Szikora János rendezésében a show talmi foglalatában, a misztériumjáték jeleneteiben rajzolódik ki mind erősebb körvonalakkal, árnyalatokkal Isten szegénykéjének portréja. Képek Assisi Szent Ferenc életéből. Epizódok, villanások allegorikus figurákkal: a hóruhára vágyó szegénységgel (Nemes Wanda), akivel Ferenc frigyre lép, derűs angyalokkal és vadul csábító démonokkal…

A végtelenbe vesző-vezető színtér a mennyei, a teremtett világ és a civilizáció egymásba fordulása, amely beláthatatlan, mégis „biztos” távlatra nyílik. Ferenc a fényről, a templomról, Krisztus keresztjéről, a szeretetről és az evangéliumról prédikál. Virágos kert, ahol az egyszerű virágok a hétköznapi (vagy annak tűnő) közösségteremtő, örök szövetséget közvetítő és örömet hordozó szavak.

Finom humorral átszőtt szívderítő jelenet, ahogy a Poverellóról szóló jámbor legendákat egy zöldségekkel bábozó bohókás szerzetes (Vass György) idézi fel főzés közben a pásztorukat vesztett kistestvéreknek…

Élet – halál – öröklét: stigmák, kísértések, búcsú az e világtól, bűnbánat és megtérés az Atyához. Szennyesen-tisztán, ahogy egykor ideszülettünk…

A show világa aztán visszaránt jelenünkbe, az igazán irreális valóságba. Marad a döbbenet: Ferenc és kikezdhetetlen üzenetének cáfolhatatlan egyértelműsége. És a bizonytalanság: milyen nehéz lesz az egyszerű szavakról, a láthatatlan lényegről írni… –, hogy „hajnal legyen a gondolatokban!”

(Michel de Ghelderode: Virágos kert – Képek Assisi Szent Ferenc életéből, Új Színház)

Fotó: Katkó Tamás  

Aron Ralston hegymászó 2003 áprilisában a Utah állambeli Blue John Canyonban beleesik egy hasadékba, és a jobb karját egy lezuhanó szikla a kanyon falához szorítja. Öt nap után, hogy kiszabaduljon, könyök alatt levágja a kezét egy életlen bicskával. A tengerentúlról olyan hírek érkeztek, voltak, akik rosszul lettek, sőt elájultak a moziban a borzalomtól. Azonban nem az önamputáció a film lényege (mellesleg láttunk már több vért is mozivásznon), még csak nem is a szomjúság, az éhség, a kialvatlanság, a halálfélelem gyötrelmei. Az egész kálvária szimbolikussá válik, és megmutatja, hogy az élet emlékekből áll, hogy fontosak a mindennapi, apró örömök, hogy valamiféleképpen mindannyiunk keze meg van kötve, s hogy a hibákon, a reményeken, a fájdalmon túl végül is a szeretet tart minket életben.

E szinte közhelynek számító, ugyanakkor itt nagyon is hiteles tanítást gyönyörű képek, vibráló színek, sodró történetmesélés és finom irónia teszi befogadhatóvá. Az eseményeket alapvetően Aron Ralston szemszögéből látjuk, ezért nem válnak hatásvadásszá a hallucinációkat megjelenítő képsorok vagy a segítség megérkezésének lassított felvételei. Az pedig külön figyelemre méltó, hogyan fordítja a rendező, illetve az operatőrök (Enrique Chediak és Anthony Dod Mantle) vizuális nyelvre a fájdalmat vagy a szomjúságot.

Valószínűleg nincs néző, aki ne tenné fel magának a kérdést: ő képes lenne-e levágni a saját kezét. Danny Boyle szerint megtennénk, mert ez az elnyomhatatlan életösztön köt össze minket, embereket. Hála Istennek, a legtöbbünknek nem kell ilyen döntést hoznia. De annyi bizonyos, valamennyiünk életében vannak sziklák, amelyeket le kell győznünk.

