Kalocsa – a múlt értünk kiált

A múlt a megvalósult jelen. Megismerni mégsem könnyebb, mint a jelent. A „most” tüzében élünk, az elmúlt idővel kapcsolatban pedig zavarban vagyunk: a korszellem útján haladva avítt, értéktelen kacatnak látjuk – legalábbis látják sokan. Csak arra nem gondolnak, saját létezésüket dobják ezzel szemétdombra. De a mai, magazinkultúrában simára vasalt gondolkodásnak már ez is sok. Mégis idézem Ipolyi Arnold nagyváradi püspököt, a magyar művészettörténet-kutatás atyját: „Őrizzük, tehát gyűjtsük össze emlékeinket, nehogy elvesszenek, s ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő.” Kalocsán járunk, a székesegyház belterében hatalmas gödrök, árkok, Buzás Gergely régész-művészettörténésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Régészeti Tanszékének munkatársával, a feltárás vezetőjével megállunk az egyik mélyedés fölött ácsolt fahídon, s szavai nyomán megindul a múlt, amely nélkül – Ipolyi Arnold szavait emlékezetbe hívva – „kétesebb a jövő”.

Átadták a Szent Adalbert-díjat

Szent Adalbert püspök és vértanú, az Esztergom–budapesti főegyházmegye védőszentje ünnepére emlékezve április 26-án szentmisét mutattak be az esztergomi bazilikában Gaál Endre protonotárius kanonok, nagyprépost vezetésével. A liturgiához kapcsolódóan átadták a Szent Adalbert-kitüntetéseket. A nap folyamán ministránstalálkozó is volt Esztergomban.

Adalbert, Prága második püspöke római útja után járhatott Esztergomban. A hagyomány szerint ekkor találkozott Géza fejedelemmel, ő bérmálta meg Istvánt, s alapítója lett az első bazilikának, amely a későbbiekben az ő nevét viselte.

Placid atya tanúságtétele

Néhány középiskolai osztály diákjai, csapatának cserkészei helyett a Gulag foglyainak, végül egy ország katolikus közösségének lett pedagógusa. Bencés hivatása, kemény tanúságtétele mindnyájunk példájává vált.

Sohasem viselkedik mártírként, pedig nem várt keresztek nehezedtek vállára. Nemcsak a „megszépítő messzeség”, de nagy hite tette képessé arra, hogy Istentől kapott humorérzéke sose hagyja el. Sem a túlélés szabályai szerint élve, sem itthon, a „munkáspapi” mosodában, sem a gyónók szolgálatában.

Az Evangélium öröme

„Az evangelizáció azt jelenti, hogy jelenvalóvá tesszük a világban Isten országát” (EG 176). Ezzel az egyszerű tőmondattal indul az Evangelii gaudium negyedik fejezete, amelynek címe: „Az evangelizáció társadalmi vetülete”. Amennyire egyszerű a fenti mondat, annyira szerteágazó a kihatása, hisz rámutat, hogy az evangelizáció nem absztrakt vallási tevékenység, hanem olyan magvetés, amely szárba szökkenve mindent áthat, átalakít – nem véletlen, hogy Jézus a kovász és a tészta, a só és az étel, a fény és a sötétség hasonlatával írta le Isten országa és a világ viszonyát. A kérügmában közölt krisztusi hit ugyanis nem „magánügy”: nem pusztán annyit hordoz magában, hogy a hívőnek mit kell hinnie.