Tizenkilencezer

Tizenkilencezer

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.04.03.

 Noteszlap

Naiv-vakmerően egyszer csak arra gondolok: e kis hazában valahol, Zsukon vagy Gelseszigeten valaki épp most ugyanúgy lapozza az észtek hősénekét, a Kalevipoeget, mint én itt, Budán.

Örömmel üdvözölném, és azon mód megkérdezném, mit szól a rímtelen verssorok megszámlálhatatlanul sok alliterációjához; a betűrímhez, amikor két vagy több egymást követő szó kezdőhangja ugyanaz.

Ő is minden bizonnyal örül, hogy a XX. században, a finn Kalevalával csaknem egy időben az észt Kalepoeg is megszületett. Édestestvérek.

Tizenkilencezer

 

 

 Rab Zsuzsa

Ez a valaki ismeretlen, kezében a megkapóan szép kötettel, velem együtt tudja, hogy a magyar Kalevipoeg 1985-ben került az olvasó kezébe. Rab Zsuzsa költötte át a tizenkilencezer-nyolcvanhét (!) verssort Bereczki Gábor eleven nyersfordításából.

Olvasótársamtól-társnőmtől megkérdezném: ismeri-e Rab Zsuzsát? Ha nem vagy alig, hadd írjam ide: Rab Zsuzsa költő huszadik századunk műfordítás-irodalmának egyik legnagyobb nyelvművésze volt. Nyolcvanöt éve született, de már tizenhárom esztendeje csak lélek szerint van jelen.

A Pápán világra jött Rab Zsuzsa olyan dunántúli költőelődökre tekinthetett vissza, mint Berzsenyi, Babits, Illyés, Weöres. Tizenhét éves gimnazista volt, amikor Fény felé című első verseskönyvecskéje Székesfehérváron megjelent. A háború befejezése után, ősszel már pesti egyetemi polgár, Trócsányi Zoltánnak, az orosz nyelv professzorának növendéke. Fordítani is oroszból kezd, első kollokviumán egy Puskin- vers átköltésével arat sikert. Utána is minden költői színességét a műfordításnak rendeli alá. Gyönyörű tehetségének akkor lettem bámulója, amikor csaknem ötven évvel ezelőtt szinte ugyanaznap lapozhattam föl az Ékes fehér hattyú című kötet orosz népdalátköltéseit és a Mai orosz líra újhullámos fiataljai: Jevtusenko, Vinokurov, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkij magyarul megszólaló verseit.

Rab Zsuzsa a lelke legmélyén érezte, milyen az orosz népdal – „Ösvény szélén álldogáltam, csipkeágat törtem” –, és mennyire ráérzett a fiatalokra: „madárfiók-rebbenéssel mozdulsz” (Vinokurov); „Csillagi fény, emeletsorok égbe növő tűzvésze – szeretlek” (Voznyeszenszkij).

A versekig sok prózafordításon nevelte magát. Olyan remekléseken is, mint Csehov jó néhány novellája. Dunántúli magyar szavaival szólalt meg a pesti színpadon A Turbin család napjai, Bulgakov színműve. Cikket, elő- és utószavakat, esszét egyaránt írt. Előbb-utóbb mégis végleg a vers, a vers, a vers mellett tette le a garast! Históriás énekek, egyházi ájtatos énekek tolmácsolója: „Tisztaságos, ékes Szűzanya, hol hajtottad le fejed éjszaka?”

Ő magyarította a két nagy költőnőt, Cvetajevát és Ahmatovát. Neki köszönjük, hogy oly szívbe markoló szépséggel szólal meg Szergej Jeszenyin csaknem minden jeles költeménye. Egyetlen kezdő verssort idézek csak: „Bokraink közt már az ősz barangol.”

A költő Rab Zsuzsa hosszú-hoszszú évek, főként klasszikus és mai orosz költemények százainak fordítása után jelentkezett ismét saját költeményeivel: Aranyvasárnap című könyvével, 1968-ban. Ezt a Kő és madár követte. Új versei közül számomra az egyik legkedvesebb a Paszternak melódia. Bravúr! Különös kis remekmű. Az a teremtő vér lüktet benne, amely az ő magyar költőszívéből áramlott át orosz műfordításaiba, majd tért vissza önnön versébe. Mintha csakugyan Borisz Paszternak írta volna. Pedig a poetessa Rab Zsuzsa: „Az asztal-hómezőre nézni nem merek, mert távolodó hangod tépi fel…”

Meg kellene számolnom a költőket, akiket fordított. És nem csupán az oroszokat, grúzokat, örményeket, de például Rilkét is.