(127 óra, amerikai-angol film, 94 perc)

Darren Aronofsky Oscardíj( ak)ra esélyesnek tartott filmje nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bepillantást engedjen egy művészlélekbe, a táncosok rivalizáló, fizikailag és mentálisan kemény, néha már egyenesen kegyetlen világába, rávilágítva az önpusztító, „mindent a szerepért” életérzésre is. A baj csak az, hogy Aronofsky alkotásában szinte minden az alapjaitól hamis és erőltetett. Feltételezem, merésznek, újszerűnek, szókimondónak, lélektanilag izgalmasnak szánta filmjét, ezzel szemben a Fekete hattyú tele van képi és pszichológiai közhelyekkel, kiszámítható szituációkkal, hogy a melodramatikus – Dorian Grayre emlékeztető – végkifejletről már ne is beszéljünk. A leginkább az arányérzék hiányzik a rendező eszköztárából. Aronofsky csak túlzásokkal, „harsány” vizuális hatásokkal tudja fenntartani a néző figyelmét. Nina elhatalmasodó szorongásainak, üldözéses tévképzeteinek, skizofréniájának sokkoló megjelenítésével, a mind sűrűbben felbukkanó thrillerklisékkel, tükrökkel-trükkökkel, illetve nem csipetnyi erotikával próbálja oldani a szimpla cselekmény laposságát és unalmát. A beteljesülés egyfajta kafkai átalakulás: a színpadi szereppel való megtollasodásig vezető (lelki) azonosulás inkább komikus, semmint ütős látványeleme a „táncos drámának”. Natalie Portman beszédes tekintetén kívül a Fekete hattyú egyetlen igazi értéke Csajkovszkij szétcincáltan is örök érvényű zenéje. Azért viszont nem muszáj moziba menni.

(Fekete hattyú, színes, feliratos amerikai film, 2010, 103′)

Olyan krimit láthatunk, amelyben a bűn és a bűnhődés úgy kerül közel hozzánk, ahogyan már csak ritkán esik meg a mozivásznon. Hősünk, Benjamín Esposito (Ricardo Darín) egyszerű törvényszéki alkalmazott, akinek az életét (és nem csupán az övét) felforgatja egy gyilkosság. Az ügyet lezárják, illetve lezáratják vele, és csak nyugdíjba vonulása után veszi elő magánszorgalomból, kíváncsiságból. Azonban nemcsak a gyilkosság szálait szeretné kibogozni, hanem saját életét is, amelyet évtizedek óta nem tud leválasztani az ügyről. Főhősünk így tud meg valami fontosat bűnről, szenvedélyről, szerelemről, büntetésről és a morál nem egyszerű kérdéseiről. A Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből ismert szabad-e ölni kérdés helyett a szabad-e büntetni és a hol van a határ a bosszú és a büntetés között kérdése itt a fő. A válaszokat a rendező szerencsére úgy hagyja nyitva, hogy a néző lelki alkattól függően akár napokig is elrágódhat rajta. A film egyébként több ponton is párhuzamba állítható a nagy orosz regénnyel, azzal együtt, hogy a két mű összehasonlító elemzésére nincs sok szükségünk.

A Szemekbe zárt titkok azonban nemcsak a fentiektől jó. A karakterek, a színészek játéka, a film humora mind lebilincselővé teszi. A gyönyörű Soledad Villamil, aki hazájában nemcsak színésznő, hanem énekesnő is, a hitelesen játszó Ricardo Darin és a tökéletes alakítást nyújtó Guillermo Francella gyorsan belopják magukat a nézők szívébe.

A rendező úgy bontja ki a történetet és vele együtt a nyomozás részleteit, hogy közben hagy időt a lelki történésekre. Helyes arányérzékkel beszél bosszúról, felelősségről, morálról, szenvedélyekről, egy ember kiismerhetetlen, mégis felismerhető lelkéről. Fontos film a Szemekbe zárt titkok azért is, mert a krimi műfaja egy ideje mintha nem találná a helyét az öncélú és hatásvadász gyilkolások, a követhetetlenül fejlett technikával keresett ujjlenyomatok vagy a sokszor értelmetlenül idegtépő thrillerek között. Campanella azonban oda teszi alkotását, ahová a „nagyok”, feltéve újra azt a bizonyos lécet, méghozzá meglehetősen magasra.

