisból, és a mozgókép az anyanyelve. A kereszténységből villámgyorsan archaikus elitvallás lesz, ha ennek a kihívásnak nem próbál megfelelni.


Utazom a 99-es buszon, ölemben a naplóm, írni készülök. Harminc körüli, huncut, sőt kissé gyanús tekintetű srác ül le mellém. A viselkedése, az, ahogyan nézeget, óvatossá tesz vele szemben. Többször hol rám sandít, hol a napló sűrűn teleírt oldalaira. Aztán egy ideig másfele néz, majd újra vissza rám. Úgy tűnik, „beakadtam” neki, de fogalmam sincs, mit akarhat. Aggódom, hogy esetleg valami rossz szándéka van. Amikor aztán megszólít, alaposan meglep, mi érdekli:

 

„Szöveg?” – kérdezi, és a füzetemre mutat.

 

Először nem is értem.

 

Szöveg? Milyen kérdés ez? Hogyhogy egy ennyire elvont kérdés foglalkoztatja? Vagy valamit félreértek? „Szöveg, igen” – válaszolom értetlenül.

 

„Na igen, de milyen?” – kérdez vissza, és ezzel még jobban meglep. Mire gondolhat? Hogy mennyire jó az általam írt szöveg? Vagy hogy milyen jellegű? Az utóbbira szavazok:

 

„Ebbe a füzetbe szoktam beírni, mik a teendőim, vagy hogy mi történt velem” – válaszolom.

 

„Szóval nem dalszöveg?” – érdeklődik kissé csalódottan.

 

„Hát, időnként dalszöveget is írok bele, vagy legalábbis nincs kizárva” – próbálom menteni a menthetőt, de látszik, hogy most már nemigen érdekli a téma.

 

És ekkor váratlanul a legősibb dalszövegek, a zsoltárok jutnak eszembe, meg az a több, amit a dallam ad hozzá a vershez, a leírt betűkhöz. Aztán ennek nyomán rögtön az a másik több is, amit az élt, életre váltott kereszténység jelent a könyvhöz képest, még akkor is, ha az a Könyvek Könyve.