Kedves ismerős-ismeretlen valaki, valahol! Olvassunk most együtt. Bámuljunk és csodálkozzunk: mennyi tüneményes erő kellett ahhoz, hogy a magyar Kalevipoeg megszülessék. Észt, nyolcszótagos sorai mintha az ősi magyar nyolcas zenéjével szólnának.

„És ugye maga is rengeteg közül rátalál egy-két betűimre?” „Magányos madárként”; „hajnal hírül hozója”; „lenge lepkeként libegni”; „habzó hullámok hintáztak”; „így lett nyugvó nyoszolyája, védett vacka a vándornak”.

Látom –- ha behunyja szemét, talán maga is láthatja –, az apró termetű, kissé gömbölyded Rab Zsuzsa éppen lefelé siet a sajtóház lépcsőjén. Mindig siet. Vár rá az íróasztal a rózsadombi házban. Messziről mosolyog almapiros arca…

 

  

Noteszlap

Noteszlap

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.01.16.

Egy poéta szavaiból

Valamelyik éjszaka Szép Ernővel álmodtam.

Amikor még élt, tehát a valós-világban, egyszer találkoztam és beszélgettem vele. Álmomban most jelenik meg először, amióta örökre elment. Álomszürke ruha van rajta, szürke puhakalap, kezében sétapálca. Aprókat lépeget, amint megyünk egymás mellett. Óvatosan, lassan. Mintha sétálnánk. Afelől érdeklődik, melyik könyve nincs meg nekem, mert ő elküldi. Örülök szavainak. Majd dicsekedni kezdek:

– Ernő bácsi, köteteidből, verseidből, prózádból folytonosan „kipreparálom" a nekem tetsző szavakat, kifejezéseket, mondatokat...

Noteszlap

 

 Szép Ernő

Ekkor egy pillanatig – álmomban! – elcsodálkozom, miért is szólítom a költőt Ernő bácsinak, hiszen már magam is eléggé öreg vagyok. Itt mintha ismét megvillanna valami az álmodóban: Szép Ernő régesrég meghalt. Fiatalabban, mint amennyi most én vagyok…

Egyszer csak álmosodik minden.

Ez a poéta már a huszadik század elején ilyeneket írt le:

„A világra születtünk, ugyebár nem vagyunk leszúrva a földben egy helyre, mint az utcai lámpa, látnunk szabad öt földet, tíz tengert, ezer szigetet. S látnunk illik egymást.”

Ő is egy volt, aki a másik embert is látta. Úgy írt önmagáról, hogy a verse és prózája ugyanakkor másról is szólt. A szeretet, a szív, a humánum, az emberiesség halk szavú betűvetője volt. Rejtezkedve is folytonosan: lírai hírhozó és krónikás.

Vissza-visszatérő szavai közül hadd írjam ide az egyiket: „A jóságot mondom magamban úgy, mint a kisded az angyal nevét idézi.” És mintha egy lélekzetvételre mondaná-írná az egész mondatot, elhagyva azt az egy vagy két vesszőt, amelyet valaki más – költő vagy nem költő – pedig talán kitenne.

Csakugyan a jóság az egyik legfontosabb, legdédelgetettebb szava: „Tégy jót velem jóságos jóság.” Még egy ritkán szereplő igét, igealakot is hozzáilleszt a főnévhez: „Futamolt a fejemben ez a szó, a jóság.”

Ugyanez a nekem annyira kedves poéta mondja, írja – majdnem ugyanerről: „Nekem nincs jogom bánatot okozni, ez nem volt az utasításaim közt, amelyekkel a világra küldtek…”

Egy újévi cikkben ezt szeretem a legjobban: „Nem lehet külön boldognak lenni.”

Jelzőiből egy-kettő, csak úgy találomra. Egy tulipán hajnalszínű; valaki körteképű; egy asszony haja juhturószőke. Ül a nézőtéren, a világhírű karmesterről elragadtatottan szól, majd ezt írja róla: megsózott hajú. Szerinte az asztal fölé hajló, folytonos betűvetés: púpos irkálás éjszaka.

Hasonlatai? Az egyik nyilván a gyerekkorból fakad: „Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy mint a megütött karika szalad egyet.” (Ó, ismét a hiányzó vesszők!) Ez a hasonlat már felnőttes: „Mellemhez kapok úgy, mint aki arra ijed, hogy a tárcája nincs meg.” Poétikus, vagy ha tetszik: költőien felnőtt: „Semleges voltam én, mint égen a hold.”

