A rítus: újabb ál-vatikáni Harry Potter

A rítus: újabb ál-vatikáni Harry Potter

szerző: Lázár Kovács Ákos

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.04.03.

Nézőtér

Nosferatuk, különböző mániákkal tevékenykedő Frankensteinek, ördögfiókák, démonok, gólemek és egyéb lények. Lehet, hogy nem valós lények, lehet, hogy csak fogalmi létük van, de ettől még léteznek. Lehet, hogy nincs kentaur, de ha a fejemben van egy olyan lénynek a képe, amelynek a felsőteste egy férfié, az alsó pedig egy lóé, akkor a fejemben lévő kép valóságosan, igaz, csak fogalmi valósággal, de jelen van bennem. A képzelet és a valóság területei a fejünkben, a szívünkben, a vágyainkban, az emlékezetünkben át- és átjárják egymást. A filmtechnika fejlődésével ezeket a fejünkben, szívünkben, álmainkban lévő lényeket vászonra hozzuk – a digitális lehetőségek gyakorlatilag bármilyen és bármire képes lényt valóságossá tudnak tenni. Az 1960-as években aztán el is indult a nagy ördögűzési láz, és nagyjából a vietnami háború végére minden pokoli lénynek helye lett az amerikai filmmitológiában. A Rosemary gyermeke, az Ördögűző- és az Ómensorozat, a különböző láncfűrészesek és egyéb megszállottak kedvelt bentlakói lettek a filmfogyasztók házi rettegéstereinek. Ha most pusztán az ördögűzés szertartását nézzük, a katolikus egyház az újszövetségi szövegektől a szerzetesség történetén keresztül mind a mai napig „bensőséges" és tudatos viszonyt ápol a viszályt okozó lénnyel, akit ezért aztán igyekszik is világunkból kiűzni. Az ördög a zsidó-kereszténység, a zsidó-keresztény ember egyik legnagyobb viszályt hozó ellensége: „a világban ható gonosz hatalomnak mitologikus megszemélyesítője" (Karl Rahner), benne sok zsidó, keresztény és nem keresztény ördögtani elem keveredik. Mindenesetre itt él közöttünk, bennünk – léte természetes feltételezés és/vagy tény, még akkor is, ha felfogni sem teológiailag, sem pszichológiailag, sem egyébként nemigen tudjuk. Véges lény, mint mi, ezért talán nincs különösebb baj vele - persze, csak akkor, ha komolyan odafigyelünk rá.

A rítus: újabb ál-vatikáni Harry Potter

 

 Ördögűző szerepben: Anthony Hopkins

A rítus című filmet Magyarországon forgatták 2010-ben, a félig magyar származású Mikael Håfström Matt Baglio állítólag megtörtént eseteket feldolgozó könyve alapján rendezte. A világhírű, angol származású, Amerikában élő Oscar- díjas Anthony Hopkins nevével piacosított film a vatikáni ördögűzési technika és technológia elsajátítását ígéri a szkeptikus, ugyanakkor komolyan kereső filmbeli szeminaristának és nekünk. Ebben a hónapban került a hazai tömegmozik „popkorn”-hegyektől eltemetett vetítőtermeibe. (Az akár A rítus első verziójának tekinthető horrorfilmet Scott Derrickson egyébiránt már megcsinálta 2005-ben, Ördögűzés Emily Rose üdvéért címmel.) Ha valaki megnézi a filmet, bizton belelkesedik, és ha a lelkesültsége mellé aktiválja a legjobb, Vatikánból hozott ördögűzési alapkönyvét, mint magyar-álvatikáni Harry Potter indulhat el a démonokkal, ördögökkel és egyéb lényekkel teli Budapestnek, Berlinnek, Kaposvárnak, Salgótarjánnak. Annál is inkább, mert (ki hitte volna?) magának a főhősnek a papája is magyar, bizonyos Kovac. És ha a Kovac-gyereknek Amerikában sikerül, akkor miért ne sikerülhetne nekünk Palócföldön, Matyóföldön vagy akár a Jászságban?

Véreim, magyar-ál-vatikáni Harry Potterek, itt az idő, hogy valami jó is elhangozzék! A filmben az a jó, ami nincs benne. Az nincs a filmben, hogy az ördög, a kiűzése, a fájdalom, a megszabadulás, a kétely, a belső, az élő hit és a megkeseredettség, a hivatal és a karizma, Isten országa és a pokol mind-mind a mi Urunk aranyfedezetes üzenetének alapeleme. Íme hitünk szent titka! – mondják közülünk sokszor sokan és valóban, a titok, a lehetőség, a menekülés, a szabadulás, az örök élet és egyebek mind-mind annak kezében vannak, aki miatt itt minden keresgélés, potterezés, (filmtechnikai) kunsztok bemutatása zajlik. Őt akarják, őt akarjuk. Közben kicsit megraboljuk megint a (különben mélyen lenézett) hagyományt, majd thrilleresítjük, misztikusan horrorizáljuk annak egyegy elemét, és kész is az új, a piacosított vatikáni Harry Potter. De, ahogy kedves papunk, Fila Béla mondja: erőlködnek, akarnak, bukfenceznek, tűzijátékoznak – de a muníció nálunk van. Ennek belátásához azért hozzásegíthet a film.

 

Az egyszerű szavak virágoskertje

Az egyszerű szavak virágoskertje

szerző: Pallós Tamás

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.03.13.

Nézőtér

Magyarországi bemutató az Új Színházban. Ismerősen idegen harsány bulvárlocsogás. Jöjjön a vád- és a védőbeszéd, döntsön a néző, kinek ad igazat; a hiúságában sértett apának, vagy a vagyonát osztogató, bolondnak tartott ábrándos fiának. Show: infantilis lazaság, nihil, reflektorfényes vakító üresség. Ghelderode vásári mutatványosai, komédiásai helyett a modern világ – aktualizált – víziójában egy önimádó tévés műsorvezető (Almási Sándor) citálja Szent Ferencet (Száraz Dénes) a „fogyasztók" elé: „Ki vagy te (most), Ferenc?" Van értelme a Krisztus-követésnek, az áldozathozatalnak, az Isten- , ember- és természetszeretetnek? Vajon hallgatnának-e rá? A XX. századi belga-flamand drámaíró 1926-ban született művében keresi a nyeglén, gúnyosan is feltehető kérdés(ek)re a választ.

