„Menteni a menthetőt”

A passzivitás olykor erkölcsileg nem megengedhető, mert éppen az engedi megvalósulni a legnagyobb rosszat. Ha például belefutunk egy tömegbalesetbe, akkor bárkit kezdünk újraéleszteni, a többi talán meghal. Mindenkit nem menthetünk meg, de tétlenek sem maradhatunk. Vagy ha például házasságon kívül fogant egy gyermek, s ez minden szálat összegabalyít, akkor hogyan tovább? Ha a felnőtt gyermekem összeköltözött valakivel, s házasság nélkül élnek együtt, hogyan viszonyuljak hozzá? Ha a munkahelyen el kell bocsátani valakit, de mindenki jó munkaerő, akkor kit kell választani? Ha egy feszült társadalmi helyzetben minden tárgyalás eredménytelennek bizonyult, választható-e a forradalom?


Az ilyen helyzetekben érvényes alapelv: a lehető legnagyobb jót kell tenni. Ha sarokba vagyok szorítva, akkor is az adott körülmények között lehetséges legjobbat kell tennem – menteni a legértékesebbet, visszaszorítani a legrosszabbat. Régen ezt hívták a „kisebb rossz” elvének. A mai morálteológia ezt nem tartja jó elnevezésnek, mert így úgy tűnhet, mint ha egy „elkerülhetetlen bűnről”, egy „szükséges vétekről” volna szó. Ám a bűn definíciójához szorosan hozzátartozik, hogy azt szabadon választja az ember. Itt azonban nincs szó a válsztás szabadságáról, ezért a bűn teljes megvalósulása nem jön létre. Ha a szabad döntés nem valósulhat meg teljesen, ha a rossz alternatívák behatárolják a lehetőségeket, akkor itt nem erkölcsi rosszról van szó, hanem a menthető mentéséről.

 

Aki cselekedett már sarokba szorítva, az tudja: nem jó szájízzel megyünk ki az ilyen döntéshelyzetből. Látjuk a kisebb-nagyobb rosszat, ami történt, s valamilyen mértékben bánt bennünket a lelkiismeret. De mennyire legyen bűntudatom? Az ilyen zsákutca-helyzetekben van egy alapvető megkülönböztetés: saját magam idéztem elő a helyzetet, vagy más kényszerített bele? Ilyen döntéshelyzetbe sodorhat egy baleset, egy természeti katasztrófa, egy bűnöző. Ha a terroristával folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, és végül le kell lőni, akkor ő az, aki nem hagyott lehetőséget a jó megoldásra. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen az olyan esetekben, amelyekben a természet, a véletlen vagy más emberek szűkítették le a cselekvési lehetőségeinket. Ilyenkor, ha nem lehet halogatni a döntést, ha a semmittevés a legnagyobb rossznak enged teret, akkor szabad és kell is cselekednünk, s ez nem válik bűnünkké.

 

Más azonban az olyan helyzet, amelyben mi magunk tehetünk arról, hogy a zsákutcába befordultunk. A házasságon kívül fogant gyermek, az eltékozolt életidő, a tönkretett egészségi állapot, a szétrombolt családi élet valóban megkövetelheti, hogy sürgősen mentsük a menthetőt – de ezekbe a helyzetekbe nem ma született bárányként csöppentünk bele, hanem magunk navigáltuk rossz irányba az életünket. Bár itt is érvényes, hogy „történt, ami történt”, és menteni kell a menthetőt – ám ilyenkor valódi bűntudatot érzünk. Az igazi bűn az előtörténetben van, amikor még nyitva álltak előttünk a jó alternatívák, ám mi eltékozoltuk azokat. Az okos előre okos: megelőzni akarja a bajt.

 

Ezek a döntéshelyzetek jól mutatják: kisebb vagy nagyobb mértékben mindig bűnösök vagyunk, és rászorulunk a megváltásra. Az erkölcsös cselekvés nem önmegváltás, hanem az üdvözítő Krisztussal való együttműködés. Ezért tudunk reményteljesen cselekedni – még sarokba szorítva is.