Közösség és tanúságtétel

 

Az a cél, hogy legalább az állammal és a többi vallási közösséggel szemben bizonyos közös szempontokat képviseljenek. Ezekről azt halljuk, hogy csupán többé-kevésbé működnek. Hasonlóképpen: sokszor fölmerül, hogy az egység szimbóluma lenne, ha legalább a katolikusok közösen tudnák a miatyánkot imádkozni például arab nyelven. És kiderül, hogy van ugyan egy szöveg, amit bizonyos országokban elfogadott egy-egy konferencia, de azt egyik sem használja, legfeljebb különleges alkalmakkor, amikor egymással összejönnek. Ilyen szimbolikus jelenségekből is kitűnik, hogy az etnikai széttagoltság akadályt jelent. Vagy például az Öbölországokban, ahol ősi, tősgyökeres keresztény lakosság nemigen él, rengeteg az ott dolgozó katolikus, akik nagy többsége latin szertartású. A Fülöp-szigetekről, Afrikából és más országokból érkeznek, vannak azonban köztük keleti szertartásúak is. A Szentszék minden rítus számára alapított két apostoli vikariátust. A püspöki rangban lévő főpásztorok az összes ott élő katolikus gondját viselik, és hívnak oda papokat, akik rítusuk, nyelvük szerint tudnák a közösségeket ellátni. Arányaiban a legkevesebb pap éppen a latin szertartásúaknak jut, pedig ott ők alkotják a dolgozó emberek többségét. Rendkívül súlyosak a problémáik, például nem nyithatnak templomokat, és plébánia alapításához külön engedély szükséges, amit általában nem kapnak meg. Nos, ilyesféle, a vallásszabadság vagy az emberi jogok területéhez tartozó nehézségekkel is találkoznak.

A másik a tanúságtétel. Sokan hangsúlyozzák, hogy nem egyszerűen a puszta életükkel kell tanúságot tenni, hanem missziós küldetésük van. Jézus korától fogva a keresztényeknek a Közel-Keleten és mindenütt a világon ki is kell mondaniuk az evangélium jó hírét. Természetesen vannak országok, ahol ezt rendkívül rossz néven veszik. Emiatt nagyon meg kell gondolni, hogy a misszió milyen formában történhet, azonban a kötelességről magáról nem szabad megfeledkezni. Emelni kell például a hitoktatás színvonalát, tudatosítani kell a hitet, mert nem elég a keresztény híveknek azt tudniuk, hogy ehhez és ehhez a népcsoporthoz, ehhez és ehhez az etnikumhoz tartoznak, hanem a hitet is tudatosan vállalniuk kell. Jelenleg a régi, őshonos keresztény népesség minden közel-keleti országban nagyon gyorsan csökken. Még a legkeresztényibb helyen, Libanonban is azzal a fontos kérdéssel néznek szembe, hogy vallási szempontból van-e értelme a szülőföldjükhöz ragaszkodniuk. Van, aki szerint ki kell dolgozni ennek a teológiai alapjait, hogy az ott lakó keresztény ember ne érezze szabadnak magát arra, hogy eladja a földjeit, az ingatlanjait, és a nyugati világba meneküljön, hanem a szülőhazájához való kötelezettség lelkiismeretben is kösse. Mások azt kérdezik, hogy milyen jogon mondjuk a híveinknek: maradjanak otthon, amikor azt látjuk, hogy esetleg még az életüket is veszély fenyegeti.

Rendkívül súlyos probléma a szórványé is. A Közel-Kelet keresztényei közül ma már sokan élnek Európában vagy Amerikában, és az ő lelkipásztori ellátásuk is számos kérdést vet fel. Vannak, akik azt igénylik, hogy a keleti egyházak joghatósága az egész világra terjedjen ki, abban az értelemben, hogy a helyi latin püspöknek semmi köze ne legyen ahhoz a három családhoz, aki a másik, keleti rítushoz tartozik. Ez önmagában, elméletileg elképzelhető, ha nem is hagyományos az egyházban, azonban egy mondjuk ötezer kilométerre lévő patriarkátus hogyan is tudná olyan messziről azt a néhány embert ellátni? Van olyan keleti szertartású püspök, akinek az egyházmegyéje egész Dél-Amerika. Olyan, az Egyesült Államokban élő, keleti rítusú püspököt is ismerünk, aki húsz év óta tölti be ezt a tisztséget, és nyíltan megvallja, hogy az ő kisszámú, szórványban élő hívei közül nem kerülnek ki papi hivatások, a saját keleti egyháza pedig sohasem küldött neki papokat. Papok nélkül, munkatársak nélkül, világi segítők nélkül nem sokat tud tenni. Úgyhogy azt mondja, mégis inkább a helyi latin egyház az, amely – ha éppen birituális engedéllyel rendelkező papok segítségével is – el tudja látni ezeket a híveket. Szóval sokféle a szempont, sokszor egymással is ütközőek a tapasztalatok. Az biztos, hogy a tanúságtétel és a kifejezett misszió is szükséges, nem csupán a hallgatás tanúságtétele. Néhány országban azonban ez nagyon komoly külső akadályokba ütközik, ez a gond pedig már az emberi jogok és a vallásszabadság jogának a világába vezet.