Az egyszerű szavak virágoskertje

 

Szikora János rendezésében a show talmi foglalatában, a misztériumjáték jeleneteiben rajzolódik ki mind erősebb körvonalakkal, árnyalatokkal Isten szegénykéjének portréja. Képek Assisi Szent Ferenc életéből. Epizódok, villanások allegorikus figurákkal: a hóruhára vágyó szegénységgel (Nemes Wanda), akivel Ferenc frigyre lép, derűs angyalokkal és vadul csábító démonokkal…

A végtelenbe vesző-vezető színtér a mennyei, a teremtett világ és a civilizáció egymásba fordulása, amely beláthatatlan, mégis „biztos” távlatra nyílik. Ferenc a fényről, a templomról, Krisztus keresztjéről, a szeretetről és az evangéliumról prédikál. Virágos kert, ahol az egyszerű virágok a hétköznapi (vagy annak tűnő) közösségteremtő, örök szövetséget közvetítő és örömet hordozó szavak.

Finom humorral átszőtt szívderítő jelenet, ahogy a Poverellóról szóló jámbor legendákat egy zöldségekkel bábozó bohókás szerzetes (Vass György) idézi fel főzés közben a pásztorukat vesztett kistestvéreknek…

Élet – halál – öröklét: stigmák, kísértések, búcsú az e világtól, bűnbánat és megtérés az Atyához. Szennyesen-tisztán, ahogy egykor ideszülettünk…

A show világa aztán visszaránt jelenünkbe, az igazán irreális valóságba. Marad a döbbenet: Ferenc és kikezdhetetlen üzenetének cáfolhatatlan egyértelműsége. És a bizonytalanság: milyen nehéz lesz az egyszerű szavakról, a láthatatlan lényegről írni… –, hogy „hajnal legyen a gondolatokban!”

(Michel de Ghelderode: Virágos kert – Képek Assisi Szent Ferenc életéből, Új Színház)

Fotó: Katkó Tamás  

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

A fájdalmon túl

A fájdalmon túl

szerző: Szalontai Anikó

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.03.06.

Nézőtér

Ez az a történet, amelyből lehetett volna amerikai giccset vagy unalmas, lelkizős rémséget készíteni. Ám Danny Boyle rendező (Gettómilliomos, Trainspotting) James Franco önmagát teljesen átadó játékával egyszerre drámai és humoros, filozofikus és pergő, s mindenekelőtt nem csak százhuszonhét óra cselekményét elmesélő filmet készített. Nehéz megmondani, akkor is ugyanilyen megrázó lenne-e végignézni, ha nem tudnánk, hogy mindez valóban megtörtént. Ugyanakkor, bár ismerjük a történet végét, mégis érdekfeszítő és döbbenetes, s ez jelzi az alkotás értékét.

A fájdalmon túl

Aron Ralston hegymászó 2003 áprilisában a Utah állambeli Blue John Canyonban beleesik egy hasadékba, és a jobb karját egy lezuhanó szikla a kanyon falához szorítja. Öt nap után, hogy kiszabaduljon, könyök alatt levágja a kezét egy életlen bicskával. A tengerentúlról olyan hírek érkeztek, voltak, akik rosszul lettek, sőt elájultak a moziban a borzalomtól. Azonban nem az önamputáció a film lényege (mellesleg láttunk már több vért is mozivásznon), még csak nem is a szomjúság, az éhség, a kialvatlanság, a halálfélelem gyötrelmei. Az egész kálvária szimbolikussá válik, és megmutatja, hogy az élet emlékekből áll, hogy fontosak a mindennapi, apró örömök, hogy valamiféleképpen mindannyiunk keze meg van kötve, s hogy a hibákon, a reményeken, a fájdalmon túl végül is a szeretet tart minket életben.

E szinte közhelynek számító, ugyanakkor itt nagyon is hiteles tanítást gyönyörű képek, vibráló színek, sodró történetmesélés és finom irónia teszi befogadhatóvá. Az eseményeket alapvetően Aron Ralston szemszögéből látjuk, ezért nem válnak hatásvadásszá a hallucinációkat megjelenítő képsorok vagy a segítség megérkezésének lassított felvételei. Az pedig külön figyelemre méltó, hogyan fordítja a rendező, illetve az operatőrök (Enrique Chediak és Anthony Dod Mantle) vizuális nyelvre a fájdalmat vagy a szomjúságot.

Valószínűleg nincs néző, aki ne tenné fel magának a kérdést: ő képes lenne-e levágni a saját kezét. Danny Boyle szerint megtennénk, mert ez az elnyomhatatlan életösztön köt össze minket, embereket. Hála Istennek, a legtöbbünknek nem kell ilyen döntést hoznia. De annyi bizonyos, valamennyiünk életében vannak sziklák, amelyeket le kell győznünk.

(127 óra, amerikai-angol film, 94 perc)

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Átváltozás?

Átváltozás?

szerző: Pallós Tamás

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.02.20.

A hattyúvá változtatott királylány csak akkor szabadulhat meg társaival az átoktól, ha rátalál az igaz szerelem. Rothbart varázsló azonban mindent elkövet, hogy gonosz hatalmát ne törhessék meg. Sikerül elérnie, hogy megszegje hűségesküjét a szerelmes ifjú herceg, akit elcsábít a démoni fekete hattyú. A megcsalt lány leveti magát a tóparti szikláról...

Egy New York-i balett-társulat A hattyúk tava felújítására készül. Thomas Leroy, az együttes művészeti vezetője (Vincent Cassel) válogatást hirdet; keresi azt a balerinát, aki a legalkalmasabb a kettős főszerep, a fehér és a fekete hattyú eltáncolására. Az édesanyja fojtogató oltalmában élő, hamvas szépségű Nina (Natalie Portman) kapja meg a nagy lehetőséget, de a siker elérése érdekében szabadjára kell engednie elfojtott énjét, hogy meg tudja mutatni „sötét oldalát".

