Őrök mindörökké
Elmélet vagy élet
Mára csaknem természetesnek érezzük, hogy akármerre járunk, biztonsági őrökbe botlunk. Pedig nem világos, miért vannak ott. Ők sem tudnak igazán mit kezdeni magukkal, feleslegességük az arcukra van írva. Megesik, hogy kérdezek tőlük valamit, ilyesmiket: „Nem tudja, hogy a kekszeket merre találom?”, vagy: „Az akciós fogkrémből van még?” Általában nem tudnak válaszolni, és azt javasolják, keressek egy eladót (amit nélkülük is ki tudnék találni). De akad köztük olyan is, aki beletanul, és örül, hogy megkérdezik, hogy szükség van rá: „segédeladóként” találja meg a szerepét. Mások a kosarakat szedik össze, és közben a pénztárosokkal viccelődnek. Igyekeznek belesimulni a környezetükbe, a személyzet integráns tagjaivá válni. Nehéz helyzetben vannak, mert valójában nem azok. Egy másik „stílusirányzat” tagjai a vásárló üldözését tekintik feladatuknak, tekintetüket folyamatosan a tarkómon érzem. Ha sort váltok, ők is odébb lépnek, és közben jelentőségteljesen pillantgatnak felém. Még bútorboltban is előfordul, hogy árnyékként követnek, pedig a legkevésbé sem valószínű, hogy egyszer csak váratlanul felkapok majd egy ágyat vagy fotelt, és kitörök vele az utcára.
Lelkinap kismamáknak
– a Szociális Testvérek Társasága szervezésében, Budapesten
Valamire várakozni sajátos helyzetet jelent. Más állapotot, mint a hétköznapoké. Amire várok, arról tudok valamit – ezért a várakozás nem egyenlő a váratlan meglepetéssel. Ez a tudás lehet teljes vagy töredékes, lelkesítő vagy szorongató, ám az az egy biztos, hogy bizonytalan. Még nem ment végbe, még nem tudhatom, olyan lesz-e, mint ahogyan gondolom. Csak készülök rá.
Nem véletlen, hogy az egyház a legnagyobb ünnepek elé is várakozási időt jelöl ki, amely egyben a felkészülés ideje is. Egyfajta különleges, „szent idő” ez, még nem az elérkezett ünnep, még nem a megvalósulás, csak az előzetes ráhangolódás, az úton lét. Amikor tudjuk, mi felé megyünk. Amikor emberi útjainkat Isten kezébe tesszük, és feltekintünk az ő arcára.
Osztrák kérdőív a család helyzetéről
Több mint harmincezren válaszoltak az osztrák egyházmegyék által közzétett egyszerűsített kérdőívre, amelyet az őszre meghirdetett, a családról szóló szinódus előkészületeként állítottak össze – tájékoztat a Kathpress. Ez jelzi, hogy a hívek mennyire érdeklődnek Ausztriában a család kérdésköre iránt, amelyről októberben, a Vatikánban tárgyalnak a világ püspökei.
Amiről a számok nem beszélnek
Lezártuk az első félévet. A legtöbb iskolában ez azt jelenti, hogy osztályzatokban értékeltük tanítványaink munkáját. A számok azonban semmit nem árulnak el a kamaszok belső világának változásáról. Pedig az a folyamat, amely a tizenévesekben gimnáziumi éveik alatt végbemegy, meghatározza egész további szemléletük alakulását.
Magyartanárként igyekszem megtenni mindent a gyerekek gondolkodásának, érzékenységének csiszolgatásáért. Ezért is örültem, hogy ebben a félévben az egyik kilencedikes osztályommal részt vehettünk a Trafó – Kortárs Művészetek Háza által szervezett művészeti beavató programban. Egy kiállítást és négy kortárs előadást néztünk végig a színházban: táncot, drámát, cirkuszt és zenét.