Olyan poéta, amilyen ő, mihez hasonlítja a kis házi népszerűeket? „A cicák az ablakban ülnek, mint a porcelánok.” Ez a mondata pedig több is, szebb is, mint némely hasonlat: „Láttam egy verebet, felrepült egy levéllel, vissza próbált szúrni az ágra.”

Szép Ernő a helyesírás szabályairól is tudott írni, és joggal marasztalta el a könny-zsaroló filmeket.

Egyik tárcájában kisgyerekkorára emlékszik vissza. Akkor tudta meg, hogyan születtek a hegyek. A hízó ökrök, a sőrék mellé rendelt falusiak mesélték, hogy miután Jézus Krisztus föltámadott, és elindult a mennyország felé, a föld is utána akart menni. De Isten Fia intett a földnek: „Te csak maradj odale…” Szavára nem emelkedett tovább, szót fogadott. De ameddig fölmagasodott, a sok hegy megmaradt.

Szép Ernő rajongott Puskinért; a Ja vász ljubil nevezetes verset le is fordította – kissé megtoldva a nyolc sort, szépernyősen. „Sokáig tudtam könyv nélkül végig az Anyegint – írja egy helyen. – Ha most ki akarom hallgatni magam, folyton elbotlom…” A költő tehát – költőben botlott el. Őszinte a panasz. De másutt fölsejlenek benne Lenszkij szavai: „Ki mondja oh meg, hova lettek / Tavaszom arany napjai?”

Lapozok tovább, s megakad a szemem egy szép mondatán: „Ágaskodtam és nyújtottam a nyakamat, ahogy Isten tudnom adta nyújtani.”

Egyszer színinövendékek régi vizsgaelőadásait idézi föl, s a fiatal lányok bizonytalan jövőjére gondol. Figyeli a nézőtéren a szülőket, hozzátartozókat, „akik most először, de talán – utoljára hallják”, hogy a gyermekeiket tapssal ünneplik. És az írás végén egy egyszavas mondat, mélyről fakadó sóhaj: „Istenem.”

Így egyszerűen, pátosztalanul, megrendülten és megrendítően csak az ejtheti ki és írhatja le, aki hisz, és szívközelből érzi, hogy a mondat végére nem kell okvetlenül felkiáltójelet tenni…

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Bevittük a parazsat

Bevittük a parazsat

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.12.19-26.

Noteszlap

M., a szépkorú betűvető, akinek három dédunokája van, tenyerét melengeti a barátságosan fűtő tekintélyes cserépkályhán. És szokása szerint mesélni kezd:

– Gazdasági válság dühöngött akkor is, talán nagyobb, mint amilyen most van. Apám már negyedik esztendeje munkanélküli volt. Mindent megpróbált, hogy a négytagú családnak azért meglegyen a mindennapija. Szén- és kokszmaradványokat guberált a Cséri nevű szeméttelepen. Soroksári káposztaföldön éjjeliőrködött. Nádat vágott a Kakas-tó partján. Fakereskedőnél trógerolt. (Ezt az igét tőle hallottam először.) Téglát rakott stráfkocsira föl, stráfkocsiról le. Advent első vasárnapjától egy karácsonyfaárusnak segített, nagyságos asszonyoknak vitte haza a hátán a megvett fát. Egy nappal szenteste előtt a kereskedő véletlenül letört egy jókora fenyőfaágat, és dühében apámnak adta, csak úgy, ingyen. Ezt hozta papa a hóna alatt.

Bevittük a parazsat

– Nekünk akkor kis, szoba-konyhás lakásunk volt, spájz, vagyis éléskamra nélkül. A szoba télen mindig hideg volt. Este kissé vacogva bújtunk a dunyha alá. Egész nap a konyhában éltünk. A sparhelton anyám éppen főzött valamit vacsorára, én az asztalon iskolai leckét írtam, négyéves húgom babával játszott. Ekkor robbant be hozzánk apám kíséretében a nagy karácsonyfagally! Mi, a két gyerek meglepetten néztünk rá, hiszen tudtuk: csak másnap lesz szenteste. Papa igyekezett magyarázkodni: az ágat előreküldte az angyal… Betesszük a szobába, holnap este majd megérkezik rá a szaloncukor és egy-két gyertya is.

– Jó illat áradt abból a fenyőfaágból; szívtam magamba, úgy aludtam el. Reggel azonnal odanéztem a szoba szemközti sarkába, hogy ott van-e még? Ott volt. Boldogan keltem, már nem kellett iskolába menni: december huszonnegyedike volt, Ádám és Éva napja. Papa és mama néha összesúgtak. Aztán előbb az egyik ment el. Amikor hazajött, indult a másik. Hol járhattak? Mit hoztak? A hideg szobába nem szabadott bemennünk. Húgom még nem értette, mi ez a nyugtalanság, amellyel tele lett a konyha.