Átváltozás?

Darren Aronofsky Oscardíj( ak)ra esélyesnek tartott filmje nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bepillantást engedjen egy művészlélekbe, a táncosok rivalizáló, fizikailag és mentálisan kemény, néha már egyenesen kegyetlen világába, rávilágítva az önpusztító, „mindent a szerepért” életérzésre is. A baj csak az, hogy Aronofsky alkotásában szinte minden az alapjaitól hamis és erőltetett. Feltételezem, merésznek, újszerűnek, szókimondónak, lélektanilag izgalmasnak szánta filmjét, ezzel szemben a Fekete hattyú tele van képi és pszichológiai közhelyekkel, kiszámítható szituációkkal, hogy a melodramatikus – Dorian Grayre emlékeztető – végkifejletről már ne is beszéljünk. A leginkább az arányérzék hiányzik a rendező eszköztárából. Aronofsky csak túlzásokkal, „harsány” vizuális hatásokkal tudja fenntartani a néző figyelmét. Nina elhatalmasodó szorongásainak, üldözéses tévképzeteinek, skizofréniájának sokkoló megjelenítésével, a mind sűrűbben felbukkanó thrillerklisékkel, tükrökkel-trükkökkel, illetve nem csipetnyi erotikával próbálja oldani a szimpla cselekmény laposságát és unalmát. A beteljesülés egyfajta kafkai átalakulás: a színpadi szereppel való megtollasodásig vezető (lelki) azonosulás inkább komikus, semmint ütős látványeleme a „táncos drámának”. Natalie Portman beszédes tekintetén kívül a Fekete hattyú egyetlen igazi értéke Csajkovszkij szétcincáltan is örök érvényű zenéje. Azért viszont nem muszáj moziba menni.

(Fekete hattyú, színes, feliratos amerikai film, 2010, 103′)

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Dosztojevszkij Argentínában

Dosztojevszkij Argentínában

szerző: Koncz Veronika

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.02.06.

Nézőtér

A Szemekbe zárt titkok című argentin film tavaly megkapta a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat. Hazánkban október végén volt a bemutatója. E sorok írójának figyelmét elkerülte a filmnek még az amúgy sokat sejtető címe is. Így sajnos nem mondhatja magát naprakésznek. De mindez talán egy bizonyos vonatkozásban megbocsátható. Hiszen argentin film kapcsán elsősorban végeláthatatlan és semmit érő szappanoperák jutnak eszünke, és nem tudjuk, milyen az igazi argentin mozi.

Két óra azonban elegendő ahhoz, hogy meggyőzze az előítéleteit cipelő finnyás európait: jó. A Szemekbe zárt titkok jó film, erős hangulattal, erős karakterekkel, napokig ható képekkel és párbeszédekkel, nehéz kérdésekkel és sajátos, valódi humorral. Műfajilag talán leginkább kriminek nevezhetnénk a Juan José Campanella által rendezett alkotást. Így mindenképpen azok menjenek el megnézni, akik elviselik, hogy a filmben látható néhány olyan kép, amelyeket nem tennénk a családi albumba.

Dosztojevszkij Argentínában

Olyan krimit láthatunk, amelyben a bűn és a bűnhődés úgy kerül közel hozzánk, ahogyan már csak ritkán esik meg a mozivásznon. Hősünk, Benjamín Esposito (Ricardo Darín) egyszerű törvényszéki alkalmazott, akinek az életét (és nem csupán az övét) felforgatja egy gyilkosság. Az ügyet lezárják, illetve lezáratják vele, és csak nyugdíjba vonulása után veszi elő magánszorgalomból, kíváncsiságból. Azonban nemcsak a gyilkosság szálait szeretné kibogozni, hanem saját életét is, amelyet évtizedek óta nem tud leválasztani az ügyről. Főhősünk így tud meg valami fontosat bűnről, szenvedélyről, szerelemről, büntetésről és a morál nem egyszerű kérdéseiről. A Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből ismert szabad-e ölni kérdés helyett a szabad-e büntetni és a hol van a határ a bosszú és a büntetés között kérdése itt a fő. A válaszokat a rendező szerencsére úgy hagyja nyitva, hogy a néző lelki alkattól függően akár napokig is elrágódhat rajta. A film egyébként több ponton is párhuzamba állítható a nagy orosz regénnyel, azzal együtt, hogy a két mű összehasonlító elemzésére nincs sok szükségünk.

A Szemekbe zárt titkok azonban nemcsak a fentiektől jó. A karakterek, a színészek játéka, a film humora mind lebilincselővé teszi. A gyönyörű Soledad Villamil, aki hazájában nemcsak színésznő, hanem énekesnő is, a hitelesen játszó Ricardo Darin és a tökéletes alakítást nyújtó Guillermo Francella gyorsan belopják magukat a nézők szívébe.

A rendező úgy bontja ki a történetet és vele együtt a nyomozás részleteit, hogy közben hagy időt a lelki történésekre. Helyes arányérzékkel beszél bosszúról, felelősségről, morálról, szenvedélyekről, egy ember kiismerhetetlen, mégis felismerhető lelkéről. Fontos film a Szemekbe zárt titkok azért is, mert a krimi műfaja egy ideje mintha nem találná a helyét az öncélú és hatásvadász gyilkolások, a követhetetlenül fejlett technikával keresett ujjlenyomatok vagy a sokszor értelmetlenül idegtépő thrillerek között. Campanella azonban oda teszi alkotását, ahová a „nagyok”, feltéve újra azt a bizonyos lécet, méghozzá meglehetősen magasra.

 

 


Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Emberek és istenek

Emberek és istenek

szerző: Szigeti László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.01.16.

Nézőtér

Csaknem tizenöt év választ el minket attól a hét tibhirine-i trappista szerzetestől, akiket 1996 májusában hurcoltak el Atlaszhegységi monostorukból, majd kivégezték őket szélsőséges muzulmán fegyveresek. (Hogy pontosan kik, hogyan és miért, azt mindmáig homály fedi.)