Mondd el, mit gondolsz, hogy elmondhassam én is (1. rész)
Teljesen természetes, hogy a legtöbb szülő elgondolkozik azon, hogyan tudja majd kezelni gyermeke felnőtté válását, s az azzal együtt járó, valószínűsíthető alkoholfogyasztását. Akinek a gyermeke pedig esetleg túl korán próbálja ki az alkoholt, az nyilvánvalóan aggódni is kezd. Jó esetben felvállalja, tudatosítja magában a problémát, megosztja töprengéseit szülőtársával, és keresi az utat, hogyan is beszéljen erről a kérdésről gyermekével. A többféle értelemben is távolodó, a felnőttség és a gyermekség határán mozgó fiatalt nem egyszerű jól megszólítani, szót érteni vele. Serdülőkorban alig akad olyan téma, amely ne szülhetne ellenállást a szülői értékrenddel szemben.
Az imádság lélegzetével
Látogatás a kismarosi ciszterci nővéreknél
Ködös a hajnal, esik az eső, mindent bevon a januári szürkeség. A főváros már felébredt. Nyüzsög, kapkod, rohan: átlagos budapesti reggel. Jólesik most mindennek búcsút inteni, felszállni a vonatra, és átlépni egy másik valóságba. Hiszen Kismaros másik valóság. Nemcsak azért, mert a Börzsöny lábánál fekszik, és az ország egyik legszebb vidékén épült, hanem azért is, mert e tájon összeér az ég és a föld. A község fölé magasodó hegyen áll a ciszterci nővérek temploma és monostora. Őrzi a tájat, vigyázza a település lakóit, és az érkező vándort szüntelenül arra készteti: fölfelé nézzen.
Megérkezés
Munkatársammal most ilyen vándorok vagyunk. A nővérek már várnak bennünket. Autót küldenek elénk a vasúthoz. Horváth Olga apátnő, vagyis Olgi nővér mosolyogva fogad bennünket. A reggeli misén az Új Ember olvasóiért imádkozunk, és bizonyos szempontból értem is, hogy sikerüljön az életükről szóló riport. Állok a templomban, a liturgia mély és tiszta, az egyik nővér hárfán játszik, a szerzetesnők fehér ruhája kiragyog a szürke reggelből. Imádságukba kapaszkodom, hiszen a földöntúliból kell majd megmutatnom egy darabkát. Eszközeim többsége ugyanakkor nagyon is földi. A nővérek a szentmise után egy teremben körberendezik a székeket. Sürögnek-forognak. Néhány szempillantás alatt asztalkát, egy Krisztus-képet, mécsest és nárciszt varázsolnak a kör közepébe. Életszépítők – jut eszembe a szó. Leülünk. Egy emberként emelik rám ragyogó tekintetüket. Egyikük mosolyogva vallja be: izgulunk ám. Önkéntelenül adom a választ: én is. Nagyot nevetünk, és a kinti köddel együtt oszlanak aggodalmaink. Találkozunk.
Ne parkoltassuk az Úristent
Szerzetesnek lenni ugyanolyan természetes életállapot, mint házasságban élni. Civilizációs kortünet, hogy sok ember nem tud mit kezdeni a házassággal, Isten helyett magát gondolja új teremtő erőnek, aki majd megreformálja az ember természetét. A szerzetességre is azért tekintenek különlegességként, gyakran értetlenül, mert saját életállapotuk zűrzavar-sokaságában nem ismerik föl a természetes, Isten-természetű valóságot – ami után ugyanakkor vágyakoznak. A nap világít, de behunyják szemüket, s azt hajtogatják: nincs fény, nincs fény!
Galbavy Jenő atya túl jár már hatvanadik életévén, de „még korainak” tartja, hogy odaálljon a festővászon elé, bár az állványt és egyéb kellékeket már vagy tíz éve beszerezte hozzá. „Még” nem fest, nincs ideje rá. „Valószínűleg hetvenéves korom után látok majd neki, amikor más, nehezebb fizikai munkát nem tudok már vállalni.” Mostanában fafaragással foglalkozik, hatvanéves korában kezdett neki, s azóta is készíti szerzetesi közösségük bútorait. „A faragó szerszámok húsz esztendőt vártak erre” – mondja nevetve. Odébb tekintélyes súlyú, a reneszánsz kort idéző ebédlőasztal lábai faragás közben. Az asztal, amelyet körbe lehet ülni, közösségteremtő eszköz. Művészi igényességben és hitelességben nincs hiány. Jenő atya elvégezte a Képzőművészeti Főiskolán (akkoriban így nevezték) a restaurátor szakot.