Templomban kezdődött

Noteszlap

Amikor Polgár László, nagy, világjáró operaénekesünk 2010. szeptember 19-én, vasárnap délután Zürichben elhunyt, szülőhelye, Somogyszentpál lakói még nem tudták, hogy érte is szól majd az esti harangszó a Páduai Szent Antalnak szentelt plébániatemplom tornyában.

Huszonöt esztendővel később találkoztam először a fiatal basszistával: a római Sant’Andrea della Valle-templomban, az Erkel Színház Tosca-előadásának Angelottijaként tántorgott be a színre… A Manon Lescaut-ban ő volt a Kocsmáros: jó tanulóként kis szerepekkel kezdte. Az Anyegin szálfamagas Gremin hercege pedig az ária nemes tolmácsolása révén már szinte főszerepnek számított. Mert a művész azzá tette.

„Cielo e mar…”

Noteszlap

Még állt a városligeti Iparcsarnok, odáig nyúlt el a Budapesti Nemzetközi Vásár évről évre táguló területe. A csarnokban szebbnél szebb bútorok, egész lakberendezések. A kiállító vállalatok kitettek magukért – gyönyörködtetően kínálták az árut a vásár esedékes vásárlóinak. Magam, kiskamaszként, még nem tartoztam közéjük. Csak bámuló, nézdegélő maflálkodó voltam. Aki azért el-elmerengett: milyen jó lenne, ha nekik is otthon ilyen szekrényük, asztaluk…

Csak úgy beleolvasok

Rengeteg körülöttem a könyv. Most is párhuzamosan, egyszerre kettőt olvasok. Igaz, prózakötet az egyik, versantológia a másik. Nem zavarják egymást, inkább mintha erősítenék. Erről már más is mesélt nekem. Közben leülök régi kis írógépemhez, leütök rajta néhány sort. Belefáradva ebbe a súlyos munkába, nyúlok az egyik polc felé, és csak úgy belelapozok valamelyik véletlen opusba.

Karcsú kötet, téglaszínű, szolid vászonkötésben, Krúdy Gyula két kisregénye van benne, Az útitárs meg az N. N. 1963-ban jelent meg, akkor olvastam. Persze nem emlékszem szavakra, mondatokra, amelyek bizonyára elvarázsoltak, s ma mégis csodálatosan újnak tűnnek föl előttem. Főnevei? „Jégszürkeség.” Jelző, meg amire vonatkozik: „Emberhangtalan magány.” Az a hasonlat, hogy az őszi esőzések „halott gyermekek lépéseire emlékeztetnek”. Egy végtelenbe induló mondat: „Felette csillag szikrázott az üvegtisztaságú égbolton.”

Tizenkilencezer

 Noteszlap

Naiv-vakmerően egyszer csak arra gondolok: e kis hazában valahol, Zsukon vagy Gelseszigeten valaki épp most ugyanúgy lapozza az észtek hősénekét, a Kalevipoeget, mint én itt, Budán.

Örömmel üdvözölném, és azon mód megkérdezném, mit szól a rímtelen verssorok megszámlálhatatlanul sok alliterációjához; a betűrímhez, amikor két vagy több egymást követő szó kezdőhangja ugyanaz.

Ő is minden bizonnyal örül, hogy a XX. században, a finn Kalevalával csaknem egy időben az észt Kalepoeg is megszületett. Édestestvérek.

Noteszlap: Katalánul is

Valamelyik szombaton, a rádió Muzsikáló reggel című műsorában hallottam Liszt Ferenc 129. zsoltárát; Jámbor László énekelte. Forrai Miklós vezényelt, Margittay Sándor orgonált. A baritonista, egy nagy operai korszak jeles operaénekese természetesen latinul szólaltatta meg a művét, hatalmas hangon, amint ez egy zsoltároshoz illik.

Noteszlap: A szerenád-mondó

Azon a szerda délután, amikor harmadik dédunokája tizenegy hetes lett, Gabika (a legtöbbeknek persze már régóta Gabi néni) a karosszékben mélázó férje kezébe adta a Szerenád Ilonkának című költeménynél kinyitott Dsida Jenő-kötetet. „Ellenőrizz, tudom-e!” – szólt kérően, és máris belekezdett a versmondásba: „A fűzfa behajlik a vízbe…”

Noteszlap: Keresem Ithakát

Ithaka, igen! Homérosz Odüsszeiájában a bolyongó Odüsszeusz volt Ithaka királya. Görög térkép szerint Ithaka a Jón-szigetcsoporthoz tartozik, legnagyobb városa Itháki. A szigetről az az utókor egyik felének véleménye, hogy minden olyan ma is rajta, amilyenről a hősköltemény beszél. Mások amellett kardoskodnak, hogy Ithaka másutt volt: Leukasz szigetén.