Csaknem másfél évtized választ el tőlük. És az örökkévalóság. Vagy tán éppen az fűz egybe velük minket is. Mert „onnan nézve" világra hozott áldozatuk kérdőre von minket. S ki dönti el, hogy a kérdések kívülről hasítanak belénk, vagy belőlünk fakadnak-e? Annyi bizonyos, e szerzetesek élete visszavonhatatlan állítás, melynek végén mégis kérdőjelekkel szembesülünk. Értelmetlen volt-e a haláluk? S torzóban maradt az életük? Vagy csak az a döntésük, amellyel kimondták: életük árán sem hagyják el a helyet, ahová hitük szerint rendeltettek?

Emberek és istenek

Ezeket a kérdéseket sem hagyja kihunyni, és közel hozza Xavier Beauvois Emberek és istenek (Des hommes et des dieux) című alkotása, amely tavaly elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját. Azóta is töretlen a pályafutása, pedig fényévnyi távolságra van a kameraszédítő sikerfilmektől. Van remény.

Mindennapi, de csak látszatra szokványos percekbe vonja nézőjét a film. S szelíden átölel egy másik világba. Persze csakis „innen nézve” mutat sokszor észrevétlen, közöttünk lüktető titkokat. De a legegyszerűbb cselekvésben is tetten ért méltóság, a gyógyító érintés, a közös ima békés szárnyalása, a magányos istenkeresés csendje vagy elfúló sikolya, a szemérmes áhítat, egy megváltó ölelés, az arcvonások-tekintetek szelíd mélysége már nem csak földközeli jelentés.

Mi nézzük a filmet, vagy minket néznek? Emberek és istenek. Az a rengeteg és az egyetlen. Akit nap nap után darabokra tépnek. Akit nap nap után darabokra tépünk. Az Emberek és istenek a jelenlét filmje. A jelenlété, amely olykor – persze mindig csak itt és most – fájdalmasan hiányzik az életünkből.

(Emberek és istenek. Francia filmdráma, 2010. Rendezte: Xavier Beauvois, főszereplők: Lambert Wilson, Michael Lonsdale. Magyarországi bemutató: január 27. Forgalmazó: Cirko Film)

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

A gyermeki szív dicsérete

A gyermeki szív dicsérete

szerző: Zsille Gábor

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.01.02.

Nézőtér

Színházi világunkban rendhagyónak számító bemutatót tartottak december 16-án a Rajkó Művészegyüttes Talentum színháztermében: a tragikus sorsú lengyel pedagógus, Janusz Korczak meseregénye, az I. Matykó király átdolgozott változatát. Az előadás a Cinka Panna Cigány Színház jóvoltából jött létre – e sok fáradozással, már-már hősiesen fenntartott intézmény motorja Domján Edit-díjas színművésznőnk, Jónás Judit.

Janusz Korczak (1878-1942) zsidó születésű orvosként az árva gyermekek nevelésének és a szépirodalomnak szentelte életét. Az általa alapított varsói otthonban, a Dom Sierot intézetben a leghaladóbb elvek szerint foglalkozott növendékeivel, elszántan védelmezve a gyermekek jogait és az egyenlő bánásmódot. Részletesen kidolgozta, hogyan kell bánni az úgynevezett „nehéz gyerekekkel". Élete utolsó három hónapját a varsói gettóban töltötte. Bár a nácik felajánlották neki a menekülés lehetőségét, növendékeivel maradt, és velük együtt pusztult el a treblinkai haláltáborban. I. Matykó király című meseregényét a lengyel származású Trojan Tünde alkalmazta színpadra, a szöveget a legismertebb cigány nyelven verselő lengyel költőnő, az 1987-ben elhunyt Bronislawa Wajs-Papusza (az irodalmi életben egyszerűen csak Papusza) verseivel gazdagítva. E tündérvilágot sugalló, a természet szépségéről és a cigányok egykori vándorló, szabad életmódjáról szóló versbetétek nagyszerűen társulnak Korczak művéhez.

A gyermeki szív dicsérete

 

 Pillanatkép az egyik próbáról

A történet szerint a kis Matykó királyfi édesapja váratlanul meghal, ezért a fiúcskának alig hétévesen szembe kell néznie az uralkodás nehézségeivel, sőt az ellenséges királyi udvarral. Ám Matykó nem esik kétségbe: megnyeri az ellene indított háborút, és merész reformokat vezet be országában. Gyerekparlamentet alapít, és megmutatja a felnőtteknek, hogy a kicsiknek ugyanúgy vannak jogaik. Barátian fogad egy afrikai királyt, majd viszonozza a látogatást… Egyszóval e történetben minden olyan elem megtalálható, amely becsalogathatja a színházterembe az ifjúságot – sőt a felnőtteket is. Korczak meghatározása szerint ez a mű „játék gyerekeknek és gyerekszívű felnőtteknek”. Azt az evangéliumi gondolatot hirdeti, hogy a gyermekeké a mennyek országa – sorolhatnánk a kicsinyekre vonatkozó jézusi mondatokat. Ahogy a darab előhangjában halljuk: „Jobb volna, ha a királyokat, utazókat és írókat mindig a gyermekkori fényképeiken mutatnák be, abban a korban, amikor még nem voltak felnőttek és öregek – különben úgy tűnik, mintha ők rögtön olyan okosnak és felnőttnek születtek volna.”

A további előadások időpontja sajnos még bizonytalan. Tájékoztatásért érdemes felkeresni a világhálón a www.cinkapanna.hu honlapot, illetve az előadás helyszínét (Budapest, VII. kerület, Rottenbiller utca 16-22.).

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Kelj föl, és…?

Kelj föl, és…?

szerző: Koncz Veronika

– Lourdes a mozikban

Nézőtér

Jessica Hausner alkotása a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon több díjat is nyert. A magyar mozik októberben kezdték vetíteni.