– Este izgatottan vacsoráztunk. Utána apám fölállt, és valami titokzatosat mondott, amilyet még nem hallottam tőle: „Bevisszük a parazsat…” Néztem, ahogy a kis szeneslapáttal odamegy a tűzhelyhez, kinyitja ajtaját, és beleás a parázsba. Az izzó famaradványokkal gyorsan lépve a szobába megy, s a lapát tartalmát kis öntöttvas kályhánkba dobja. Siet vissza, mert a sparheltban maradt még egy lapátnyi parázs. Azzal is be a szobába, s be a kályhába. És gyorsan fát, egykét darabot vet az egészre, hogy lángoljon, aminek lángolnia kell… Mindez pillanatok alatt ment végbe. Utána már mind a négyen szobalakók lettünk! A tizenegyes petróleumlámpát, lángocskáját félig lehúzva, kint hagytuk a konyhában. A kályha körül egyre langyosabb lett a levegő a félsötétben. Kerestem, hol a karácsonyfaág. Nagy virágvázába tette anyám, éppen gyújtotta meg a négy gyertyát. Ügyesen tette rá őket, nehogy lecsöpögjenek. És az egész fenyőgally mintha megnőtt volna: nagy karácsonyfává. Szaloncukor is volt rajta, csillagszórót viszont hasztalan kerestem. De lent, a szobai asztal előtt rám egy könyv várt, A rejtelmes sziget Verne Gyulától; húgomnak pöttyös labda.

Lassan izzani, vörösödni kezdett a kályhánk, papa szorgalmasan rakta be a fát. A boldogan duruzsoló fűtőalkalmatosság odavilágított a gyertyák felé, azok meg vissza rá. Valami sejtelmes fényjáték indult el kettejük között. „Mennyből az angyal lejött hozzátok” – kezdtünk el énekelni; és tudtuk, csakugyan lejött. Énekeltünk tovább: „Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott” – és néztünk a színes levelezőlapra, amely a betlehemi jászolban mutatta a kisdedet, állatok lehelete alatt… Itt, „simogatva” ezt a nagy cserépkályhát persze hogy eszembe jut az a kis öntöttvas kályha. Hova lett? Elajándékoztuk valakinek, amikor évekkel később ismét állandó munkája lett apámnak? Eladtuk, és nagyobbat-jobbat vettünk helyette? Elkótyavetyéltük az ószeresnél, akit akkor handlénak is hívtak? Hol van? Most is magam előtt látom, amint tüzesedik-piroslik, és percről percre melegebb lesz a szobában, simogató, karácsonyi meleg. Mert bevittük a parazsat…

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Hamisítás?!

Hamisítás?!

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.11.21.

Noteszlap

Amióta híre kelt, hogy Operaházunk az Erkel-évforduló alkalmából a Bánk bánt eredeti, ősváltozatában is műsorára tűzi – írásban és szóban egyaránt megindult az opera hét évtizede játszott, újabb változatának különös elmarasztalása. Negatív jelzők serege hull rá, anélkül, hogy bármelyiket megindokolnák, hogy bármit a nevén neveznének: mi lenne a hiba, mi a tévedés, mi a helytelen, netán erkeltelen.

Kíváncsi lennék a válaszokra.

Hamisítás?!

Ez a mostanában megrótt, Palló Imre bariton hangjára készült Bánk bán 1940 márciusában hangzott föl először. A címszereplő 1953-tól ismét tenor hangon szólalt meg: Simándy József remekmívű nagyúralakítását számtalanszor gyönyörködtem végig. Joggal érdekelhet, hogy a száznegyvenkilenc éves Erkel-opera ürügyén miért kell elverni a port a hetvenévesen?

Már a hamisítás (!) szót is leírták vagy kimondták róla. Indoklás – semmi! Pedig „aki vádol, bizonyítson” – hogy operául szóljak.

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, a XX. század európai operakultúrájának két zsenije – akikről most meg kell tudnom, hogy hamisítók is – Rékai Nándor és Kenessey Jenő közreműködésével jegyzi ezt a Bánk bánt, ők a ludasok a feszesebb dramaturgiáért. Hibátlan lett a prozódia, poétikusabb a szöveg, ez is nekik tudható be. Az Erkel-opera minden évad egyik legtöbbször játszott darabja lett.

