Parallax

Az egész Amerikát átszelő autóútnak Panama határán van egy megépületlen szakasza, amelyet így neveznek: Tapón del Darién, azaz Darién-árok. Éppen azon a helyen, ahol Észak- és Dél-Amerika határos egymással. Számos okot sorolnak fel arra, hogy az autóút miért nem folyamatos itt, s miért nem tervezik kiépíteni ezen az árkon át. A gazdasági, környezetvédelmi vagy az ott lakó indiánok érdekeit védő szempontokon túl akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a szegényebb, elmaradottabb dél és a fejlett, gazdagabb észak között nem észrevétlen az átjárás. Árkot kell ugrania annak, aki át akar haladni a kontinens déli és északi fele között. Az árok az itt és az ott közötti hely, amolyan semmiféle. Elválaszt egymástól két területet, az ilyent az olyantól. A hegyek között húzódó völgyek is árkok, gyakran erős sodrású folyók kanyarognak bennük. A föld tektonikus mozgása alakította ki őket, elválasztván az addig összefüggő területeket. Az ember hajlamos az egybefüggő terekre vágyni, ahol nincsenek árkok, amelyek akadályozzák a haladást, elválasztanak attól, ami túlnan fekszik, amerre igyekeznénk. Amint Illyés írja egyik versében: „Minden árok és határ ellen, // minden átok és csaták ellen…” az ember viaskodik. Mintha nem tűrné, hogy akadályok legyenek azon a hosszú úton, ami egész élete.

Az evangélium öröme

Az Evangelii gaudium kezdetű buzdítás első fejezete (20–33) ezt a címet viseli: Az egyház missziós átalakítása. Ferenc pápa mindjárt az első tematikus fejezetben szeretné világossá tenni, miről is van itt szó. Ez a dokumentum nem egyszerűen tanítani vagy lelkesíteni akar, célja egy átalakulási folyamat kiváltása, katalizálása, amely évekre, sőt évtizedekre kihat, s átszabja a katolikus egyház eddig általunk ismert (és tegyük hozzá: lendületét vesztett, megkopott, egyre kevésbé élő) arcát. Így ír a pápa: „Remélem, hogy minden közösség gondoskodik arról, hogy igénybe vegye a szükséges eszközöket ahhoz, hogy előbbre jussunk egy lelkipásztori és missziós megtérés útján, ami nem hagyhatja úgy a dolgokat, ahogy vannak. Most nem elegendő az »egyszerű adminisztráció«. A föld minden régiójában létre kell hoznunk a »permanens misszió állapotát«” (25).

Charles Olson, az ír származású amerikai író, korunk gondolkodója beszél arról, hogy a mai ember nem szeret mélyre ásni, megelégszik a felszínnel; a kultúráról az a véleménye, hogy meg fog halni. Talán így lesz, talán nem, hiszen az emberi univerzum mindig képes átvenni a táguló világegyetem „hajdani” fogalmát, s ha a francia tudós jezsuita: Teilhard de Chardin arról ír, hogy a kozmikus evolúció folyamata Alfától Ómegáig, vagyis Istentől Istenig halad, akkor az emberi lélek-gazdagodást nem vonhatjuk kétségbe. Az lenne csak igazi borúlátás! Zenei párhuzam jut eszembe: Mozart hangnemekkel fejezte ki reménységét, például kedves hangneme volt az A-dúr, az örömet, szomorúságot, végtelenné áradó szeretetet (szerelmet) megszólaltató „rejtélyes” akkordhálózat, főleg ha klarinéton csendül fel. Ez a hangszer képes igazán kifejezni a mozarti lelkületet, amely könnyeken át mosolyog. (Jézusi elhivatottság, neki nem adatott több harmincöt esztendőnél!)

Az Olvasó írja

Szegeden a Korda könyvesboltban láttam először Adoremust. Azonnal kértem belőle két példányt. A menyem hihetetlenül megörült neki. Karácsonyra ezt kapták tőlem ajándékba egy évre, és én minden megjelenés után hordtam nekik hűségesen.