A film helyszíne mindvégig Lourdes, a franciaországi Mária- kegyhely. Egy zarándokcsoport és benne a főhősnő, Christine (Sylvie Testud), valamint a betegápolók és -kísérők ott töltött egy hetét mutatja be. Úgy szól istenhitről, kegyelemről, imádságról, csodáról, hogy közben a történet végig nagyon emberi marad. A szereplők jelleme, a különböző élethelyzetekben megnyilvánuló kétely, irigység, féltékenység és bizalom által a rendezőnő olyan világot teremt, amelyben mi is könnyen megtalálhatjuk a helyünket. Szinte a szereplőkkel együtt bukdácsolunk a zarándokúton.

Kelj föl, és…?

Christine-nel, a kerekes székbe kényszerült, kezét, lábát mozgatni nem tudó fiatal nővel végül megtörténik a csoda, amire mindenki vár. Éppen vele, aki a film tanúsága szerint nem a legbizakodóbb, legbölcsebb, és talán nem is a legmélyebb hitű. A kérdés, miszerint a lourdes-i víz, a jóképű biztonsági fiatalember érdeklődése és udvariassága vagy az isteni szándék emeli ki kerekes székéből, nyitva marad. Sejtetve, hogy ez a három szál oly szorosan fonódik össze, hogy nem érdemes és nem is szabad őket elválasztani egymástól. A filmet a szemünk előtt zajló csoda mellett végig átjárja a kétely és a bizonytalanság. Az alkotó azonban nem hagy bántóan tátongó lyukakat a történetben, és szerencsére a didaktikus tanmesék elemeitől is megkíméli a nézőt.

A szereplők által feltett számtalan kérdést mi is ismerjük. Miért éppen én vagyok beteg? Miért velem történik szerencsétlenség? Vajon csakugyan boldogabb-e az, akire irigyen nézek a környezetemben? Vajon betegség és egészség hajszálpontosan megfogalmazható és szétszedhető fogalmak? Mit lehet számon kérni az Istentől? Lehet-e, szabad-e egyáltalán? Vajon tíz ember közül miért csak egy, és miért éppen az az egy gyógyul meg? És végül: mihez kezd a csodával a többi csalódott kilenc? A film megpróbálja egy másik szemszögből is feltenni ezeket a nehéz kérdéseket. A rendező úgy vezeti végig a nézőt a cselekményen, hogy sokszor csak azt engedi meg neki, hogy lopva, egy oszlop vagy egy szobor mögül belessen a történetbe. Előfordul az is, hogy előttünk húzzák össze a függönyt, és magunkra maradunk azzal, ami a szemünk számára amúgy sem látható. De akad néhány olyan jelenet is, amelyek kíméletlen tükröt tartanak elénk. A kritika azonban, amely szelíd és finom humorral hol a katolikus zarándoklatok gépezetéről, hol emberi gyarlóságainkról húzza le a leplet, jogos és sosem bántó.

Becses ajándék a Lourdes attól az Európától, amely az utóbbi évtizedekben mintha megfeledkezett volna arról, hogy az eget és a földet össze lehet kötni, az élet pedig egyaránt hozhat égi és földi csodákat. Az osztrák, francia és német koprodukcióban készült film értékes alkotás. Értelmezését a talányos befejezéssel, bölcsen és finoman, ránk bízza az alkotó. Sejtetve, hogy a csoda is csak akkor tud két lábon megállni és elindulni, ha nem hagyjuk magára.

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mindszenty – Szeretlek, Faust

Mindszenty – Szeretlek, Faust

szerző: Pallós Tamás

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.11.07.

Nézőtér

Elképzelt helyzet: egy találkozás... – vagy egy lélek magával folytatott, önmarcangoló belső párbeszéde? 1944-ben, a sopronkőhidai fegyházban közös cellába kerül Jávor Pál és Mindszenty József. A népszerű filmsztár, a bohém Színész Mefisztóként vagy inkább a Tragédia Luciferjeként környékezi meg az elkötelezett, határozott karakterű Papot: megtörhető- e a hite, vajon meddig képes tűrni Istenért, nemzetért, hazáért...

Tizennégy évvel ezelőtt mutatták be Pozsgai Zsolt Szeretlek, Faust című színművét. Múlt és jövő, Mindszenty életének meghatározó epizódjai – megingással, bukással fenyegető határhelyzetek – követik egymást a Kísértő görbe tükrében. Lucifer ezúttal nem az emberiség történelmén vezeti végig reménybeli áldozatát, „csak" kiszemeltje sorsán. A világdráma XX. századi parabolává alakul: proletárok, nyilasok és kommunisták rémuralma villan fel, a diktatúrák hírhedt vezetőivel és kiszolgálóikkal. Mindszenty krisztusi próbatétele a végsőkig, a(z ön)gyilkos indulatig fokozódik. Elszigetelődés, elhagyatottság, magány, megalázottság és megtagadottság...

Mindszenty – Szeretlek, Faust

Az író-dramaturg-rendező, Pozsgai Zsolt a Terror Háza Múzeum termeiben, (emlék)szobáiban, embertelen útvesztőiben és pincebörtönében készítette el műve filmváltozatát, a Mindszentyt alakító Lux Ádám kivételével ugyanazokkal a színészekkel (Kautzky Armand, ifj. Jászai László, Fazekas Zsuzsanna, Fazekas Andrea és Tóth Tamás), akik az 1996-os premieren sikerre vitték a darabot. (A Papot először Mertz Tibor alakította.) Az „áthallásokkal” teli, egyszerre reális és szürreális térbe helyezett lélektani drámát segíti és gyengíti is a múzeumi környezet, ahol nem mindig működnek e színjáték maga által kijelölt „játékszabályai”. A kis pénzből született, de ötletes művészfilm legnagyobb erénye, hogy megőrzi az örökkévalóságnak egy kivételes színházi élmény emlékét.

  

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Pillantás az ablakrésen át Koltay Gábor Mindszenty-filmje

Pillantás az ablakrésen át Koltay Gábor Mindszenty-filmje

szerző: Marton Árpád

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.10.17.