Ezeket a kérdéseket sem hagyja kihunyni, és közel hozza Xavier Beauvois Emberek és istenek (Des hommes et des dieux) című alkotása, amely tavaly elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját. Azóta is töretlen a pályafutása, pedig fényévnyi távolságra van a kameraszédítő sikerfilmektől. Van remény.

Mindennapi, de csak látszatra szokványos percekbe vonja nézőjét a film. S szelíden átölel egy másik világba. Persze csakis „innen nézve” mutat sokszor észrevétlen, közöttünk lüktető titkokat. De a legegyszerűbb cselekvésben is tetten ért méltóság, a gyógyító érintés, a közös ima békés szárnyalása, a magányos istenkeresés csendje vagy elfúló sikolya, a szemérmes áhítat, egy megváltó ölelés, az arcvonások-tekintetek szelíd mélysége már nem csak földközeli jelentés.

Mi nézzük a filmet, vagy minket néznek? Emberek és istenek. Az a rengeteg és az egyetlen. Akit nap nap után darabokra tépnek. Akit nap nap után darabokra tépünk. Az Emberek és istenek a jelenlét filmje. A jelenlété, amely olykor – persze mindig csak itt és most – fájdalmasan hiányzik az életünkből.

(Emberek és istenek. Francia filmdráma, 2010. Rendezte: Xavier Beauvois, főszereplők: Lambert Wilson, Michael Lonsdale. Magyarországi bemutató: január 27. Forgalmazó: Cirko Film)

Pillanatkép az egyik próbáról

A történet szerint a kis Matykó királyfi édesapja váratlanul meghal, ezért a fiúcskának alig hétévesen szembe kell néznie az uralkodás nehézségeivel, sőt az ellenséges királyi udvarral. Ám Matykó nem esik kétségbe: megnyeri az ellene indított háborút, és merész reformokat vezet be országában. Gyerekparlamentet alapít, és megmutatja a felnőtteknek, hogy a kicsiknek ugyanúgy vannak jogaik. Barátian fogad egy afrikai királyt, majd viszonozza a látogatást… Egyszóval e történetben minden olyan elem megtalálható, amely becsalogathatja a színházterembe az ifjúságot – sőt a felnőtteket is. Korczak meghatározása szerint ez a mű „játék gyerekeknek és gyerekszívű felnőtteknek”. Azt az evangéliumi gondolatot hirdeti, hogy a gyermekeké a mennyek országa – sorolhatnánk a kicsinyekre vonatkozó jézusi mondatokat. Ahogy a darab előhangjában halljuk: „Jobb volna, ha a királyokat, utazókat és írókat mindig a gyermekkori fényképeiken mutatnák be, abban a korban, amikor még nem voltak felnőttek és öregek – különben úgy tűnik, mintha ők rögtön olyan okosnak és felnőttnek születtek volna.”

A további előadások időpontja sajnos még bizonytalan. Tájékoztatásért érdemes felkeresni a világhálón a www.cinkapanna.hu honlapot, illetve az előadás helyszínét (Budapest, VII. kerület, Rottenbiller utca 16-22.).

Christine-nel, a kerekes székbe kényszerült, kezét, lábát mozgatni nem tudó fiatal nővel végül megtörténik a csoda, amire mindenki vár. Éppen vele, aki a film tanúsága szerint nem a legbizakodóbb, legbölcsebb, és talán nem is a legmélyebb hitű. A kérdés, miszerint a lourdes-i víz, a jóképű biztonsági fiatalember érdeklődése és udvariassága vagy az isteni szándék emeli ki kerekes székéből, nyitva marad. Sejtetve, hogy ez a három szál oly szorosan fonódik össze, hogy nem érdemes és nem is szabad őket elválasztani egymástól. A filmet a szemünk előtt zajló csoda mellett végig átjárja a kétely és a bizonytalanság. Az alkotó azonban nem hagy bántóan tátongó lyukakat a történetben, és szerencsére a didaktikus tanmesék elemeitől is megkíméli a nézőt.

