Krúdy Gyula lánya, Zsuzsa és dr. Scossa Géza, a férje Budán lakott, a Forint utcában. Náluk vendégeskedtem 1946 augusztusában; azonos nevű, tehát stílusos helyről lestük az eszement infláció után az új pénzt, a forintot. Meg is érkezett. Krúdy Gyula is örült volna neki.
Mennyi, de mennyi remekét olvastam el azóta! És most újfent, a kis kötet 212. oldalán az író talán egyik legszebb mondatát: „A hajába még nem vont nyomot a téli szánkó…” Huszárik Zoltán páratlan Szindbád-filmjére gondolok, a minap játszotta ismét a tévé. A főszereplő Latinovits Zoltán hajában – miként a megmintázott alakéban is – bizony már megtette útját a téli szánkó.
Nicsak, egy verseskönyv! Valamikor egyvégtében olvastam végig. Nem tudom, szabad- e így? Bánat a kötet címe, Karinthy Gábor a poétája, 1973-ban jelent meg. Rögvest a nyolcadik oldalán egy sor: „Te pára, te álom, te rózsamosoly…” Igen, az utolsó szóra jól emlékszem. Olyasmit fogalmaztam meg akkor róla (csak úgy magamban): illata van és derűje.
Karinthy Gábor 1948-ban a rádió centenáris pályázatának versdíját kapta Középkori ballada című költeményéért. Most is látom a tétova járású költőt, amint bejön a kapun, átbaktatja az udvart, s eltűnik egy ajtó mögött. A díjért megy.
Jó szerencsém okán nemrég ráakadtam Dal (1935), A téli hold (1936) és Fekete-fényes (1937) című verseire. Egyikük sincs benne a kötetben. Hány lappanghat még itt-ott! Jó lenne megtalálni őket.
Szép Ernő Két kezdő bohóc című kötetében egy cetli (ahogy Mándy Iván írná), rajta két anagramma a költő nevéből, valamikor 1937-ben közölte őket egy napilap. Íme: „Pénzes őr” és „erős pénz”. Poéta és pénz, kétszer is? Ugyan már!
Jobb kéz felől, kinyitva, itt kínálja magát az Egy ég alatt cmű Kosztolányi Dezső-kötet 435. oldala, rajta pedig: „Az emberek azért nem becsületesek, mert nem hiszik komolyan, hogy meghalnak.”
Szeretett Hunyady Sándorom valamennyi munkájának bármelyik mondata felüdít; ez is, a Géza és Dusán című regényből, amely a Feketeszárú cseresznye, a nagy sikerű színjáték olvasmány-folytatása: „Sokkal kisebb öröm megkapni azt, amire az ember sóvárog, mint amekkora bánat lemondani valamiről, amit nagyon megszoktunk.”
Sok a könyv, sok a könyv, nekem még sincs meg az a világos mogyorószínű vászonkötésű, legendás József Attila-összes, amelyet a Cserépfalvi Kiadó jelentetett meg nem sokkal a költő elhunyta után. Ez a zömök-összes a kezemben 1954-es kiadású. Ritka jelző a Talán eltűnök hirtelen című, utolsó előtti versben: „rezge megbánás fog át”. Van elődje! Az ember tragédiája római színében mondja Éva: „S úgy érzem, mintha álomban feküdném, / A rezge hangon messze múltba szállnék.” A rezge melléknév nincs benn a magyar ételmező szótárban! Vagy csak én nem találom?
Kék jelzőszalag időzik most a Tudom, hogy nincs bocsánatnál. Az egyik szakasz második sora így fejeződik be: „Isten”. És így csap rá a negyedik: „Pszichoanalizisben.” Ezt a gyönyörű-ritka rímet József Attila előtt senki nem írta le, utána pedig senki nem írhatja le még egyszer. Néhány könyvoldallal előbb, a Csak most kezdetű versben, íme, ez a megdöbbentően szép két sor áll: „ha százszor nincsen, akkor is / Istenre bízom a világot.” József Attila megrázó istenhite tárul föl itt az olvasó előtt.
Arany János! Akit mindig együtt említek az evangélistával. A napokban ismét a Buda halálát olvastam. Egy hasonlat belőle, megtoldva egy tiszta rímmel: „Viszi saját kénye, rohanó dagálya: / Mintha szelet fogván megered a gálya.” A következő énekben egy lenyűgöző sor: „Lettet azonban már ki tehet létlenné?”
Ámde – vissza az írógéphez. Megkísérlem, hátha sikerül folytatni a félbemaradt mondatot…