Díszbemutató szemtanúi lehettek, akiknek sikerül belépőt kapniuk a szegedi egyetemi tudásközpont, a JATIK október 9-i filmvetítésére. Koltay Gábor, az István, a király, a Honfoglalás, a Sacra Corona, az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Horthy, a kormányzó című történelmi filmek rendezője legújabb dokumentumfilmjében Magyarország utolsó hercegprímásának, a kommunista diktatúra hajlíthatatlan ellenfelének életét és korát dolgozza fel. A több mint kétórás alkotás egyetlen fillér állami támogatás nélkül, egyházi és magánszemélyek, alapítványok, önkormányzatok támogatásával készülhetett el. Az alkotó a film egyik fő pártfogója, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök és Szabó Gábor akadémikus, a Szegedi Tudományegyetem rektorának meghívására hozta el újonnan készült művét a szegedieknek. A fehér vértanút az Uránia Nemzeti Filmszínház is műsorra tűzte.

Pillantás az ablakrésen át Koltay Gábor Mindszenty-filmje

– Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Édesanyám kézen fogott minket az öcsémmel, és kivezetett a Szabadság térre – idézi fel gyermekkori emlékét a rendező. – Egy fa alatt megállt velünk, és halkan azt súgta a fülünkbe: „Látjátok azt az épületet? Az ott az amerikai nagykövetség. Most abban az épületben lakik Magyarország utolsó hercegprímása. Most szép lassan elsétálunk a ház előtt. Úgy nézzetek föl a lehúzott redőnyökre, hogy meglehet: valamelyik ablak mögött épp ott áll, és lát benneteket.” Gyerekek lévén ez titokzatos történet volt számunkra, és amúgy is tudtuk: a körülöttünk lévő világ teli van olyan dolgokkal, amelyekről csak otthon, ott is csak halkan szabad beszélni. Azt azonban csak most, a film forgatásának idején értettem meg igazán, micsoda hallatlan jelentősége volt annak, hogy Mindszenty – bárhogy is kérlelte a Vatikán – semmi áron nem volt hajlandó elhagyni az ország területét. Számosan őriznek hasonló történeteket, amiből kiviláglik: az a tudat, hogy a bíboros itt van köztünk, nem hagyja magára a nyáját, nagyon sok emberbe öntött erőt a diktatúra éveiben. Filmemnek is ez lenne a küldetése: egy igaz ember életútján keresztül megmutatni, mekkora a különbség a hajlíthatatlanság és a dac között. Mindszenty – mint valamennyi nagy személyiség – máig megosztja az elemzőket, és leggyakrabban épp sziklaszilárd kitartása válik vita tárgyává: vajon nem kellett volna-e követnie Róma kiegyezésre, modus vivendire törekvő politikáját? Aki azonban jobban elmélyed ebben az életútban, az pontosan látja, hol a határ megadás és feladás között. Elveiből Mindszenty sohasem volt hajlandó engedni – bizonyítja ezt az is, hogy a nyilasok éppúgy bebörtönözték, mint a kommunisták. Mai szóval emberjogi aktivistának is nevezhetnénk, hisz ő nem csupán az akkori Magyarország mintegy hatmillió katolikusának védelmét tekintette kötelességének, hanem mindig szót emelt, valahányszor veszélyeztetve látta az emberi szabadságot és méltóságot, lett légyen szó zsidóüldözésről, a svábok kitelepítéséről vagy a magyar egyház lefejezéséről. Nemcsak a boldoggá avatásra váró főpapot szeretném láttatni tehát, hanem azt a nemzeti nagyságunkat is, akinek – a korábbi filmjeim témájául választott többiekkel együtt – el kellene foglalnia végre az őt megillető helyet megtépázott nemzeti tudatunkban. Hisz a hercegprímás nem csak a történelmi sorsfordulók mártírjaként méltó a figyelemre! Zalaegerszegi apát-plébánosként valósággal klebelsbergi munkát végzett: lapokat adott ki, iskolát, öregotthont, közösségeket szervezett. Gondviselésszerű, hogy a század legnagyobb megpróbáltatásai Serédi Jusztinián hirtelen halála után épp őt találták a prímási székben. A film címe azt is jelzi: számára az isteni terv más feladatot tűzött ki, mint hogy a vérét ontsa hitéért és hazájáért. Igaz, Rákosiék is tudták: ha megölik, abban a szempillantásban megajándékozzák a nemzetet egy mártírral. Azt azonban nem sejthették, hogy a gondviselés talán éppen így valósíthatta meg igazán a terveit: a követségen való, néma jelenlétével a nyomorult történelmi körülmények közepette is erősíthette a hit és az igazi értékek iránti elkötelezettséget.

A film forgatása 2009 késő nyarán zajlott. Elfogódottan vártam, milyen lesz belépni azok mögé az ablakok mögé, ahol a hatvanas években, gyerekfejjel a bíborost sejtettük. Amikor odaléptem az ablakhoz, ahonnét kitekinthetett letiport hazájába, döbbenetes felismerés vett rajtam erőt. Követségi fogságának másfél évtizedében, ha kitekintett, Mindszentynek minden alkalommal látnia kellett az egykori trianoni virágoskert helyére állított szovjet felszabadulási emlékművet. Azért szeretném, ha a film minél több nézőhöz eljutna, hogy Mindszenty személyén keresztül jobban megismerjék az egész korszak ördögi mechanizmusát. Nincs kétség: ameddig nem teszünk rendet magunkban a mögöttünk hagyott évszázad megítélése terén, nem juthatunk a birtokába annak a tisztánlátásnak, hitnek és nemzeti hűségnek, ami elődeinket átvezette a nácizmus és a kommunizmus poklain.

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Amikor a kedvenc szám a nulla

Amikor a kedvenc szám a nulla

szerző: Koncz Veronika

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.09.19.

Nézőtér

Urszula Antoniak első filmjét hazánkban augusztus végétől láthatja a magyar közönség. A lengyel származású rendezőnő ír-holland koprodukcióban készült filmje, a Semmit magamról számos díjat nyert a locarnói filmfesztiválon. A közönség nemcsak külföldön, hanem hazánkban is nagy érdeklődéssel fogadta. Az ajánlókban többnyire ilyeneket olvashatunk róla: „a művészfilmek kedvelőinek kötelező darab", „a magány balladája", „klisék nélküli film".