A szereplők által feltett számtalan kérdést mi is ismerjük. Miért éppen én vagyok beteg? Miért velem történik szerencsétlenség? Vajon csakugyan boldogabb-e az, akire irigyen nézek a környezetemben? Vajon betegség és egészség hajszálpontosan megfogalmazható és szétszedhető fogalmak? Mit lehet számon kérni az Istentől? Lehet-e, szabad-e egyáltalán? Vajon tíz ember közül miért csak egy, és miért éppen az az egy gyógyul meg? És végül: mihez kezd a csodával a többi csalódott kilenc? A film megpróbálja egy másik szemszögből is feltenni ezeket a nehéz kérdéseket. A rendező úgy vezeti végig a nézőt a cselekményen, hogy sokszor csak azt engedi meg neki, hogy lopva, egy oszlop vagy egy szobor mögül belessen a történetbe. Előfordul az is, hogy előttünk húzzák össze a függönyt, és magunkra maradunk azzal, ami a szemünk számára amúgy sem látható. De akad néhány olyan jelenet is, amelyek kíméletlen tükröt tartanak elénk. A kritika azonban, amely szelíd és finom humorral hol a katolikus zarándoklatok gépezetéről, hol emberi gyarlóságainkról húzza le a leplet, jogos és sosem bántó.

Becses ajándék a Lourdes attól az Európától, amely az utóbbi évtizedekben mintha megfeledkezett volna arról, hogy az eget és a földet össze lehet kötni, az élet pedig egyaránt hozhat égi és földi csodákat. Az osztrák, francia és német koprodukcióban készült film értékes alkotás. Értelmezését a talányos befejezéssel, bölcsen és finoman, ránk bízza az alkotó. Sejtetve, hogy a csoda is csak akkor tud két lábon megállni és elindulni, ha nem hagyjuk magára.

Az író-dramaturg-rendező, Pozsgai Zsolt a Terror Háza Múzeum termeiben, (emlék)szobáiban, embertelen útvesztőiben és pincebörtönében készítette el műve filmváltozatát, a Mindszentyt alakító Lux Ádám kivételével ugyanazokkal a színészekkel (Kautzky Armand, ifj. Jászai László, Fazekas Zsuzsanna, Fazekas Andrea és Tóth Tamás), akik az 1996-os premieren sikerre vitték a darabot. (A Papot először Mertz Tibor alakította.) Az „áthallásokkal” teli, egyszerre reális és szürreális térbe helyezett lélektani drámát segíti és gyengíti is a múzeumi környezet, ahol nem mindig működnek e színjáték maga által kijelölt „játékszabályai”. A kis pénzből született, de ötletes művészfilm legnagyobb erénye, hogy megőrzi az örökkévalóságnak egy kivételes színházi élmény emlékét.

– Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Édesanyám kézen fogott minket az öcsémmel, és kivezetett a Szabadság térre – idézi fel gyermekkori emlékét a rendező. – Egy fa alatt megállt velünk, és halkan azt súgta a fülünkbe: „Látjátok azt az épületet? Az ott az amerikai nagykövetség. Most abban az épületben lakik Magyarország utolsó hercegprímása. Most szép lassan elsétálunk a ház előtt. Úgy nézzetek föl a lehúzott redőnyökre, hogy meglehet: valamelyik ablak mögött épp ott áll, és lát benneteket.” Gyerekek lévén ez titokzatos történet volt számunkra, és amúgy is tudtuk: a körülöttünk lévő világ teli van olyan dolgokkal, amelyekről csak otthon, ott is csak halkan szabad beszélni. Azt azonban csak most, a film forgatásának idején értettem meg igazán, micsoda hallatlan jelentősége volt annak, hogy Mindszenty – bárhogy is kérlelte a Vatikán – semmi áron nem volt hajlandó elhagyni az ország területét. Számosan őriznek hasonló történeteket, amiből kiviláglik: az a tudat, hogy a bíboros itt van köztünk, nem hagyja magára a nyáját, nagyon sok emberbe öntött erőt a diktatúra éveiben. Filmemnek is ez lenne a küldetése: egy igaz ember életútján keresztül megmutatni, mekkora a különbség a hajlíthatatlanság és a dac között. Mindszenty – mint valamennyi nagy személyiség – máig megosztja az elemzőket, és leggyakrabban épp sziklaszilárd kitartása válik vita tárgyává: vajon nem kellett volna-e követnie Róma kiegyezésre, modus vivendire törekvő politikáját? Aki azonban jobban elmélyed ebben az életútban, az pontosan látja, hol a határ megadás és feladás között. Elveiből Mindszenty sohasem volt hajlandó engedni – bizonyítja ezt az is, hogy a nyilasok éppúgy bebörtönözték, mint a kommunisták. Mai szóval emberjogi aktivistának is nevezhetnénk, hisz ő nem csupán az akkori Magyarország mintegy hatmillió katolikusának védelmét tekintette kötelességének, hanem mindig szót emelt, valahányszor veszélyeztetve látta az emberi szabadságot és méltóságot, lett légyen szó zsidóüldözésről, a svábok kitelepítéséről vagy a magyar egyház lefejezéséről. Nemcsak a boldoggá avatásra váró főpapot szeretném láttatni tehát, hanem azt a nemzeti nagyságunkat is, akinek – a korábbi filmjeim témájául választott többiekkel együtt – el kellene foglalnia végre az őt megillető helyet megtépázott nemzeti tudatunkban. Hisz a hercegprímás nem csak a történelmi sorsfordulók mártírjaként méltó a figyelemre! Zalaegerszegi apát-plébánosként valósággal klebelsbergi munkát végzett: lapokat adott ki, iskolát, öregotthont, közösségeket szervezett. Gondviselésszerű, hogy a század legnagyobb megpróbáltatásai Serédi Jusztinián hirtelen halála után épp őt találták a prímási székben. A film címe azt is jelzi: számára az isteni terv más feladatot tűzött ki, mint hogy a vérét ontsa hitéért és hazájáért. Igaz, Rákosiék is tudták: ha megölik, abban a szempillantásban megajándékozzák a nemzetet egy mártírral. Azt azonban nem sejthették, hogy a gondviselés talán éppen így valósíthatta meg igazán a terveit: a követségen való, néma jelenlétével a nyomorult történelmi körülmények közepette is erősíthette a hit és az igazi értékek iránti elkötelezettséget.

A film forgatása 2009 késő nyarán zajlott. Elfogódottan vártam, milyen lesz belépni azok mögé az ablakok mögé, ahol a hatvanas években, gyerekfejjel a bíborost sejtettük. Amikor odaléptem az ablakhoz, ahonnét kitekinthetett letiport hazájába, döbbenetes felismerés vett rajtam erőt. Követségi fogságának másfél évtizedében, ha kitekintett, Mindszentynek minden alkalommal látnia kellett az egykori trianoni virágoskert helyére állított szovjet felszabadulási emlékművet. Azért szeretném, ha a film minél több nézőhöz eljutna, hogy Mindszenty személyén keresztül jobban megismerjék az egész korszak ördögi mechanizmusát. Nincs kétség: ameddig nem teszünk rendet magunkban a mögöttünk hagyott évszázad megítélése terén, nem juthatunk a birtokába annak a tisztánlátásnak, hitnek és nemzeti hűségnek, ami elődeinket átvezette a nácizmus és a kommunizmus poklain.

Bizonyos értelemben mégis csalódás. Amennyiben van értelme a művészfilm kategóriának, és mindenáron „skatulyázni” akarunk, e sorok írója akkor sem szívesen definiálná művészfilmként. De ez még nem is lenne baj. Hiszen attól még lehet jó egy film, ha nem feszegeti mindenáron a társadalom és az egyén nagy sorskérdéseit. Az már inkább zavaró, ha mégis ezt teszi, de nem meggyőző módon. Urszula Antoniak alkotására ez utóbbi jellemző. Az sem segít sokat, hogy kevés benne a párbeszéd, hogy szépek a klasszikus zenei részletek, hogy a kamera gyönyörű tájakon kalauzol bennünket végig, és hogy a stáblista európai. Bármennyire is szeretnénk mi, csemegére vágyók, mindez még kevés ahhoz, hogy valami művészfilm legyen. Ami azonban ennél is nagyobb probléma: a klisénélkülinek nevezett alkotáson filmes és irodalmi közhelyek sokasága vonul végig. Hiszen bizonyára elég olyan regényt olvastunk vagy filmet láttunk már, amelyben az egyik „elvadult” szereplőt a másiknak meg kell szelídítenie. Amikor a zord külső érző lelket takar, amikor férfi és nő másfél órányi filmidőben úgy kerülgeti egymást, mint macska a forró kását. Urszula Antoniak, bár tudja a mértéket, és ami a legfontosabb, távol tartja magát a giccstől, nem igazán képes meggyőzni a nézőt arról, hogy amit gondol, azt komolyan gondolja.

