Noteszlap: Keresem Ithakát

Keresem Ithakát Kaliforniában, a huszadik századi kisvárost, amely az Emberi történet című William Saroyan-regény színhelye. „Egy kisfiú – így kezdődik a könyv -, bizonyos Ulysses Macauley valamilyen frissen túrt ürgelyuk mellett állt házuk hátsó udvarában, a Santa Clara Avenue-n, Ithakában, Kaliforniában…” Megállok olvasás közben egy pillanatra. Eszembe jut: először 1948-ban találkoztam ezzel a regénnyel. De örmény származású írójának már egy évvel azelőtt híve lettem Így múlik el az életünk című színjátéka okán. A Vígszínház mutatta be, Nagymező utcai számkivetettségben, mert a Szent István körúti teátrumépület még romosan várt újjáépítésére. The Time of Our Life a Saroyan-dráma eredeti címe; a magyar változat komorabb hangulatú. Tán joggal, hisz kallódó emberek mondják el, egymás mellett, monologizálva, amit az életükről elmondhatnak. Cselekmény? Úgyszólván semmi. De: csupa szomorúság, csupa részvét, csupa költészet, igazi akciók nélkül is. Gyönyörű előadására ma is lenyűgözötten emlékszem vissza. Dayka Margit, Benkő Gyula, Szabó Sándor, Keleti László, Gáti József, s a többiek mind külön-külön kis színjátszó-remeklésekkel hozták létre, Egri István mestermívű rendezésében 1947 őszének feledhetetlen színházi estéjét; recitálva a drámaköltő szavait: „Azért élünk, hogy szeressük egymást. Ne gyűlöljünk senkit, ne okozzunk fájdalmat senkinek. Segítsük egymást, nehogy boldogtalanul kelljen végigálmodnunk az életet…” Egyiküknek sem sikerül. Ám vissza az Emberi történethez! Araszolva, meghatottan olvasom. Csakugyan emberi, mélységesen humanista. Az író a Macauley családról mesél. Az apa két éve meghalt. A négy gyerek közül az említett Ulysses a legfiatalabb, négyéves. A legidősebb, Marcus, már katona (folyik a második világháború). A főalak a kenyérkeresővé „előlépett”, tizennégy éves Homer: délelőtt iskolás, délután, este, éjfélig sürgönykihordó – abban a kaliforniai kisvárosban, amelynek bejáratánál ott a köszöntő tábla:Ithaka,

Kalifornia
Bárhonnan jössz, megállj
Nálunk otthont találj
Vándor, Isten hozott!

Ezt az Ithakát keresem! A legrészletesebb térképen sem akadok rá, holott lupe (nagyító) van a kezemben. Egy másik vastag könyvből viszont megtudom: William Saroyan a kaliforniai Fresno nevű kisvárosban látta meg a napvilágot 1908-ban, ott is hunyt el 1981-ben. Emigráns örmény szülők gyermeke. És kamasz fejjel – beállt sürgönykihordónak (!). Az Emberi történet Ithakája tehát az 1920-as Fresno „átköltése” az 1940-es évek elejére, és Homer ki más, mint maga az író. Saroyan szeretett úgy mesélni, hogy a valóság elemei közé tündérieket szőtt. Poéta volt, ha drámát írt, ha prózát… Amikor eljutottam Örményországba, fővárosában, Jerevánban elbűvölten álltam a festőzseni, Martirosz Szárján alkotásai, különösen egy Afrikján nevű asszonyt ábrázoló portré előtt. (A művész vezetékneve, egy „o” betű kivételével, azonos az Emberi történet írójának nevével!) A jereváni operaházban Armen Tigranjantól az Anus című nemzeti operát játszották. Címszereplőjének őrülési jelenete és vízbe ugrása Bánk bánunkat juttatta eszembe. Az 1915. április 24-ei másfél milliós népirtás emlékmű-együttese egy dombtetőn. Köréje, emlékeztetőül, másfél millió fát ültettek. Egy „lefejezett” gúlában örök láng ég. Komitasz zeneszerző gyászmuzsikája szól. Másnap reggel, a szálloda erkélyéről egyszer csak megpillantottam az Ararát csúcsát! Ecsmiadzin, nem messze Jerevántól, az Örmény Apostoli Egyház központja. A bazilika a IV. században épült. Kincstára felbecsülhetetlen értékeket őriz: ősi kéziratos imakönyveket, kegytárgyakat, szőnyegeket. Itt van annak a lándzsának a hegye is, amellyel a római katona átdöfte a kereszten függő Jézus szívét. És itt őriznek egy darabot Noé bárkájából, amelyet az Araráton találtak… Amikor már lehetett, a hetvenes években William Saroyan többször is – hazalátogatott szülei, fölmenői ősi földjére, Ecsmiadzinba is. Egy évvel halála előtt, 1980 kései tavaszán nálunk is járt. Valahol ezt olvastam az Emberi történetről: „Saroyan regénye, egyszerűségében, lírájában, közvetlenségében: emlékműve a mindennapok történelmi tragédiáin átsegítő szeretetnek és jóságnak. Tiszta könyv, ma már alig írnak ilyet.” Nemrég, április 12-én rádiónk az egyik adásában Ecsmiadzinból közvetítette a déli harangszót.

Keresem Ithakát. Hol van? Valahol. Mindenütt…