Muszorgszkij remekművét, a Borisz Godunovot Rimszkij-Korszakov hangszerelésében ismerhettem és szerethettem meg. Később az ős-Borisz is megszólalt az Ybl-palota színpadán. Ezt is szeretem. Mind a kettőt lehet és kell játszani. Akár párhuzamosan is. Ugyanez érvényes a Bánk bán mindkét alakjára.

Régi mucsai szokás és metódus úgy megdicsérni valamit vagy kiállni mellette, hogy egyúttal valami mást igaztalanul, olykor szinte rágalmazva elmarasztalnak. Most is ilyesminek vagyok szem- és fültanúja.

Ami az ős-Bánk bán meghamisítását illeti, hadd emlékeztessek arra, hogy az átdolgozók közül Nádasdy Kálmán illő alázattal, de sugárzó költői erővel írta újra Egressy Béni verssorait, a „Hazám, hazámat” is. Aki erről meg szeretne győződni, nyissa ki Simándy József Bánk bán elmondja… című önéletírásának kötetét az 56. oldalon: ott olvashatja, miként szól a nagyúr áriájának Egressy írta szövege. Az átköltő „hamisítása” pedig ott van a 141-142. oldalon.

A Bánk első felvonásbeli áriózójába is nyilván hamisításul került Vörösmarty Mihály Késő vágy című költeményének első négy sora: „Túl ifjúságomon, / Túl égő vágyimon, / Melyeknek mostohán / Keserv nyílt nyomdokán”.

Megfontolandó az is, hogy egy Vörösmarty-vers, a Keserű pohár már az eredeti Bánk bánba is „belehamisíttattatott”, s lett belőle Petur bordala…

Gyakran találkoztunk a Rákóczi út és a Vas utca sarka táján. Ma is elképzelem: Nádasdy Kálmán jön a színművészeti főiskola (most már egyetem) felől. Napszemüveget visel. Jobb kezében kis bevásárlószatyor gyümölcscsel tele, baljával két-három könyvet szorít magához. Amikor meglát, mosolyogni kezd. Én meg azt kérdezem tőle:

– Kálmán, mit szólsz hozzá, hogy operahamisító lettél?

Válaszát már nem is hallom.

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Élőszó helyett

Élőszó helyett

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.10.24.

Noteszlap

Udvarias gesztust, előzékenységet, szívességet – pontosan nem könnyű megfogalmazni, mit tapasztaltam a posta részéről. Örültem neki, s azonmód eszembe jutott: meg kell köszönnöm.

Elő a telefonkönyvet! „Magyar Posta Zrt., Vezérigazgatóság, Budapest 1138, Dunavirág utca 2/6." Határoztam: a legfőbb embert, a vezérigazgatót hívom föl, neki köszönöm meg.

Néhány percig elmerengtem azon, hogy milyen szép nevű helyen dolgozik a vezér – Dunavirág utca... Eddig csak tiszavirágról tudtam, amely nem is virág, hanem – a magyar értelmező kisszótár szerint – „nagyobb folyókon, különösen a Tiszán nyáron tömegével megjelenő, szárnyas alakban csak órákig élő, barnás színű rovar". De mi lehet a Dunavirág?

Élőszó helyett

 

Tárcsázok. A telefonvonal túlsó felén rokonszenves női hang jelentkezett. Bemutatkoztam, és mesterségem is elárultam,de hozzátettem: nem akarok interjút írni, kérésem sincs, panaszom még kevésbé. Sőt! Meg szeretnék köszönni valamit a vezérigazgató úrnak.

– Értekezleten van – hangzott a válasz. De ha vége lesz, fölhívnak. A kedves hang az elérhetőségem kérte.

Miután helyére tettem a kagylót, elmerengtem. Hány évtizede vagyok hírlapíró? Milyen érdekes, hogy hosszú pályafutásom alatt, ha vezérigazgatóval szerettem volna beszélni, az mindig értekezleten ült!

Késő délelőtt telefonáltam a Dunavirág utcába, de késő délutánig nem csörögtek vissza. Másnap sem. Azóta sem. Egyre inkább nyugtalanít, hogy nem vihettem végbe, amire készültem. S minthogy előbb-utóbb kifutunk az időből, mondandómat most igyekszem írásban megfogalmazni, remélve, hogy egy hetilap eredményesebb segítség a telefonnál.

Az történt, hogy Franciaországból, egy bizonyos Brugrassieres nevű üdülőhelyről kaptunk egy levelet. A feleségem neve is ott a címzésben, az enyém is – a küldők azonban a nevünk után csak azt írták a borítékra, hogy Budapest, Hongrie. Se utcanév, se házszám, és a levél mégis megérkezett! A postán valaki belenézhetett a telefonkönyvbe, és egyszeriben megoldódott a gond.