Az alaptörténet: egy nő (Lotte Verbeek) válása után, hogy szakítson múltjával, egy hátizsákkal és egy sátorral útnak indul. Űzött vadként rója az utakat, míg egy nap magányos és otthonos házra nem talál. Furcsa alkut köt a benne élő özvegy férfival (Stephen Rea). Segít neki a kertben, és a férfi cserébe ételt ad neki. Az egyezség szerint semmilyen személyes kérdést nem szabad feltenniük egymásnak. A film egyszerre szól ember és ember, férfi és nő találkozásáról, és boncolgatja azt a talán nem is annyira bonyolult kérdést, miszerint meddig lehet úgy közünk egymáshoz, hogy nincs közünk egymáshoz.

Hibái ellenére erényei és nagy pillanatai is vannak a filmnek. Lassanként leomlanak a falak a szereplők közt, apránként mégiscsak elhangzanak olyan kérdések, hogy mi a kedvenc számod vagy mi a kedvenc színed. Talán az egyik legszebb része a filmnek, amikor a két ember, végképp felrúgva a megállapodás szabályait, titkon kilesi, ki a másik. Egy elhagyott üres lakás, egy padlófúgába szorult, virágos hajcsat, adatok, lemezek, könyvek, egy könyv aláhúzott sorai. Talán ez a néhány filmkocka menti meg a történetet, a szereplőket. És bennünket. Hogy mitől is? Valami olyasmitől, amit úgy hívunk: teljes reménytelenség.

Arnold Rutkowski és Mester Viktória

Van itt minden, mint a szombati piacon. A „musicalszínpad” tele túlmozgásos statisztákkal, táncosokkal; jönnek katonák és munkáslányok, utcagyerekek és go-go görlök, laza fiatalok és kutyás rendőrök… Látvány és akció: lángoló olajoshordók, villanó képek-filmek-reklámok, dzsipen menekülő, vagány Carmen… Éppen csak a lényeg: a mélység, az együttérzés, az igazi feszültség hiányzik. A fiatalok lelkesek, a tavaly Pécsett és Budapesten megrendezett Operalia-verseny egyik díjazottja, a Don Josét éneklő lengyel tenor, Arnold Rutkowski méltán kapja az este legnagyobb tapsát. A címszereplő, Mester Viktória magvas mezzója olykor sűrű pillanatokkal ajándékoz meg, az amerikai Lee Poulis siheder-Escamillója viszont pehelykönnyűnek bizonyul.

Nincs megállás, nyugvópont, a publikum nem unatkozhat, így e koncepció még „hangulatjavító” húzásokkal is jár: rögtön az elején egy rövid jelenet, később néhány mondat, illetve egy előjáték esik áldozatul. A karmester, Kesselyák Gergely pedig kísérletezik, különösen a tempók megválasztásával, ami a Cigány-dalnál a legfeltűnőbb. Eredetiségre törekvése e ponton modorosságba fordul: szakadozik a végsőkig lassított zenekari bevezetés, és hangicsálássá silányul a dal kezdő strófája… A Carmen-interpretáció összhatása azonban kedvező, Kesselyák drámai érzéke biztosíték erre. A zárójelenet tragikuma után viszont egyáltalán nem hiányzik a legnépszerűbb dallamok (az előjáték első részének) megismételtetése, amelyet a közönség ütemes tapsa kísér. Vagy éppen e vásáriság tesz valamit élményoperává? Persze legyen Szegeden is minden előadás népünnepély, de lehetőleg úgy, mint Veronában, Maceratában, Orange-ban vagy Rómában, Caracalla termáiban. Operettfalunk már van… – Szegedtől nem is olyan messze: Kübekházán.

 Fotó: SzSzJ