A keresztények kezdettől fogva kiváltságos helyzetben vannak az Ószövetség zsidó népéhez képest. Felfedezték ugyanis Isten közelségét és atyai mivoltát. Keresztényként jogunk van arra, hogy belépjünk a mennyei szentélybe, hogy Isten családjához tartozzunk. Ennek a jognak Jézus vére az alapja. Ez a legfőbb áldozat jelenti a legnagyobb újdonságot az Ószövetséghez képest, mely elválasztotta a népet a papságtól.
Nem véletlenül szerepel az alcímben a „család” kifejezés. Több szertartáskönyv viseli ugyanis ezt a nevet, mindegyikben közös liturgikus anyag található – bizonyos kiegészítésekkel.
Róma városában a liturgikus ünnepléseknek két formája volt ismeretes: az egyik a plébániák liturgikus gyakorlata, amelyet a Gelaziusz- szakramentárium tartalmazott – amint erről már előzőleg szó volt. A másik a pápai liturgikus gyakorlat, amely – természetesen – bizonyos mértékben eltért ettől.
A mai evangélium párbeszédei a szomjról és az éhségről szólnak, testi és lelki értelemben egyaránt. Kezdetben úgy tűnik, a test szomja, a test éhe az elsődlegesebb, az elemibb, a harsogóbb. Az egyik szentmisén alighogy kiejtettem az átváltoztatás szavait: „Vegyétek és egyétek…”, egy csengő gyermekhang harsogta túl a folytatást: „Éhes vagyok! Éhes vagyok!” Ez a gyermeki felkiáltás bennem, mintegy lélek-mélyi visszhangként kérdést ébresztett, hát én: „Éhes vagyok? Éhes vagyok?”
Jézus beszélget a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál. Ez a 30-35 méter mély, ősi kút mintegy 100 méterre található Szikhem (az evangéliumi elbeszélésben Szikhar – az „ar” végződés talán a Szamaria szó analógiájával magyarázható) városától. Jákob az ide telepedésekor szerezhette meg ezt a kutat (Ter 33,18-20). A targum (az Ószövetség ősi arámi fordítása, parafrázisa) megjegyzi: „Miután Jákob atyánk elmozdította a követ a kút szájáról, a víz feljött a kútból, és túláradt húsz éven át.” Jézus itt, ennél az ősi hagyományokkal megszentelt kútnál ígéri az örök életre szóló, felszökellő vízforrást.
Istenem, oly sokszor olvastunk arról, hogy történelmi időket élünk, hogy bele is fáradtunk ezekbe. Add meg nekünk, hogy ne sodorjon el bennünket a történelem, hanem megmaradhassunk a te egyszerű, bízó és hívő gyermekeid! Midőn napról napra kell szembesülnünk felnőtt állapotunk szomorú és megrázó tapasztalataival, Te őrizd meg bennünk a gyermekség nyitottságát és egyszerűségét.
Elmúltak az ünnepek, elillant jó szaga a fenyőnek, hullatja már tűleveleit, gyertyái is csonkig égtek. Még egyszer meggyújtjuk a piciny lángolókat s ahogyan sorra kihunynak, egyszerre valami elborul bennünk. A szentestétől mostanáig a Gyermek ártatlan tekintete ragyogta be napjainkat. Belenéztünk ebbe a csillogó szempárba, akárcsak a fiatal szülők teszik első gyermekük világrajöttekor. Lesik minden mozdulatát. Mikor jelenik meg arcán az első gügyögés, az első mosoly, kimondatlan szavakat olvasnak le a piciny szájról és határtalanul boldogok.
A gondolatok kincstárával bővelkedő liturgiánkban is egyik legelgondolkoztatóbb szertartás a virágvasárnapi körmenet, amidőn a tavasz első virágaival és barkáival kezünkben emlékezünk Jézus dicsőséges jeruzsálemi bevonulásáról. Úgy érezzük, míg antifónákkal ajkunkon megkerüljük a templomot, majd a bezárt ajtó előtt hallgatjuk a „Gloria, laus et honor” csodálatosan szép dallamát, hogy ott vagyunk a Jézust ünneplő tömegben a szent város előtt, ujjongunk, lengetjük az olajfa- és a pálmaágakat, s ruhánkat az útra terítjük mi is. És közöttünk a szamár vemhén ott van ő is, a drágalátos, kenyeret szaporító, halottat támasztó isteni Mester.