Ez az aprónak látszó, de szíves gesztus örvendeztetett meg: francia barátaink hibáját valaki kijavította, s így „helyreállt a megsértett világrend” – ahogyan a költő mondja. Ezt akartam megköszönni, már a levél érkezése napján, élőszóban. Most írásban megismétlem. Az itt kinyomtatott sorokat, remélem, elolvassa majd az, akinek jóvoltából a levél megérkezett a címzettekhez…

Utóiratként hadd tegyem hozzá az eddigiekhez, mi történt néhány napja. Van a közeli villamos-végállomásnál egy amolyan Szajna-partiakra emlékeztető szabadtéri könyvesbolt, két szekrénnyi sorba rakott és egy nagy asztalon ömlesztve púposodó régi, félrégi könyvvel. Lehet közöttük turkálni.

Magam is így tettem. Örömmel fedezek föl egy kötetet, amellyel jó sok esztendeje egyetlen antikváriumban sem találkoztam. Viszem is a szabadtéri bolt gazdájához. Ő kezébe veszi, belelapoz, sáncolgatja.

– Érdekes könyv ez – mondom neki –, régen, 1979-ben jelent meg. Azonkívül én írtam…

A gazda szemében mosoly csillan:

– Akkor engedje meg, hogy önnek ajándékozzam!

Micsoda beszéd, hogy „engedjem meg”?! Megköszönöm, hálásan.

És eszembe jut szeretett íróm, Hunyady Sándor, aki Családi album című remekművében azt írja: „Megesküszöm rá, hogy az emberek többnyire jók…”

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Elfutó életvonalak

Elfutó életvonalak

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.09.19.

Noteszlap

Szőcs Géza erdélyi költőt a nyolcvanas évek küszöbén az akkori román politikai vezetés házi őrizetben tartotta. A rá „vigyázó" egyenruhásnak parancsba adták: ha meghallja, hogy az őrizetes kopogni kezd az írógépén, ki kell onnét szakítania a papirost.

Ezt egy indián származású amerikai költő igen keményen szóvá tette 1985. november 15-én, a kulturális fórum budapesti ülésének résztvevői előtt. (Szőcs később meg is írta egy versben: „Az indiánok nem hagynak cserben minket.") Szívesen megkérdezném, mi lett a foganatja pályatársa drámai felszólalásának.

Szőcs Géza említett költeménye A sirálybőr című kötetben olvasható. Kedvem volna sokat idézni belőle. Másodjára talán azt a négy sort, amelyet annyira közel érzek magamhoz: „Mélyedj magadba. Hallgatózzál./ A holdkeltékben málnazaj van,/ angyal szuszog a ketyegésben,/ izsóp növekszik bent a falban."

Elfutó életvonalak

Passió című alkotása előbb színpadon szólalt meg. Harminckilenc jelenet (fejezet?); némelyik csak egymondatnyi, mint például a huszonötödik. Pilátus kisfia kérdezi: „Édesapám, már megint a kezét mossa?”

Itt-ott: vendégszövegek: Madáchtól a Tragédia Péter apostolának mondatai János evangéliumával felelgetnek egymásnak. Majd: Paul Klee, Ady, Babits.

A Passió a Kner-nyomda alapításának 117. évében, 1999-ben könyvként jelent meg. Illusztrációi Pieter Bruegeltől és Hieronymus Boschtól valók. A huszadik század végének egyik legszebb magyar kiadványa.

És íme, most itt van a kezemben Szőcs Géza legújabb könyve, a Tasso Marchini és Dsida Jenő; tavasszal adta ki a Szent István Társulat. Gyönyörű kiállítású, rendhagyó kötet.

A címében szereplő Tasso természetesen nem A megszabadított Jeruzsálem című hősköltemény alkotója. Tasso Marchini egy eddig nyilván sokak előtt, előttem is ismeretlen festőművész; félig olasz, félig szerb. Ő is 1907-ben született, mint Dsida Jenő, a költő.

Kisgyerekként, az első világháború elején elveszítette szüleit. Magyar katonák Erdélybe menekítették. Magyar iskolákba járt. A nagybányaiak példájára festőművész lett belőle, és szinte tősgyökeres kolozsvári. Neve az egyébként kiváló négykötetes Művészeti lexikonunkban nem szerepel. Murádin Jenő róla írott könyve 2007-ben jelent meg.

