Pincsi a babakocsiban (1.)

Földünk környezeti problémáinak kiéleződése óta (az 1960-as, ’70-es évektől) az etikával, antropológiával foglalkozó tudósok, de számos más gondolkodó ember körében is felmerült a kérdés: milyen viszony áll fenn az ember és az őt körülvevő természeti környezet között? Van-e közöttük értékbeli különbség? Hogyan viszonyul egymáshoz az ember és a környezet, benne az állatok, a növények, az élőhelyek? Helyettesítheti-e a kutya a babát a babakocsiban? Mekkora az ember felelőssége a környezet pusztításában?

 

Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban a keresztényeket óriási elmarasztalás éri, mert a tudományos és közélet szereplőinek egy jelentős része a kereszténységet teszi felelőssé a környezet pusztulásáért.

 

„Mai tudományunk és technológiánk oly mértékben át van itatva a természettel szembeni ortodox keresztény arroganciával, hogy ha csak ezekre támaszkodunk, az ökológiai krízisre semmiféle megoldást nem remélhetünk” — írja Lynn White Jr. az Ökológiai válságunk történeti gyökerei című munkájában (Science, 1967). Az amerikai történész ezzel a híres cikkével megalapozta az „erős antro pocentrizmus” (erős emberközpontúság) tételét, amely szerint az ember és a természet viszonya ellenséges, az ember leigázza, kizsákmányolja a természetet, s a köztük lévő viszony csak romboló, pusztító, egymást kizáró lehet. E nézet ellensúlyozására jönnek létre az 1970-es évektől a „gyenge antropocentrikus” (gyenge emberközpontú, illetve természetközpontú) ökoetikák, amelyek az ember és a természet kapcsolatát átértékelik, s az embert nem a természet urának, hanem egyenértékű, sőt beleolvadó részének tekintik. Többféle ökoetika létezik, melyeket a tudományos életben így emlegetnek: New Environmental Paradigm (NEP), vagyis új környezeti paradigma. Ez a gondolkodás oly mértékben különbözik az emberközpontú környezetetikai felfogástól (amely az embert a környezet kiemelt részének tekinti), hogy paradigmaértékű, tehát alapjaiban eltérő értékrendűnek számít. Lényege az, hogy míg a tradicionális (keresztény) felfogás az embert a természet kitüntetett részének tartotta, addig a „gyenge antropocentrikus” megközelítés az ember és a természet emberen kívüli része között értékegyenlőséget állít fel : az embert nem tekinti a természeti környezet kiemelt egyedének. Sőt.


Az új ökocentrikus, tehát természet- és nem emberközpontú elméletek meghaladják a tradicionális etika kereteit, s erkölcsi értéket tulajdonítanak a természeti környezet emberen kívüli részeinek is. Alapvetően két csoportra oszthatjuk ezeket az elméleteket: az individuális környezeti etikákra, amelyek a természet önértékét hangsúlyozzák az egyedek szintjén, s a holisztikus etikákra, amelyek a természetet pszichológiai, kozmológiai valóságként fogják fel, s egységes rendszernek tekintik, amelynek önálló személyisége van.

 

Az individuális ökoetikák meghatározzák a természet egyedei önértékének erkölcsi kritériumait is. Ilyen például a fájdalomérző képesség. Peter Singer, az irányzat egyik neves képviselője kimondja, hogy az etikai alap a gyönyör- és fájdalomérzékelés, amely az utilitarizmus („haszonelvűség”) körébe rendeli ezt az irányzatot. S ha figyelembe vesszük Jeremy Bentham, a haszonelvűség atyjának irányelvét, amely szerint az ember célja a világban a gyönyör mennyiségének maximalizálása és a fájdalom minimalizálása, akkor nem lesz meglepő az a kijelentés, mely szerint a majom értékesebb, mint a csecsemő vagy az elmebeteg. Az utilitaristák szerint ugyanis ez utóbbiak kevesebb gyönyört vagy fájdalmat éreznek, mint a majom.

 

Erkölcsi, önérték-kritériumként fogadják el az életjelenségek és az önreprodukciós képesség meglétét, így véleményük szerint az eltérő életformák egyenlő mértékben, egyenlő értékben tekintendők s védendők. E logikát követve nem csodálkozhatunk azon a néhány éve kihelyezett budapesti óriásplakáton sem, amely egy tíz-tizenkét éves kislányt ábrázol nyakánál fogva pórázzal egy fához kötve, s így kívánja reklámozni a természet- és állatvédelmet.

 

Ha az állatokat, a természeti javakat egyenlősítjük az emberrel, úgy az embert értékeljük le. A keresztény környezetetika válasza erre a következő: az ember és a természet harmóniában él; az ember a természet kiemelt része, különbözik attól, de a megőrzésére hivatott. A pincsinek is van tehát helye az ember mellett, aki gondozza őt, de a babakocsi valaki másnak van fönntartva.