Aranytanácsok a lelkiismeret kételkedésekor

2. Első felindulásunkban sem szabad elkövetni a legrettenetesebb bűnöket. A katolikus egyház tanítása szerint léteznek bizonyos önmagukban súlyos bűnök. Ezek közé tartoznak például a személyes épségre vonatkozók (csonkítás, kínzás, szándékos gyilkosság, öngyilkosság, népirtás, terrorcselekmények), illetve a személyes méltóságot sértő bűnök (emberkereskedelem, prostitúció, házasságtörés, fogva tartás). Ezek azért önmagukban súlyosak, mert semmilyen jó szándék nem enyhíti, szorult helyzet sem igazolhatja őket. Bármennyire összekuszálódtak is a szálak egy helyzetben, ezeket a tetteket semmilyen körülmények között sem akarjuk elkövetni.

 

3. Az is lényeges, hogy körüljárjuk az adott helyzetben felvetődő kérdéseket. A lelkiismereti döntés nem lóghat a levegőben, nem menekülhet el a reális következmények elől, nem lehet történelmietlenül idealista. A döntésnek mindig van matériája, és egy-egy bonyolult helyzetben érdemes tanácsot kérni az adott terület valamely szakértőjétől. Fontos kikérni egy szülészorvos véleményét, ha a következő várandósság veszélyes lehet; kérdezzünk meg egy pénzügyi tanácsadót, ha kockázatos befektetés előtt állunk; egy jogászt, ha erkölcsös szerződést szeretnénk aláírni; egy családterapeutát, ha megfeneklett a házasságunk, és így tovább. A lelkiismereti döntés felelősségét persze a szakemberek sem vehetik le a vállunkról, de segíthetnek a mérlegelésben, az alternatívák felállításában.


4. Nemcsak a döntés matériájához, hanem a „szelleméhez” értő szakembert (teológust, filozófust, lelkészt, lelkivezetőt) is érdemes meghallgatnunk. Ha mindennapi gondjaink megoldásához nem szégyellünk szakembert hívni, akkor a nagy döntések esetében se tegyünk másként. S ne sajnáljuk a fáradságot. Szomorúan látjuk, hogy sokan erkölcsi-lelki szakember megkérdezése nélkül dobnak el házasságot, jövőt, alternatívákat, életet.

 

5. A felebarát java sohasem lehet másodlagos: a krisztusi cselekvéshez ez rendkívül fontos szempont. Amint felmerül a gyanú, hogy a másik ember károkat szenvedhet, s csak én jutok előnyhöz, azonnal más megoldást kell keresni. A lelkiismeret nem tud beletörődni abba, ha súlyosan megkárosítjuk felebarátunkat.
6. A szakembereken túl másokkal is hasznos lehet megosztani elképzeléseinket, alternatíváinkat. Persze többnyire ezt tesszük kételkedő helyzetünkben, de ajánlatos megjegyezni: azokkal érdemes beszélgetnünk legbenső, nagy döntéseinkről, akik ismernek és szeretnek bennünket, akiket követni szeretnénk, akik egy világnézeten vannak velünk, akikkel egy irányba tartunk.

 

7. Katolikusként azt is meg kell fontolnunk, hogy tévedhetetlenséget nem az egyén lelkiismeretének ígért Krisztus, hanem az egyháznak. Ezért nem jár rossz úton, aki bizalommal ráhagyatkozik a tanítóhivatalra, s lelkiismeretében igyekszik felnőni a tanítás belátásához, illetve nehéz esetekben meghajol előtte. Szent Pál óta ismerjük a lelkiismeret gyöngeségét, tudunk a tévedés lehetőségéről. Így a lelkiismeret legfőbb magatartásának nem a mindenkitől való függetlenségét, szubjektivizmusát látjuk, hanem éppen az odahallgatást, az éberséget, az alázatos kérdezést, a kereszt tövében való töprengést, a bizalomteljes ráhagyatkozást. A keresztény ugyanis hiszi, hogy hit és erkölcs dolgában az egyház tévedhetetlen.

 

8. Végül a legfontosabb: imádkozni a helyes belátásért. Ha a lelkiismeret szentély, akkor be kell oda lépni, s csendjében találkozni, beszélgetni, vitatkozni Krisztus Urunkkal. A lelkiismereti döntés nem önfejű, hanem a találkozásban kiimádkozott „szövetségi döntés”. Amit Krisztussal együtt határozunk el, azt Krisztus segít megvalósítani is.