Amikor a kedvenc szám a nulla

Bizonyos értelemben mégis csalódás. Amennyiben van értelme a művészfilm kategóriának, és mindenáron „skatulyázni” akarunk, e sorok írója akkor sem szívesen definiálná művészfilmként. De ez még nem is lenne baj. Hiszen attól még lehet jó egy film, ha nem feszegeti mindenáron a társadalom és az egyén nagy sorskérdéseit. Az már inkább zavaró, ha mégis ezt teszi, de nem meggyőző módon. Urszula Antoniak alkotására ez utóbbi jellemző. Az sem segít sokat, hogy kevés benne a párbeszéd, hogy szépek a klasszikus zenei részletek, hogy a kamera gyönyörű tájakon kalauzol bennünket végig, és hogy a stáblista európai. Bármennyire is szeretnénk mi, csemegére vágyók, mindez még kevés ahhoz, hogy valami művészfilm legyen. Ami azonban ennél is nagyobb probléma: a klisénélkülinek nevezett alkotáson filmes és irodalmi közhelyek sokasága vonul végig. Hiszen bizonyára elég olyan regényt olvastunk vagy filmet láttunk már, amelyben az egyik „elvadult” szereplőt a másiknak meg kell szelídítenie. Amikor a zord külső érző lelket takar, amikor férfi és nő másfél órányi filmidőben úgy kerülgeti egymást, mint macska a forró kását. Urszula Antoniak, bár tudja a mértéket, és ami a legfontosabb, távol tartja magát a giccstől, nem igazán képes meggyőzni a nézőt arról, hogy amit gondol, azt komolyan gondolja.

Az alaptörténet: egy nő (Lotte Verbeek) válása után, hogy szakítson múltjával, egy hátizsákkal és egy sátorral útnak indul. Űzött vadként rója az utakat, míg egy nap magányos és otthonos házra nem talál. Furcsa alkut köt a benne élő özvegy férfival (Stephen Rea). Segít neki a kertben, és a férfi cserébe ételt ad neki. Az egyezség szerint semmilyen személyes kérdést nem szabad feltenniük egymásnak. A film egyszerre szól ember és ember, férfi és nő találkozásáról, és boncolgatja azt a talán nem is annyira bonyolult kérdést, miszerint meddig lehet úgy közünk egymáshoz, hogy nincs közünk egymáshoz.

Hibái ellenére erényei és nagy pillanatai is vannak a filmnek. Lassanként leomlanak a falak a szereplők közt, apránként mégiscsak elhangzanak olyan kérdések, hogy mi a kedvenc számod vagy mi a kedvenc színed. Talán az egyik legszebb része a filmnek, amikor a két ember, végképp felrúgva a megállapodás szabályait, titkon kilesi, ki a másik. Egy elhagyott üres lakás, egy padlófúgába szorult, virágos hajcsat, adatok, lemezek, könyvek, egy könyv aláhúzott sorai. Talán ez a néhány filmkocka menti meg a történetet, a szereplőket. És bennünket. Hogy mitől is? Valami olyasmitől, amit úgy hívunk: teljes reménytelenség.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Egynyári élmény

Egynyári élmény

szerző: Pallós Tamás

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.08.15-22.

Nézőtér

A Carmen Szegeden

Élményopera. Ízlelgetem a plakátokon is feltüntetett, közönségcsalogatónak szánt szót. Az élményfürdő még talán elmegy, de ez... Semmi értelme. Mert mi nem élményopera? Egy gyenge mű rossz előadásban. Ha már itt tartunk, a nehéznek tartott Wagner minden műve élményopera, nem is akármilyen, még ha a rendező, KERO, alias Kerényi Miklós Gábor nem erre gondolt is, amikor szegedi Carmenjét ekképpen aposztrofálta.

Meg kell hagyni, a szabadtéri játékok idei komolyzenei vállalása a maga nemében jó produkció. Nem több, egyszerűen jó. KERO a cselekményt korunkba, egy földrengés sújtotta közép-amerikai nagyváros lepusztult negyedének falfirkás romházai közé helyezte. Szegeden mostanában divatja van a felnagyított tárgyak díszletelemként történő felhasználásának, pedig az említett, „naturális" környezetben - a LED-kivetítő társaságában – kissé furán hat a régi típusú lemezjátszókat idéző forgószínpad. Persze, aláírom, egy lézerlejátszó „dobozával" nehéz lenne úgy kiemelni a tér laposából szereplőinket, mint ama lemezjátszó karjával...

Egynyári élmény

 

 Arnold Rutkowski és Mester Viktória

Van itt minden, mint a szombati piacon. A „musicalszínpad” tele túlmozgásos statisztákkal, táncosokkal; jönnek katonák és munkáslányok, utcagyerekek és go-go görlök, laza fiatalok és kutyás rendőrök… Látvány és akció: lángoló olajoshordók, villanó képek-filmek-reklámok, dzsipen menekülő, vagány Carmen… Éppen csak a lényeg: a mélység, az együttérzés, az igazi feszültség hiányzik. A fiatalok lelkesek, a tavaly Pécsett és Budapesten megrendezett Operalia-verseny egyik díjazottja, a Don Josét éneklő lengyel tenor, Arnold Rutkowski méltán kapja az este legnagyobb tapsát. A címszereplő, Mester Viktória magvas mezzója olykor sűrű pillanatokkal ajándékoz meg, az amerikai Lee Poulis siheder-Escamillója viszont pehelykönnyűnek bizonyul.

