Kulcs Chopinhez

Rubinstein felfedezettje az újrakezdések rekordere is: előbb a bakelitlemez-piacot, majd a koncertdobogót hódoltatta meg páratlan finomságú játékával, hogy a CD-éra hősnőjeként, legutóbb pedig az internet közönségkedvenceként térjen vissza újra meg újra. Az alábbiakban vasárnap délelőtti telefonbeszélgetéseink jegyzeteit adom közre: Rév Líviával portrékötete francia kiadására készülünk a Chopin-évben. – Látta a Chopin-év nyitógáláját? Jobban járt, hogyha nem! Azon gondolkodtam: íme, egy sereg remek zongorista. De hol marad a muzsikálás? Én is tudok gyorsan zongorázni, de az még nem muzsikálás. Rendkívül szórakoztató például, ha az ember próbát tesz mondjuk az opus 10. második Chopin-etűdjével: igen tanulságos, ha az egyforma nyolcadokat gyakorlásként különféle ritmusképletekkel cseréljük fel. De ilyenkor gyakorlunk, és nem Chopint játszunk! A muzsika szépsége teljesen ellentétes azzal a fajta gépies tökéletességgel, amit manapság várnak el a zongoristáktól. Hallgassa csak meg Horowitz vagy Cortot Chopin-etűdjeit. Tele vannak hamis hangokkal, mégis csodálatosak! A régiek nem a hibákat számolták az előadásban, hanem a szépségeknek örültek. Ha olyan emberek kapnak lehetőségeket, mint amilyeneknek a lemezeivel találkozik az ember, ötven év múlva senki sem fogja tudni, ki volt Bach, ki volt Mozart! Ezért mindig azt kötöm elsőként lelkére a tanítványaimnak: „Ne engedjétek, hogy az emberektől elvegyék a zenét!” Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert a művészet teszi emberré! Nézze csak meg: elgondolkodtató, hogy mely nemzeteknek van csodálatos folklórja? A németeknek és a franciáknak alig akad egypár szép népdala. A magyaroknak, oroszoknak, a lengyeleknek és a spanyoloknak pedig? Ők szenvedtek a legtöbbet Európa nemzetei közül, és számukra a zene valójában menedéket jelentett a szenvedések között. Az ostrom alatt vagy egy évig jóformán nem is láttam zongorát. Soha nem felejtem el az első zenét, amit a háború után hallottam. Al Jolson énekelt egy gramofonlemezen. Nem lehetett könnyek nélkül hallgatnom. Abban a spirituáléban minden, de minden emberi szenvedés benne volt, mindaz, amit mi is átéltünk. Manapság azonban mindent a virtuozitással mérnek. Chopin négy impromptüje közül például csak az elsőt és a negyediket lehet hallani. A másodikat és a harmadikat én is most szedtem csak elő újra, mert nagyon sok oktávmenet van bennük, és arról nekem, az én apró kezeimmel, mindig le kellett mondanom. Most mégis megtanultam őket, mert egészen lenyűgöztek, annyira gyönyörűek! Van itt a másodikban egy olyan disszonáns moduláció, hogy az szinte bartókabb Bartóknál! És ahogy visszajön az a mennyei muzsika, abban annyi, de annyi lemondás és fájdalom és küszködés és reménykedés van! Chopin tragikuma egészen másként jelentkezik, mint Schuberté. „Nincs mit tenni” – mondja a zárlatban. Mennyei zene! Márpedig ezekben az akkordokban rejlik a lényeg: ennek a mennyei muzsikának a hatalmas tragikuma. Miért írt Chopin ide ennyi hangot, ha egyszerűen nincs idő, hogy megszólaljanak? Vagy nézze csak meg a Chopin op. 10. harmadik, Gisz-dúr etűdjét. A kotta Lento utasítást ad, és a kiadók – állítólag Chopinre hivatkozva – 100-as metrumot írnak elő. Nem hiszem el, hogy Chopin így játszotta volna! Hallottam egyszer Richterrel: tartotta magát az előírt tempóhoz, és én bizony majdnem leestem a székről. Ha 80-as tempó körül játsszuk, előbukkannak a darab csodálatos szépségei, és én így is játszom, bárki bármit mond Chopinre hivatkozva, mert Chopin muzsikája számomra többet mond el az ő szándékairól. Minthogy Chopin tanár is volt, az etűdjeiben fölfedezhetjük, hogy rávezeti a muzsikust, mit miért és hogyan akart és mit másként. Minden darabnak megvan a saját kulcsa, amitől minden a helyére kerül. Az első prelűd például mindjárt egy szünettel késleltetett triolával indul. Ezt legtöbbször nagyvonalúan egyszerre játsszák a balkéz indításával. Csakhogy pár ütemmel később maga Chopin hozza ezt a változatot, majd újra az eredeti kerül elő. Lehet ez merő véletlen? Vagy nézze az opus 25. második, f-moll etűdjét. Miért írt Chopin triolákat a jobbkéznek, és miért nem írta 6/8-ban? Ami a legérdekesebb az egészben: a lüktetése teljesen elvész, ha nem helyesen olvassuk és játsszuk! Csak épp el kell olvasni, mit is akart a komponista.

Nagy izgalommal vártam, amikor lengyelek előtt kellett először Chopint játszanom. A szülőházában rendezett fesztiválon az van szokásban, hogy a közönség a kertben hallgatja a koncertet, és nem is látják a művészt, aki a nyitott ablakokon túl játszik. Nagy-nagy öröm volt, hogy a koncert után azt mondták: olyan érzésük támadt, mintha maga Chopin játszott volna odabent… Nem lehet megmagyarázni, mi teszi képessé az embert, hogy valóban a komponista zenei szándékait szólaltassa meg, de úgy látszik, lehetséges. Valaki egyszer azt mondta: a helyes interpretáció nem más, mint hogy minden hang a kellő időben szólal meg. Holott a zene leginkább a színházhoz hasonlít, ahol nincs két egyforma előadás, hanem ezerféle inspiráció. Ettől van, hogy a muzsikálás kicsit mindig improvizáció. Növendékkoromban Dohnányi előtt játszottam egyszer a „Feketebillentyűs” etűdöt. Odajött hozzám, vállamra tette a kezét, és azt kérdezte: „Azt a rubatót miért csinálta?” Megszeppenve feleltem: „Nem tudom.” Erre Dohnányi megveregette a vállamat, és azt mondta: „Akkor bravó!”