Szőcs Géza a festő és a költő mellett Hunyady Sándort is hozzájuk hasonló hangsúllyal szerepelteti, aki szintén Kolozsvárott élt a húszas évek második felében, és akivel Tasso Marchini ugyanúgy nem találkozott, mint Dsida Jenővel. Pedig hányszor mehettek el egymás mellett! Akár a kolozsvári Fürdő utcában is, ahol Dsidáék laktak.

Miért alakult ez így? Miért nem metszette egymást a három életvonal? Ezt keresi, valósággal nyomozza Szőcs Géza. Folyamatosan reménykedve, hogy talál biztató jeleket. Vallja: valójában mennyire egymáshoz tartoztak ők hárman: a festő, a költő és a hírlapíró. Mennyire egyesítette őket – egyesíthette volna még jobban, ha ismerik egymást – Erdély fővárosának szellemi világa.

Irigylem Szőcs Gézát: kolozsvári lakásának egyik ablakából éppen arra a házra látott, az egykori Fürdő utca 14.-re, amelyben Dsida Jenő 1938. június 7-én meghalt.

A könyv hatvannyolc rövid fejezete lényegre törő. Néhol úgy követik egymást, mint egy összerakós játék, puzzle darabjai, verses és prózai idézetekkel. Több ismert Dsida Jenő-költemény is föltűnik a lapokon; továbbá egy 1933. február 20-án, ceruzával írt ismeretlen, címtelen is. Már az első három sorában vitathatatlanul Dsida hangja szólal meg: „Oly gyönge, halk, oly álmos, oly/ könnyű vagyok ma, én szívem,/ mint matt tükrödben lágy mosoly…”

Tasso Marchini egymás után festette ígéretes képeit.

A könyv címlapján szereplő női portréra csak elragadtatással tudok nézni. A festő az olaszországi Trentóban hunyt el, huszonkilenc éves volt. „Mindenképpen meggyőződésem – írja Szőcs Géza –, hogy meg nem festett remekművek sorozata szállt vele sírba.” Dsida Jenő, a Nagycsütörtök című vers poétája egy évvel később, 1937-ben kötött házasságot Imbery Melindával. Márton Áron, a későbbi püspök eskette össze őket.

A költő mélységesen katolikus volt. Angyali lírával és derűvel vallotta és írta meg istenhitét. A kezemben tartott könyv azt is közli, hogy édesanyjával együtt tagja volt a ferencesek harmadik rendjének, és skapuláréval temették el 1938 júniusában.

Tizennégy éves gimnazistaként szerettem meg a költészetét. Egy életre, úgy látszik. Szívem szerint szól Szőcs Géza, amikor Erdély legnagyobb költőjének nevezi. Semmi máshoz nem hasonlító élményem, hogy ennek a mi legnagyobbunknak szüleit 1955 tavaszán Győrött megismerhettem. Ott laktak a folyóparton. Csaknem másfél évtizeden át járhattam el hozzájuk. És ők beszéltek-meséltek fiukról, akit az egész család Pityunak becézett.

Aladár bácsi 1966-ban, Margit néni 1970-ben hunyt el; a győri temetőben nyugszanak. Fiuk pedig sok száz kilométernyi messze, a házsongárdi kriptában. Valahol mégis örökre együtt vannak…

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Hétszáz oldal

Hétszáz oldal

szerző: Dalos László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2009.07.05.

 Noteszlap

 

Szerb Antal Magyar irodalomtörténete ötszázhuszonegy oldal; hetedikes gimnazistaként kaptam Décsei Géza plébánostól. Hétszáz oldal Az európai irodalom története, Babits Mihály alkotása; ezért a plébános atya egyik káplánjának, Ottó Lászlónak vagyok hálás. Ilyen könyvajándékozó egyházi férfiak voltak az én boldogult diákkoromban Pesterzsébeten.

Ottó atya emlékét tragikus évforduló idézi föl bennem: hatvanöt évvel ezelőtt, 1944. április 3-án, egy hétfői napon, a Budapestet és környékét ért első nagy bombatámadás egyik hősi halottja ő; a házat, amelyben lakott, telitalálat érte.

Hétszáz oldal

Karizmatikus egyéniség volt. Korán és szokatlan alakban őszülő haját úgy viselte, mint egy fehér koszorút, fiatal arcának sajátos ellentéteként. Rendkívüli műveltség áradt belőle; rajongott az irodalomért, a zenéért. Többször kaptam tőle operajegyet, emlékezetes Trisztán és Izolda előadásra szólt az egyik.