Nincs megállás, nyugvópont, a publikum nem unatkozhat, így e koncepció még „hangulatjavító” húzásokkal is jár: rögtön az elején egy rövid jelenet, később néhány mondat, illetve egy előjáték esik áldozatul. A karmester, Kesselyák Gergely pedig kísérletezik, különösen a tempók megválasztásával, ami a Cigány-dalnál a legfeltűnőbb. Eredetiségre törekvése e ponton modorosságba fordul: szakadozik a végsőkig lassított zenekari bevezetés, és hangicsálássá silányul a dal kezdő strófája… A Carmen-interpretáció összhatása azonban kedvező, Kesselyák drámai érzéke biztosíték erre. A zárójelenet tragikuma után viszont egyáltalán nem hiányzik a legnépszerűbb dallamok (az előjáték első részének) megismételtetése, amelyet a közönség ütemes tapsa kísér. Vagy éppen e vásáriság tesz valamit élményoperává? Persze legyen Szegeden is minden előadás népünnepély, de lehetőleg úgy, mint Veronában, Maceratában, Orange-ban vagy Rómában, Caracalla termáiban. Operettfalunk már van… – Szegedtől nem is olyan messze: Kübekházán.

 Fotó: SzSzJ

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Otthonunk

Otthonunk

szerző: Hervai Pál

Új Ember Hetilap - Hetilap 2009.07.05.

Nézőtér

 

Mindenütt jó, de a legjobb otthon – tartja a mondás. Valóban az otthon jelenti számunkra a biztonságot, a békét, azt a helyet, ahol önmagunk lehetünk. Amikor a feleségemmel összeházasodtunk, még nem volt saját lakásunk, de tudtuk, hogy ahol együtt vagyunk, ott már otthon vagyunk. Az otthonomhoz kötődöm, mert az enyém. Belőle élek. De az otthonom is függ tőlem, mert én is kellek ahhoz, hogy otthonná váljon, és ahhoz, hogy mások is otthon érezzék benne magukat. Az otthon jelenthet egy házat, amelynek a postaládájára az én nevem van fölírva, de lehet a tágabb környezetem is, az utcám, vagy az a hely, ahol felnőttem, és ahol „az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én..." Így hát otthonom a lakásom, a városom, a hazám, a kontinensem... vagy akár az egész Föld. Valóban lehet igazi otthonom a Föld? Érezhetem otthonomnak ezt a bolygót, amelynek egy jelentéktelen kis porszeme vagyok?

Otthonunk

A válasz röviden: igen. Ezt az állítást támasztja alá a több mint ötven országban egy napon, június 5-én, a környezetvédelmi világnapon bemutatott nagyszabású film, a „HOME”, azaz az Otthonunk. A film készítőinek célja azonban nemcsak az volt, hogy szemléltessék, milyen csodálatos otthon számunkra a Föld – bár a varázslatos képsorok efelől sem hagynak bennünk kétséget -, hanem az is, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez az otthonunk veszélyben van, és rajtunk is múlik, hogy mi lesz a sorsa.

A film stílusát tekintve természetfilm, de a világot rendhagyó módon tárja elénk. Az első meglepő dolog, hogy mindent felülnézetből látunk. Ez a látásmód a rendezőnek, Yann Arthus-Bertrand-nak köszönhető, akinek ugyan ez az első filmje, de már közel két évtizede készít légifelvételeket. Arthus-Bertrand eddigi leghíresebb munkája a Földünk a magasból című kiállítás volt, amelyet 2000-ben száztíz városban lehetett megtekinteni, és amelyen hatalmasra nagyított döbbenetes képeken láttatta, milyen is a világ madártávlatból.

A másik rendhagyó vonatkozása e természetfilmnek, hogy nem igazán beszél a képeken látható természeti jelenségekről. Nem tudjuk meg, hogy a folyó hogyan vájta ki csodálatos medrét, a bálna miért tud a hátán úszni, és a természet hogyan hozta létre számtalan színpompás csodáját… Ennek a filmnek nem ez a célja. Alkotói úgy érezték, hogy már nem elég csak mutatni a természet szépségét: az első filmkockától kezdve a narrátor szigorú hangján elmagyarázza, hogy a homo sapiens, azaz Ön, a kedves filmnéző milyenné tette az élő és élettelen világot ezen a bolygón, és hogy most milyen kilátásaink vannak.

Bevallom, furcsa érzés, hogy miközben egy csodálatos jéghegyet repülök körbe, amelynek szépségétől elámulok, azon kell gondolkodnom, hogy ha sok ilyen jéghegy szakad még le Grönlandról, akár hét méterrel is emelkedhet a tengerek szintje. Vagy a tengerpart hullámaiban gyönyörködve azon kell töprengenem, vajon lesz-e hal ezekben a vizekben negyven év múlva… A sok szépség és csoda az enyém is, de felelős is vagyok értük. Minden összefügg a Földön. Ahogy én élek, az kihat az atmoszférára, és ezzel együtt mindenfajta, tőlem távoli életre is. A környezettudatosság ma már nemcsak azt jelenti, hogy nem szemetelek az erdőben, hanem hogy felelős vagyok azért, hogy gyermekeink számára is élhető legyen a világunk. Egyházunk is annyira fontosnak tartja ezt a problémát, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén körlevelet adott ki Felelősségünk a teremtett világért címmel.

Nehéz visszaadni, mi mindenről szól ez a film. Az információk mennyisége érezhetően több, mint amennyit másfél óra alatt be lehet fogadni, és biztosan vannak olyan állítások is, amelyekkel vitatkozni lehetne, de egy dolgot világosan megmutat: új korba érkeztünk. Vagy komolyan vesszük a teremtett világot, vagy egy kilátástalan jövőbe sodor bennünket a felgyorsult fejlődés. Sokat gondolkoztam a film vége felé többször elhangzó mondaton: „Késő pesszimistának lenni”, de így van. Előre kell tekinteni, és komolyan meg kell vizsgálni, hogy én mit tehetek az Otthonomért. Az Otthonunkért. „Mi írjuk a történet folytatását. Együtt.”

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Lapszámaink
  • 2017.11.12.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.12.

  • 2017.11.05.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.05.

  • 2017.10.29.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.29.

  • 2017.10.22.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.22.

  • 2017.10.15.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.15.

  • 2017.10.08.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.08.

  • 2017.10.01.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.01.

  • 2017.09.24.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.24.

  • 2017.09.17.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.17.

  • 2017.09.10.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.10.

Tovább az összes lapszámhoz