Nem szalmaláng

Miután a külföldről érkező szolgálócsoport hazatért, tudtuk: a mi felelősségünk, hogy az ébredési folyamat ne álljon meg. Már a nagy nyitó sorozat záró eseményén, a budapesti Körcsarnokban meghirdettük a folytatást egy hónappal későbbre, a városmajori parkban található BSE Röplabdacsarnokba. Ezt a helyet már jó előre lefoglaltuk. Tehát még akkor, amikor a májusi találkozók sikeréből semmit sem láttunk. Hitbéli lépés volt – és kicsit féltünk is megint járatlan útra térni –, de éreztük, hogy a bevezető nagy események csak a kezdetet jelentik majd.

 

Nem kellett csalódnunk: legnagyobb örömünkre a júniusi, most már teljesen „magyar” Tűz-evangelizációra hat-hétszáz ember jött el! Isten kegyelméből két éven keresztül havonta tartottunk ilyen méretű, időnként még nagyobb találkozókat. Buszok érkeztek vidékről az evangelizációra, ahol – vendégeink szavai szerint – „Istennel lehet találkozni”. Szülők gyermekeiket, gyermekek szüleiket, barátok barátokat hoztak. Jöttek a fiatalok is, egész középiskolás osztályok újultak meg hitükben, például az esztergomi „frankások”, akik ferences tanáraikkal, Bécser Róberttel és Hajas Ámosz testvérrel együtt érkeztek. A Tűz aztán gyorsan terjedt: iskolákba, plébániákra, vidéki városokba, falvakba, a határon túlra: Erdélybe és a Délvidékre. Egymás után születtek a kis „tűzfészkek”, a dicsőítő, evangelizáló, imádkozó közösségek.


Emlékszem, milyen hihetetlen volt, amikor az első „magyar Tűzön” hívásunkra hatvan-hetven új megtérő indult el a sorok közül a színpad felé, hogy imádságban átadja életét Istennek. „Igen, Istenem, nemcsak a külföldieket, a nagy neveket, hanem minket is elfogadsz, egy kisded nyájat, hogy a mieinknek szolgáljunk!” A hazánkban oly szokásos fordulatok ellenében, mint „úgysem sikerül”, „nem lehet” – Isten maga írta be százak és ezrek szívébe: „De igen, lehetséges!” Tulajdonképpen nem tettünk mást, mint hogy mi is megvalósítottuk, amit a nálunk tapasztaltabb közösségektől, mesterektől tanultunk, és hozzátettük, amit saját karizmáink alapján adhattunk.

 

Átéltük és megértettük: Isten mindenható, és nem ment nyugdíjba. Csak az a gond, hogy mi nem akarunk tudomást venni aktuális akaratáról. Be akarjuk szorítani a saját elképzeléseink, sablonjaink szűkös világába. Ő vágyakozik az emberek után, s keresi őket. Munkálkodni akar, nekünk csak „a keze alá kell dolgoznunk”. Egy bölcs mondás szerint ugyanis „Isten a saját terveit mindig megáldja”. Megértettük, hogy nekünk kell követni őt, és nem fordítva, ezért folyamatosan imádkoztunk szándékait, stratégiáját kutatva.

 

A Tűz-találkozók vonzereje mindmáig – hiszen a sorozat tizennégy év után sem fejeződött be, noha rendezvényei ritkultak – az a felfedezés, hogy Isten jelenlétében lenni jó. Öröme és gyógyulása az embernek. Még akkor is, ha a gyógyuláshoz a bűnbánat könnyein át vezet az út. A találkozók vége általában felszabadult ünneplésbe, szívből fakadó hálaadó imádságba, fergeteges körtáncokba fordult! Sok-sok fiatal fedezte fel Isten irgalmát és szeretetének melengető lángjait, amelyekhez mindig közelebb és közelebb akarnak húzódni.

 

Amikor ’97 novemberében Peter Herbeck és munkatársai visszajöttek megnézni, mi is történt május óta, elképedve nézték az Istent ünneplő, színültig telt BSE csarnokot. „Ember, mit csináltatok itt pár hónap alatt?” –kérdezték. „Nem mi voltunk!” – válaszoltunk szinte mentegetőzve. (Folytatjuk.)