Ottó atya folyton új meg új nyelvet tanult. Akkortájt, amikor éppen Az európai irodalom történetét köszönhettem meg neki, épp az angolban mélyedt el. Egyedi-érdekes tanulási-gyakorló módszere volt: detektívregények angol szövegén pallérozta tudását. Ezen belül még rajzzal is! Egyszer megmutatott egyet: a könyv szereplői egy külön erre szolgáló, hasznos papírlapon, vonalakkal összekötve, megjelenésük sorrendjében! A cselekmény fordulatai újabb ceruzajelekkel. Furcsa nyelvtanulási „térkép”…

Ottó László hittant tanított az egyik pesterzsébeti középiskolában; növendékei igen szerették. Mindig nagy csapat fiatal kísérte a város sétáló főutcáján, a „Kosutiban”. Valaki azt mondta róla: „Ha Botticelli netán férfit is fest a Tavasz nőalakjai mellé, Ottó Laciról mintázta volna…”

Öt napon át, folyamatosan, mint egy regényt olvasom Az európai irodalom történetét, a hat és fél évtizede megboldogult Ottó Lászlóra emlékezve.

Varázslatos Babits-próza, sok helyütt egyszerűen verssé tördelhető bekezdésekkel. Csupa klasszikus nyugalom és modern izgatottság. Rengeteg felkiáltójel! És ha szükséges, a bizonytalan színű tényeket óvatosan körülíró mondatkezdés: „Mondják, hogy…”

Eleinte furcsa, hogy elkerüli az évszámokat. De hamar kiviláglik: a könyv műfaja igényli így. (A szükséges adatok ott vannak a kötet végén, az imponáló névmutatóban). Mennyit lehet hétszáz oldalról néhány bekezdésben elmondani?

Az első név természetesen Homérosz; az utolsó – Paul Claudel. „Egyetlen írót nem említettem, aki nálam fiatalabb” – írja Babits. Többekről nem is írt: Csehov éppúgy kimaradt, mint Maugham. Akik „bent vannak”, azokat sincs hely itt fölsorolni. Csodálatosan elevenednek meg, egészítik ki egymást ugyanazon időben. Vagy adják tovább egymásnak a – mit is mondjak?! – mécsest vagy a fáklyát.

„A művészetek nem egyszerre fejlődnek – írja a szerző –, s Giotto például primitívebb, mint barátja, Dante.” Minden összefügg mindennel, még ha nem tudnak is egymásról alkotók és művek… Goethe németre fordítja Benvenuto Cellini önéletírását; Coleridge angolra Schiller Wallensteinjét („szebb, mint az eredeti”). A német Körner drámát ír Zrínyiről, Szigetvár védőjéről.

Gyönyörű oldalak szólnak arról, hogy Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty mennyire magas helyen áll az európai irodalmi folyamatokban. Milyen nagy esztendő volt 1823, akkor született Petőfi, Madách és Renan. Az elemzéseken, jellemzéseken, ábrázolásokon túl mennyi érdekesség! Sainte-Beuve mondta ki először az „elefántcsonttorony” szót, Vignyvel kapcsolatban. És „Az Hernani mindjárt első sorában egy van enjambement-nal kezdődik, amely a klasszikus francia alexandrin ünnepies harmóniájának teljes széttörésére adott példát” – állapítja meg Babits, miután sok könyvoldallal előbb azt fejtegette: az alexandrin „klasszikus egyszerűségű és kristályosan átlátszó; de olyan, mint a dobszó vagy a metronóm üteme…”

A poeta doctus szerző tudatja azt is, hogy Burnst a mi Arany Jánosunk nevezte a skótok Petőfijének. És egy Babits-mondat Petőfiről: „A Bolond Istók csodálatos.” És Gottfried Keller Falusi Rómeó és Júliájánál „mélyebb tragikumú novella nincs a világirodalomban”.

Íme, egy hasonlat: „Spontán, kitörő, s kicsit tagolatlan, mint a visszhang” – írja valakiről, akit ma már nemigen olvasnak. Még egy idézet: „Megírtam a mai világirodalom egész területét? Hogyan merhetném ezt állítani? Véletlen eszmetársítás útjai vezettek.”

Ottó atya, ismét megköszönöm!

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Lapszámaink
  • 2017.11.12.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.12.

  • 2017.11.05.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.05.

  • 2017.10.29.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.29.

  • 2017.10.22.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.22.

  • 2017.10.15.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.15.

  • 2017.10.08.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.08.

  • 2017.10.01.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.01.

  • 2017.09.24.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.24.

  • 2017.09.17.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.17.

  • 2017.09.10.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.10.

Tovább az összes lapszámhoz