A derűs vándorlás teológusa

A Gál Ferenc-díjat a Hódmezővásárhelyen élő dogmatikaprofesszor, Fila Béla kapta, ezzel is elismerve azokat a kiemelkedő eredményeket, amelyeket több évtizedet felölelő, a szegedi teológiai intézményhez is kötődő munkássága során a katolikus teológiai oktatásban, kutatásban, az egyház és a társadalom javának szolgálatában elért. A laudációt Válóczy József teológiatanár, a szegedi főiskola tanszékvezetője mondta. Ezzel a díjjal a főiskola a névadó Gál Ferenc emlékének is tiszteleg. A Glattfelder Gyula-díjban, amely a Trianon utáni újjászervezés püspökének nevét viseli, a magyar hittudomány és evangelizáció nemzetközi nagykövete, a szegedi főiskola jelenlegi tanára, Nemeshegyi Péter SJ részesült. A japán misszió és a hazai újraevangelizáció fáradhatatlan apostolát munkatársunk, Marton Árpád köszöntötte. Alábbiakban laudációjából idézünk:

„A kereszténység olyan egyszerű, hogy egy kisgyerek is megérti, és olyan bonyolult, hogy a legnagyobb tudósok sem képesek fölfogni” – jut eszembe Pepi Bácsi egyik, kedvesen mély értelmű kis aforizmája, minihittana – ha szabad az immár legendás minievangéliumra utalnom -; egyike azon cserépdarabkáknak, amelyek – hogy magát az ünnepeltet idézzem – életművének tarka cserépkupacát alkotják.
Sokáig nem értettem, Pepi Bácsi miért nem alkot szisztematikus teológiai rendszert. Dogmatikus könyvei, tanulmányai, lelki kalauzkái – a cserépdarabkákra rótt tanítások – egyberendezve megjárnák korunk egyik legtekintélyesebb teológiai corpusaként, mi több: elbüszkélkedhetnének a nyelveken szólás adományával is. Mégis: közelebbről szemügyre véve őket, mindinkább úgy vélem, alkotójuk maga választotta az apró-cseprő darabok kedves meghittségét. Meglehet, a rideg monumentalitás kerülése maga is tanítás?

Hisz az emberi élet rendjének jobban megfelelnek a kedves, kézbe vehető töredékek a monolit tömböknél. Ez utóbbiak lehetnek ugyan tekintélyesek, ámde tenyerünkbe szoríthatjuk-e őket az úton? Tornyosulhatnak utunk végén, ámde árnyékuk is hosszan kísér – és kárpótol-e ez vajon az útszélen megcsillanó cserépdarabkák fölfedezésének öröméért? Amonumentalitásnak nincsen mosolya!

Nemeshegyi Péter teológiája ezért olyannyira kedves a mi szívünknek. „Jó az Isten.” „Szeretet az Isten.” „A szeretet útja.” „Hogyan lehetünk boldogok?” – Cserépdarabkái egy mindannyiunkat vonzó út szegélyét jelölik ki, az úton járás kalandját szebbé téve egyszerű, derűs és bizakodó üzeneteikkel. Szemlélem a kezembe akadt cserépdarabokat, és apránként kirajzolódik előttem az Út teológiája. Igaz, ezen a címen nem Pepi Bácsi, hanem egyik japán rendtársa adott ki kötetet. Mégis – és azt hiszem, joggal – az az érzésem, a témának nem annyira az írott mű, jóval inkább az úton levés derűs példája felel meg a leginkább. Amiképpen Pepi Bácsi jár mielőttünk: az utóbbi időben kopogós bükkfa pálcára cserélve ugyan hegymászóbotját, de az ő kezében ez az öreguras attribútum is vidám cserkészeszközzé változik, amint meglengeti a Dóm téri árkádsor végén.

Búcsúzáskor éppúgy, mint megérkezéskor – hisz e kettő egy-ugyanaz, ha nem az okoskodók józansága, hanem a mozarti lelkületű örök gyermekek bizakodása szabja ki lépteink ütemét. A gyermekeké, akik úgy szelik keresztül-kasul a világot, hogy közben sohasem hagyják el a szülői házat, és akik úgy gyűjtik maguk köré tanítványok sokaságát, hogy egyetlen percig sem tesznek egyebet, csak tanulékonyan hallgatják az atyai szavakat, kezüket földi és égi édesanyjuk tenyerébe kulcsolva. Pepi Bácsi élete azt bizonyítja: Isten gyermeke soha, egyetlen percre sem válik otthontalanná, és a kövek, amelyeket lába elé vetett a sors, színpompás talizmánokká változnak kezében.

A derűs vándorlás teológusát ünnepeljük most, szeretettel dédelgetve a tőle kapott cserépdarabkákat, szívből kívánva neki a Linzi szonáta rondójának; a Klarinétötös allegrettójának – és a Himmelpfortgasséban, azaz a Menny Kapuja közben felhangzott B-dúr zongoraverseny Május-énekének lankadatlan könnyedségét útján az örök derű kapui felé.